Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
Qrandmotfiers for (peace “Never doubt that a small group of thoughtful, committed citizens can change the world. Indeed, it’s the only thing that ever has.” — Margaret Mead Barbara Wiedner az a bizonyos hőn óhajtott eszményi nagymama: mosolygós, szeretetteljes, fiatalos, szinte kifogyhatatlan a türelme és az energiája. A kaliforniai Sacramentóban él, hatvanéves, tíz gyermeket nevelt fel (a legfiatalabb húsz, a legidősebb negyvenéves), és tizennégy unokája van. A családi album egy kisebbfajta „kiadását" Barbara mindig magával hordja. Akkor is vele volt, amikor Athénban találkoztunk. Nem is olyan rég Barbara Wiedner még alig nézett távolabb a saját portájánál. Életét a családjára, a gyermekeire tette fel. Bevásárolt, főzött, mosott, takarított. A hajtási igazolványát — ami egyébként az amerikai háziasszony egészen természetes és nélkülözhetetlen eszköze — csak negyvenhat éves korában szerezte meg. Megszokott mindennapjait 1982-ben egy hír változtatta meg gyökeresen: alig tizenöt mérföldnyire házától, a Mather légitámaszponton százötven nukleáris rakétát helyeztek el... sAlaqqnuwiák a békéért „Addig nemigen érdekeltek a világ dolgai, meggyőződésem volt, hogy helyem otthon, a családban van. Életemben nem léptem nyilvánosság elé, és semmi ellen sem tiltakoztam. Aztán egyszercsak rádöbbentem, hogy a békéért nem elég csak imádkozni, s arra, hogy míg nukleáris rakétákat gyártanak a világon, unokáim könnyen a Föld utolsó generációjává válhatnak. Ezért döntöttem úgy, hogy kilépek kényelmes, meleg otthonomból, és a nyilvánosság elé tárom a félelmemet. Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű számomra. Először csatlakoztam azokhoz, akik tüntettek a támaszponton. Mások transzparensei alatt álltam és azon voltam, hogy elsősorban önmagámnak fogalmazzam meg, hogy miért is vagyok ott. Ebben tízéves unokám segített, aki leírta nekem a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb jelszót: Nagymama a békéért. Másnap ezt vittem magammal a támaszpontra. Többen is megkérdezték tőlem, hogy milyen szervezetet vagy mozgalmat képviselek. Azt válaszoltam, hogy saját magamat ; nyolc unokám van. Az ismerőseim támogattak, mondván, hogy alapítsak egy szervezetet, biztosan lenne visszhangja. Én eléggé vonakodtam, hiszen már oly sok békevédő és háborúellenes csoportosulás van ... Aztán letartóztattak, mert akadályoztuk a közlekedést. Öt napig tartottak börtönben. Esetem felkeltette a sajtó érdeklődését, bár békeharcosokról, aktivistákról ritkán szoktak írni. Viszont a letartóztatottak között én voltam a legidősebb. Nagymama voltam az újdonság erejével hatott, hiszen hasonló jellegű tüntetésekkor inkább fiatalokat szoktak letartóztatni, akikről azt állítják, hogy unatkoznak, és ezért mindenfélébe beleavatkoznak. Újságcikkek jelentek meg rólam, benne voltam a tévében. Edward unokám, aki ötéves és kétezer mérföldre lakik tőlem, látta az adást, és minden ismerősnek újságolta, hogy nagymamája annyira szereti őt, hogy még a börtönt is vállalta, csak hogy megvédje őt a bombától... Amikor ezt megtudtam, teljesen világos lett előttem, hogy milyen mélységesen hisz nekem ez a kisfiú. És egyáltalán, hogy a nagymamákban mindenki bízik. A gyerekek védelmet, oltalmat, biztonságot találnak karjaikban akkor is, ha szüleik éppen haragszanak rájuk. Éreztem, hogy Edward szemében mindig is az leszek, aki megvédi az ő világát. Biztos voltam abban is, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez már a nagymamák csodálatos sorsa, hogy ők jelentik a biztonságot az unokáiknak. Amikor kijöttem a börtönből (később egyébként még többször letartóztattak), több nagymama csatlakozott hozzám. Először tizenegyen voltunk, s szervezetünk, a Grandmothers for Peace (Nagymamák a békéért) a nappalimban alakult meg. Ma, hat év után az Egyesült