Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
A legutóbbi fizetésrendezéskor megszűnt a veszélyességi pótlék nő 4 Prológus Az újságírót le akarták beszélni útjáról. Egy vállalatnál manapság sokkal fontosabb dolgok történnek annál, semhogy vele beszélgessenek. És előre figyelmeztették: még nem zárult le, nem kezdődött el semmi, kevés konkrét adattal szolgálhatnak. Inkább majd később jöjjön, ha eldőltek a dolgok..." „Pantha rhei", idézte a görög mondást az újságíró, „a világon minden állandó és örökös mozgásban van"... És elindult. Indítékok Aki most cipőt akar venni, az vagy vészhelyzetben van (éppen tönkrement a szezoncipője), vagy már a tavaszra gondol, esetleg a jövő télre és az idei tapasztalatokra. A felnőtt ezt megteheti, neki már nem nő a lába, legfeljebb a cipője lesz kevésbé divatos, de állandóan növekvő gyermekeinknek kénytelenek vagyunk minden idényben új cipőt venni. Évente legalább négy-öt párat (ez a statisztikai átlag). És aki ebben a „cipőben" jár, az tudja, nem is olyan egyszerű dologra vállalkozik, mert ha pénztárcájában ott lapul is a szükséges pénz, nem okvetlenül kap érte cipőt. Mert gyerekcipőből hiány van. Akkor is hiány van, ha a pillanatnyi — a január közepi — helyzet mintha mást mutatna. Mert ez a helyzet pillanatnyi. Most került ugyanis a boltokba a múlt karácsonyi piacra szánt behozatal — melyre megkésve szabadítottak fel az illetékesek devizát —, és a hazai termés e célra átcsoportosított része. (Hogy miért csak most, abban talán szerepet játszik, hogy állami vállalat — tehát önfinanszírozó és egyenesen nyereségérdekeit — lett az Obuv nagykereskedelmi vállalat, s közvetlen érdekei azt diktálják: az idei piaci ellátás jobb legyen a tavalyinál, mert év közben fizetőképessége is ettől függ. Az egyenletes ellátás kényszere tehát már meg is lehetne ... Decemberben született néhány fontos kormányhatározat is cipő- és gyermekcipőügyben. Többek közt az, hogy a hazai piac ellátását az export rovására is javítani kell, s hogy azokban a cipőgyárakban, ahol nem gyártottak eddig gyermekcipőt, állami megrendelésre egy adott mennyiséget ebből is elő kell állítani. Pontos adatokkal mindeddig azonban egyetlen gyártó sem rendelkezik, bár idei szerződéseiket már megkötötték, s jóvá is hagyattak valami előzetes vagy ideiglenes termelési tervet... (Mert továbbra is érvényes az ötéves terv, annak az idei esztendőre eső része, csak még a tervbizottság nem készült el az éves végrehajtási tervvel.) Jelenleg tehát semmi sem biztos még, csak az ígéret, hogy javulni fog a helyzet. Javítani pedig van mit, mert hogyan is terveztünk ? Csehszlovákiában bőr gyermekcipőt a zruci Sázavan cipőgyár gyárt csak már jó ideje. Monopolhelyzetben van hát, s ha a többi gyártótól megkérdezzük, miért nincs elég gyerekcipő, rögtön rájuk adják az utat. Állítólag nekik vannak különleges kedvezményeik, s nekik kellene bírniuk mindent. Ha a zruciakat kérdezzük, ők is elmondják objektív és szubjektív gondjaikat, őket is meg lehet érteni. De ettől nem lesz több cipő, holott tiz éve még, amikor jóval olcsóbb volt a gyermekholmi, s talán nem is takarékoskodtunk úgy vele — meg külföldre is hordta boldog-boldogtalan —, volt elég. Csakhogy akkor másutt is gyártottak hazánkban gyermekcipőt. A zruci Sázavan akkor volt a zenitjén. Hétmillió-nyolcszáznegyvenhatezer pár gyermekcipőt gyártott. S ugyanekkor a bardejovi JAS és a partizánskéi Augusztus 29. cipőgyár is gyártotta a gyermekcipők teljes választékát. 1979. július 23-án azonban drasztikusan felment a gyerekcipők ára is. A fogyasztók erre úgy reagáltak, hogy „takarékoskodni" kezdtek, a használt, de még jó cipőt egyik gyermek „megörökölte" a másiktól, ekkor kezdtek szerveződni az első bolhapiacok, ahol használt gyermekholmik cseréltek gazdát. Az ortopéd szakorvosok véleményével akkor vajmi keveset törődtek az emberek. Visszaesett a kereslet, csökkenteni kellett a gyártást, vagy külföldi piacokon értékesíteni a fölösleget. A sokkból azonban csakhamar feleszmélt a társadalom. Három-négy év alatt a kereslet a régi szintre tért vissza. A Sázavan termelése is megközelítette a hetvenkilences szintet, csakhogy a két szlovákiai cipőgyár akkorra már csak a textil és gumi gyermeklábbelit tartotta meg gyártási programján, s ez így van azóta is. Azzal a tervezések során szinte egyetlen illetékes sem számolt, hogy a hetvenes évek végén jelentős szociális intézkedések is életbe léptek, melyek megnövelték a szülési kedvet, s a népszámlálási adatok szerint éppen Szlovákiában nőtt ugrásszerűen a népesség. Az előző évekhez mérten 10—20 ezerrel több gyermek született évente, s ezek a ma 8—10 éves gyerekek azok, akiknek legnehezebb cipőt venni. S őket követi egy további gyermeknemzedék, mely létszámban szintén népesebb, mivel a nyolcvanas évek is hoztak újabb, a családok szempontjából kedvező szociális intézkedéseket (a fizetett gyermekgondozási szabadság kiterjesztése). Mindenképpen áldásos lenne hát cipőiparunkban visszatérni az 1979 előtti gyakorlathoz, azon túl pedig mind a hosszú, mind a rövid lejáratú tervek készítésénél figyelembe kell venni a demográfiai jelentéseket és előrejelzéseket. A könynyüipari termékek, a tartós fogyasztási cikkek nagy része konkrét embereknek készül, ruha- és cipőipari tervek nem készülhetnének úgy, hogy a korábbi évek termelése valahány százalékkal mechanikusan emelkedjék, azt tudományosan megalapozottan kellene tervezni. A központi tervezési szerveknek feltétlenül a szociális intézkedéseket figyelembe véve kellene elkészítenie a gazdasági terveket, mert ezek mögött az intézkedések mögött mindig konkrét, egész társadalomra kiható tények rejtőznek. A gyárat ötven éve még Bafa alapította
