Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
TÁJOLÓ KÖNYV Kutyaszív A Kutyasziv Mihail Bulgakov 1925-ben írt kisregénye. Életében, mint sok más müve, nem jelent meg hazájában. Csak most, az átalakítás időszakában, 1987-ben kerülhetett az olvasók kezébe. Magyar nyelven az elmúlt év őszén jelent meg, két másik — ugyancsak a huszas évek közepén írt — kisregénnyel, az Ördögösdi-vel és a Végzetes tojások-kal. Az Ördögösdi a hivatal és a hivatalnoksereg groteszk elemekkel tarkított, harsány, kabaréba illő kipellengérezése. míg a másik kisregény egy különleges furcsaságot, a vörös sugárt (spanyolviaszk) feltaláló tudós körül zajlik. Kétségkívül a Kutyaszív az a Bulgakov mű, amelyben a groteszknek és az abszurditásnak külön szerepet is szán, mint majd későbbi fö művében, a Mester és Margaritában. A Gömböc korcs kutya Gömbös Poligráf Poligráfoviccsá alakítása világraszóló orvosi teljesítmény, még annak ellenére is. ha nem adóznak is érte nagy tisztelettel az orvosnak. Ugyanis a lakótömbbe telepített „proletariátus képviselői" a cári időkből ittmaradt értelmiséginek tekintik a bugris professzort, s folyton zaklatják kicsinyes követeléseikkel, tolakodásukkal. Igaz — bár valamiképpen mégsem igaz — , a professzor az új világot nem érti, de azt tudja, hogy ebben a világban is szükség van a tudományra, a technikára, és egyáltalán nem tartja elfogadhatónak a házkezelöség nevében lakásába beállító piszkos, mellüket döngető, dogmatikus szólamokat hangoztató, magukat a proletariátus képviselőinek nevező alakok követeléseit. Ha győzött is a proletárforradalom, nem kell feltétlenül eldobni étkezéskor a kés-villát. Meglehet, ezek miatt a külsőségek miatt nem adták ki ezidáig Bulgakov e kis remekét. Mert aligha érthették meg az író másik — roppant érdekes — jövőbe tekintő szándékát: a korcs társadalomból forradalommal létrehozott új társadalmi rendszer nem lesz mindjárt működőképes, őrzi a múltat, érzi annak visszahúzó erejét; a népnek előbb meg kell tanulnia vezetni, felnőni a feladathoz, alakítani a beidegzödött életformán, olymódon azonban, hogy talaját ne vessze. A kutyából sem lett egyszerre ember, mégha rövid idő alatt emberi formát öltött is. Sok függ a körülményektől, a ráhatástól. A társadalom olyanná alakul, amilyenné a vezetés és természetesen, a hatalmat gyakorló erők alakítják. A professzor ugyan emberré varázsolt egy kutyát, de alapjában véve annak kutyaösztönei tovább működnek, s az emberi tulajdonságait az a „proletariátus" edzi, mely értelmetlenül szajkózza Marxot, Bakunyim és amit itt-ott ellesett. Gömbös szolgaian átveszi ezek viselkedésformáit, kiszólásait, s a professzor ellen is felhasználja. Az olvasó szomorúan állapítja meg: a korcs kutyából nem született ép ember. Bulgakov kitűnően ismerhette a társadalmi mozgásokat. Sejthette azt is, hogy az ország élén nem a legmegfelelőbb ember áll. Nem lehet jó és elfogadható, ha mindent elhajítunk, amit magunkkal vihetnénk, ami épülésünket szolgálná. A semmire nem lehet felépíteni még egy új rendszert sem. A professzor is hamar rájött, hogy az általa létrehozott ember nem életképes, rossz ösztöneit még rosszabbat tetézve. Így az emberiség kárára született. Gyorsan határozott. Művi úton, egy vágással, visszaállította az eredeti helyzetet. A társadalmi életben nem ilyen egyszerű a dolog, de a törvényszerűségek ott is érvényesek. MÉSZÁROS KÁROLY KIÁLLÍTÁS „Hehe" avagy a számkivetettség torzói „Ki fognak nevetni, de nem akarom. / És csak dzesszt fogunk hallgatni; Freddie / Keppardot, Parkért és a hagyományosakat, / hisz tudod. Akarsz / festeni is? Ám legyen. / Csakhogy ... én sohasem / veszlek el. / Nem veszlek el. / (És tovább egy méterrel se ...)" Mert a festészet nem jár annyi veszéllyel, mint a házasság, vallja szerelméhez intézett költői „beszélyében" Ivan Kolenic fiatal szlovák költő-iparművész-jazzman, akit föltehetően személyesen ismer Ján Kelemen, fiatal szlovák képzőművész. Ha mégsem ismerik egymást, egy-egy vers, illetve képzőművészeti alkotás világképe révén akkor is egymás reinkarnációi (lehetnének). Persze, a reinkarnáció e