Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-02-07 / 7. szám
A gazdasági élet mozgásai jelen pillanatban nem éppen kedveznek azoknak az elképzeléseknek, melyek szerint a hetvenkilences termelési szerkezetet kellene visszaállítani. A minél nagyobb rentabilitás, a minél nagyobb nyereség a cél minden vállalatnál, a gyermekholmi pedig nem a legkifizetődőbb vállalkozás. Még érvényes az előírás, hogy a 0—10 éves gyermekek ruházati cikkei nem lehetnek szabadárasak, nem sorolhatók be a luxus kategóriákba, s ha a gyártók nem is fizetnek rá termelésükre, csekélyke nyereséget könyvelhetnek el rajta. Aki tehát egyszer megszabadult a gyerekholmitól, nem szívesen venné újra vissza. A partizánskéi cipőgyárban az éves termelési terven felül tavaly a szövetségi kormány utasítására 500 000 pár bőr gyermekcipőt kellett előállítani, 63 millió Kcs kiskereskedelmi ár értékben, ezt 36 millióval túlteljesítették. E célfeladat során teljes kínálatot gyártottak, Tóth mérnök, értékesítési osztályvezető szerint nem lett volna szabad hiánynak mutatkoznia a karácsonyi piacon. (Az 1987-ben kapott hasonló feladatot nem teljesítették.) Állami vállalatként sok, eddig ismeretlen helyzettel találják szemben magukat, olyan feladatokat kell elvégezniük, melyeket eddig a bőripari vezérigazgatóság végzett, ugyanakkor nem érzik még a szabadabb mozgáslehetőségeket. Galis mérnök, tervezési osztályvezető-helyettes elmondja, hogy most már egyenesen a minisztériummal tárgyalnak — nem a vezérigazgatósággal —, de a terveket továbbra sem maguk készítik, és csak bizonyos határokon belül kereshetik a számukra legkedvezőbb megoldásokat. Márciusban-áprilisban készülnek el a végleges tervek, akkor dől el, mi lesz a gyártási programban. Vannak a vállalatnak kötelező érvényű és exportfeladatai is, és vannak kapacitásgondjai. Ha terven felül kerül valami gyártásra, az csak egy másik, tervezett termék rovására mehet. Galis mérnök az állami megrendelésről január közepén még csak hallott, semmi konkrétat nem tudott. Tóth mérnök ugyan már tudta, hogy 1 250 000 pár bőr gyermekcipőről van szó, melyet a vállalat szeretne az 1988-as szintre lealkudni, de hogy végül is mennyi lesz, a jövő zenéje. Érthető persze a vállalat ellenkezése és berzenkedése is. Amikor termékszerkezetet váltottak, az volt az országos elképzelés, hogy jó nevű cipőiparunk csak a magasabb árfekvésű lábbeliket gyártja majd, melyek kidolgozása igényesebb s kelendőbbek a külföldi piacokon is. Az olcsóbb és egyszerűbb cipőt a fejlődő országokból szándékoztuk behozni, csakhogy ez a számítás nem jött be. Kénytelenek vagyunk hát magunk előállítani magunknak, amire szükségünk van, a behozatal pedig arra jó csupán, hogy tarkítsa kissé a piaci kínálatot, ráadásul az import lábbeli jóval drágább, de legjobb esetben is azonos árfekvésű a hazaival. S ebben a kényszerűségben az is benne foglaltatik, hogy az olcsóbb holmit is nekünk kell megtermelnünk, ami a cipőiparban sem nem egyszerű, se nem túl kifizetődő. A cipőipar kapacitás- és munkaerőgondokkal küszködik (köztudomásúan női ágazat, alacsony bérekkel, nagy fluktuációval). A legtöbb gyárat még Bafa alapította, az eredeti épületek máig állnak Partizánskéban is, változtak a gépek és az emberek, de az idők folyamán egy valami — Galis mérnök szerint — szinte alig: hogy itt mindig feszitett norma volt, keményen dolgoztak és anyagtakarékosan. A vállalat több nyereséget nem remélhet attól, ha még srófol a normákon, hisz a szalag mellől jóformán még az illemhelyre sincs idő kiszaladni! Jobb eredményeket csak a jobb gazdálkodás, jobb szervezés, az olcsóbb termelés hozhatna. Csakhogy a cipőfelsőrészeket bérmunkában varratják, szövetkezetekkel kooperálnak, meg a Vietnami Szocialista Köztársasággal. (Ez utóbbit az állami költségvetés dotálja.) A cipőfelsőrész „utaztatása" megdrágítja a termelést, s az a tény, hogy a szövetkezetek a mezőgazdasági csúcsidényben saját maguk kötik le azokat, akik egyébként a cipőfelsőket varrják, kampányszerűvé teszi ezt a munkát is. Hogy répakapáláskor a cipőgyárban ne legyen fennakadás, a felsőrészeket korábban el kell készíteni, ezáltal megnőnek a raktárkészletek, és romlik a vállalat pénzügyi helyzete. (Ugyancsak a pénzügyi helyzetet — a fizetőképességet — rontja, hogy a távolabbi üzemekből periodikusan érkeznek meg az értékesítési bizonylatok és az átutalások.) Ha nagyobb rentabilitásra akarnak szert tenni, a külföldi bérmunkát kellene előnyben részesíteniük a hazai kooperációval szemben, mert annak minden vesztesége az állami költségvetést terheli, nem a vállalatot, s amennyiben a termelés mennyiségileg növekszik a jövőben, szintén ezt az utat kell választaniuk. Minél több cipőt gyártani, hogy ne legyen hiány a hazai piacon, ez azt is jelenti, hogy a világpiaci követelményekkel ellentétben Mária Simková már innen szeretne nyugdíjba menni Itt a cipő. hol a cipő... Galis mérnök: Csak március-áprilisban készülnek el a végleges tervek ... Tóth mérnök: A kormány több gyerekcipőt szeretne, mi a tavalyi szintet tartjuk elfogadhatónak KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI a kevésbé kidolgozott és munkaigényes, egyszerűbb fazonokat kell gyártani, mert a magasabb színvonal, a nagyobb feldolgozottság a mennyiség rovására megy. Ha divatos, sok apró díszítéssel „megbolondított" lábbelit készítenek, abból jóval kevesebb kerül le műszakonként a futószalagról, azzal többet kell pepecselni. Igaz, többet hozna a konyhára, de a vállalat érdekei és az össztársadalmi érdekek még nem mindenben egyeznek. Társadalmi érdekünk, hogy ha bemegyünk a boltba, ott legyen elég áru, s legyen kinek-kinek az anyagi lehetőségeihez mért árfekvésben. Ugyanakkor társadalmi érdek, hogy a vállalat dolgozói is elégedettek legyenek munkabéreikkel, úgy érezhessék, kifuthatják magukat pályájukon. Ez utóbbi főként a tervezőkre, a gyártmányfejlesztőkre vonatkozik, akik ugyan már esztendők óta papírra álmodják a legdivatosabb, legszebb lábbeliket, még a mintakollekciókat is elkészítik, csak aztán hirtelen minden oldalról falakba ütköznek. Kevés a jó minőségű alapnö 5