Államok területén és huszonkilenc országban vannak fiókszervezeteink. Sokan írnak, telefonálnak nekünk, sokan látogatnak bennünket és érdeklődnek a munkánk felől. Szervezetünk tagja néhány nagypapa is. Önkéntes szervezet vagyunk, nincsenek fizetett tiszt-Barbara Wiedner a tavalyi moszkvai csúcstalálkozón Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel ségviselőink. Adományokból, gyűjtésekből tartjuk fönn magunkat, kiadunk egy közlönyt, van emblémánk — egy atomfelhőt átfedő szív —, vannak jelvényeink és trikóink. Hogy mozgalmunk céljai bárhol a világon közérthetőek, arról meggyőződhettem Nyugat-Európában, a Szovjetunióban és Japánban is. Eleve pozitív képzettársításokkal fogadnak bennünket az emberek, hiszen a nagymamák barátságosak, türelmesek, bölcsek és mindig készek megosztani élettapasztalataikat másokkal. A kapcsolatfelvétel másokkal tehát nagyon könnyen megy. Amióta megalakult a szervezetünk, rengeteget utazom. William, a férjem megtanult főzni. Számomra ez félreérthetetlen bizonyítéka annak, hogy megértéssel van munkám iránt. Még azt sem veszi zokon, hogy házunk egy nagy iroda lett. A „Nagymamák a békéért"-nek köszönhetem, hogy külföldön is sok jelentős politikussal találkoztam. Ök is apák, nagyapák, nekik is vannak unokáik, akiknek jövőjéért viselniük kell a felelősséget. Azt szeretném, hogy miközben fegyverekről tárgyalnak, mindig szem előtt tartsák, hogy egyúttal emberéletekről is döntenek. Örülök, hogy Washingtonban megkötötték a nukleáris fegyverzetek két csoportja megsemmisítéséről szóló szerződést. Én is ott voltam Washingtonban a csúcstalálkozókor, hogy többedmagammal támogassam a leszerelést. Részt vettem a nők világkongresszusán Moszkvában. Beszéltem Raisza Gorbacsovával, aki szintén nagymama, s ismét találkoztam vele, tavaly júniusban, amikor Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan negyedik csúcstalálkozója volt. A „Nők a csúcstalálkozó sikeres kimeneteléért" elnevezésű koalíció tagja voltam. Ekkor találkoztam a szovjet külügyminiszterrel, Eduard Sevardnadzéval is, és részt vettem azon a .találkozón, amelyen Mihail Gorbacsov 140 ország képviselőit, vagyis a világ közvéleményét képviselőket fogadta. Itt én is összeszedtem a bátorságomat és mikrofonhoz léptem, hogy elmondjam a főtitkárnak moszkvai benyomásaimat, és néhány szóban bemutassam a szervezetünket. Ő mosolyogva megkérdezte, vajon jelentkezhetnek-e szervezetünkbe a nagypapák is ... Biztosan nem vagyok egyedül. Azt hiszem, hogy a világ egyik részén sem rendhagyó, hogy valaki minden előzetes felkészülés és tapasztalat nélkül leveszi a kötényét és beleveti magát a közéletbe. Érzelmeire, szívére, ösztöneire hallgatva, mint én. Egyszercsak ott álltam a kongresszus előtt, és beszélnem kellett arról, hogy mit érzek, mik a céljaim. Csodák csodájára ment a dolog, és én már tudtam, hogy jó úton haladok. Ez óriási önbizalmat adott. Megemlítettem első látogatásomat a Szovjetunióban és Japánban, leningrádi és hirosimai diafelvételeket mutattam be a háborús emlékművekről, tízezrek sírjairól. A képek sokkal meggyőzőbbek voltak, mint pusztán a szavak. Az embereket sokkolta a látvány, fogalmuk sem volt, hogy ilyesmi létezik, hiszen bennünket elkerült a háború, ezért a gondolata sem tölt el különösebb, meghatározott félelemmel. Éppen ezért korunkban rendkívül fontosnak tartom azt, hogy találkozzunk. Szükségünk van arra, hogy beszélgessünk, kölcsönösen tájékoztassuk egymást, elvessük korábbi megrögzött elképzeléseinket az ellenségről. Hiszen mindannyian együvé tartozunk, egy nagy család vagyunk. És az egyetlen. Én ebben a nagy családban is jó nagymama szeretnék lenni. Olyan, aki ha meglátogatja hozzátartozóit, ajándékként jó híreket hoz. Híreket arról, hogy a boldogság, a béke, az atomfegyverek nélküli világ felé haladunk." Feljegyezte: GABRIELA PREVRÁTILOVÁ FOTÓ: A SZERZŐ nő s