minősíthetetlen bagatellizálásával csupán arra szeretnék utalni, hogy mindketten távolodással kívánnak eljutni a dolgok lényegéhez. És nemcsak ök ketten. Megannyi fiatal szlovák nemzedéktársuk is. Bár ez a fiatal mint jelző ...? De hát „így megy ez" , mondja Vonnegut. Meg azt is, hogy „hehe". Bár Kolenic és Kelemen a házasság és a festészet veszélyeinek elemzésekor-összevetésekor bizonyára néhány aszinkronitással kísértő szót is váltanának, lényegében azonban ugyanúgy fújnák a szaxofont. Mindketten tudják, sem a házassággal, sem a festészettel nem megy sokra az ember, mégis kérdezés nélkül — van értelme? nincsen? — megfestik és/vagy megírják, amit kell. Kolenic a már idézett szövegrésszel. Kelemen pedig azzal válaszol a „mi a veszélyesebb" kérdésére, hogy megfesti női torzóit. Női torzók tucatjait. A világ fölé terpeszkedő nőket. Strindberg tribádokjaitól Rózewicz világ-szemétdombon kotló öreg hölgyén át nemzedéktársa feleségül nem veendő hölgyeményéig. Eközben rendkívül halk szavú marad, zajongás helyett inkább a grafika belső, szakmai problémáival foglalatoskodik. A témát majdnem minden képén háttérbe szorítja a mü szerkezete, harmóniája, a színek és a formák feszültséget teremtő dinamikája. Mint aki verset ír, anyanyelvi szinten él munkaeszközével. Ismeri a vonalak, színek belsőnkben létező akusztikáját, és úgy játszadozik velük, mint a fogalmakat szétszerelö, majd újszerűén összerakó avantgárd költő. Elbibelödik egy-egy színnel, a színek kontrasztjával. Munkáinak nagy esélye van arra, hogy nézői számára évtizedek múltán is fontosak legyenek, amikor majd olyan intenzitással és pontosan kell újrafogalmazni a dolgokat, ahogy azt Pilinszky tudta: „Az ágy közös. /A párna nem.” Mégse gondolja senki, hogy a komáromi (Komámo) Ifjúsági Galériában látható Jan Kelemen-tárlaton a Nő a főszereplő. Korántsem. Inkább egy anyagtalan bórában leledző szétesési folyamat, amely halk sikolyok áradatával telített és tőmondatokkal. Amelyek mindeneken túl Kelemen belső törvényeiről beszélnek, meg egy vágyott, ám utolérhetetlen értékrendről, amelyet valamikor valakik valamiért kitisztithatatlanul bemocskoltak. Tehát Kelemen romantikus is lenne? Igen, mivelhogy ez is örökségének része. Csakhogy ez az alkotó szabadulni tud örökségének ballasztjaitól. Legékesebb bizonyítéka ennek, hogy képes ellenállni főiskolai tanítómestere, Albin Brunovsky stiláris vonzerejének; önvisszaszorító reminiszcenciákat nem láthatni képein. A kiállítóterem fö(?) falán elhelyezett két festményéről is csak többszörös áttétellel köszönt felénk az angol Bacon, és egyáltalán nem zavaróan. Ellenkezőleg megdöbbentő az a rokonság, amely arról suttog, napjaink európai művészetének nem az a lényegi kérdése, vannak-e vagy nincsenek különféle kultúrkörök, hanem hogy a nemzeti azonosságok és másságok élményét mind a Temze, mind a Duna vidékén azon kemence olvasztja (láthatatlanul is) eggyé, amelyet a számkivetettség ereje füt. S amely, hogy a végén is Kolenicra, négy éve megjelent köteteimére utaljak, A vihar hordaléka. (A tárlat címe is lehetne.) Azé a viharé, amely a tisztulásra vágyó erőkben tombol. Amire, valahol Amerikában Vonnegut azt is mondhatná, „hehe". Csakhogy ez a „hehe" nem röhögő, hangzatos „hehe" lenne, hanem várakozással teli tőmondat. SZIGETI LÁSZLÓ FOLYÓIRAT Köznevelés Tözsér Árpád költővel, a Madách Kiadó szerkesztőjével, a nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskola egykori tanárával készített interjút Novák Gábor a Köznevelés című folyóirat számára. A beszélgetés, mely számunkra is megannyi hasznos gondolatot és figyelemkeltő észrevételt kínál, a magyarországi lap múlt évi 38. számában jelent meg. Tözsér elsősorban az irodalomról, az irodalomtanítás ügyéről s a pedagógusi hivatásról mond el megszívlelendő dolgokat. Mint főiskolai tanár megpróbált változtatni azon a szemléleten, melynek lényege, hogy „nagyokra és aprószentekre osztja fel irodalmunk alakjait". Az efféle nézetek képviselői „az irodalom fontosságát becsülik le", nem egy szellemtörténeti folyamatot mutatnak be, s nem egy sokszínű, egyéniségekben gazdag irodalmat tárnak elénk. Szerinte ez „bűnös öncsonkítás", mert így „csak kiemelkedő nagy szellemeinkbe mutatkozunk meg, s nem irodalmunk, szellemiségünk folytonosságában". Ahogyan Tözsér Árpád mondja, a tanárnak élnie kell az irodalmi hagyományok kínálta lehetőségekkel; s tisztában kell lennie azzal, hogy „az irodalom elsősorban nem tananyag, hanem az élet valóságos része". Az alkotásokat ezért nem szabad elvont esztétikaként felfogni. Tözsér állítja, hogy az irodalom „társadalmi erőként létezik", ennélfogva a társadalomban s a történelemben betöltött szerepét nem lehet alábecsülni. Ám az sem helyes, ha az értékelésnél a műveknek csupán ilyen vonatkozású érdemeit emeljük ki. Tözsér olyan iskolát kívánt Nyitrán teremteni, amely biztosítja és lehetővé teszi a fenti kívánalmak fettételeit. Kár, hogy csak hat évig állta a sarat. Az irodalomtanítással kapcsolatos elképzelései közül, úgy gondolom, azért neki és azóta tanítványainak is sikerült egyet s mást megvalósítaniuk. A költő-pedagógus számára pedig a hetvenes évek fontos tapasztalatszerzö esztendők is voltak. Többek közt megfogalmazódott benne egy-egy hasznos gondolat a tanár munkáját és személyiségét, valamint azt a légkört illetően, amely oktatásunkat abban az időben körülvette. Talán sokan bizonyíthatjuk a szomorú igazságot, mely a nyilatkozat alábbi soraiban fogalmazódik meg: „Itt évtizedekig nem volt pedagógiai cél személyiségek nevelése az iskolában. Éppen fordítva: elmosni, letörni, elhallgattatni igyekeztünk az egyéniségeket; beilleszteni őket a szürke táborba ...". CSÁKY KÁROLY FILM A misszió Vajon az őserdő kellős közepén látszólag teljes nyugalommal ücsörgő és furulyázó jezsuita szerzetes valóban meg tudott-e babonázni, magához tudott-e szelídíteni egy törzsnyi guarani indiánt a 18. század közepén, Dél-Amerikában ...? Jóformán még mielőtt ez így megfogalmazódna az emberben, máris elmerül a lenyűgöző látványban. Meg aztán az is rögvest kiderül, hogy nem ez az alapvető kérdés Roland Joffé rendező történelmi-egzotikus szuperprodukciójában. A másodfilmes rendező ezt a filmjét, amelyet tavalyelőtt Cannes-ban Arany Pálmával díjaztak, 1986-ban forgatta, amikor több neves rendező is az egykori gyarmatok világáról készített filmet (pl. David Lean Út Indiába, Sydney Pollack Távol Afrikától). Távoli földrészek meghódításával általában együtt járt a hittérítés is. A misszió abba az időbe vezeti a nézőt, amikor a két érdek szembekerült egymással, a helyzetet pedig csak súlyosbította, hogy a spanyol és portugál hódítók között — a szomszédis területeken: Argentínában, Paraguayban, Brazíliában már megvetették a lábukat — is óriási ellentéteket váltottak ki kölcsönös területi követeléseik, s mi több, még a Vatikán érdekei is elmélyítették az említett kettősséget. A jezsuitáknak sikerült felvirágoztatniuk a San Carlos missziót, s a megtérített indiánok körében elterjeszteniük nem is annyira a hitet, a keresztény vallást (valójában nem is ez a film központi kérdése), sokkal inkább az európai mintájú termelési kultúrát. Ebből mindenesetre több hasznuk származott az indiánoknak. Erre a kis földi paradicsomra pedig, főleg rabszolgakereskedés céljából, szemet vetettek a hódítók. Magában a film cselekményében nincs, csupán képileg van megjelenítve, hogy itt emberségről, egy szabad nép igazságtalan, agresszív leigázásáról van szó. Érdekes a párhuzam és az ellentét a film két főszereplőjének alakjában. Gabriel atya (Jeremy Irons) teremt kapcsolatot a guaranikkal. Aszkéta és fanatikus, elmegy a végletekig, az önfeláldozásig. A másik, Mendoza (Robert de Niro), aki kalandor és rabszolgakereskedö volt, ám tette, hogy szerelmi féltékenységből — bár nem szánt szándékkal — megölte öccsét, vezeklésre készteti. Csuhát ölt és Gabriel atyával az indiánok közt él. A döntő pillanatban ismét kidomborodik kettőjük mássága: Mendoza a település védelmére a harcot választja. Kiváló ez a két színészi alakítás. A film zenéjét Ennio Morricone írta, az operatőr munkája pedig, amelyért Chris Menges Oscar-dijat kapott, valódi profi teljesítmény. FRIEDRICH MAGDA nő 18
