Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-31 / 6. szám
Josef Kadlec A menetrendben megállapította, hogy a szombatokat szabadnapokként, a vasárnapokat pedig munkaszüneti napokként jelölik. Ezt nevetségesnek és kicsinyesnek tartotta, minthogy az ő képzeletében a szabadnap és a szünnap egybeolvadt, nem talált köztük lényeges különbséget. Miután elkísérte a feleségét és a gyerekeket az autóbusz-pályaudvarra, ahonnét továbbutaztak a nagymamához a járási székhelyre, kellemes érzés töltött el, hogy harminchat órára mindentől megszabadul. A felesége erősködött ugyan, hogy ö is utazzon velük, mondván, nem illik, hogy ö otthon maradjon, ám végül is sikerült őt meggyőznie, hogy az elmúlt hét rendkívül megterhelő volt számára, s haladéktalanul szüksége van egy kiadós pihenésre; semmit se akar csinálni, semmin se akar gondolkodni, egyedül szeretne lenni. A pályaudvarról hazafelé menet elhatározta, hogy alaposan kihasználja a már annyira vágyott alkalmat, és nem tesz majd semmit, letesz minden szorgoskodásról, és hagyja, hogy menjen minden a maga útján, ahogyan az idő múlik. Hogy maga az élet — az ő hozzájárulása nélkül — szabja meg az elkövetkező órák menetét. Belépett a lakásba, s furcsa módon már az előszobában az volt az érzése, hogy szokatlanul elhagyatottak a szobák. Noha még csak délelőtt volt, semmi másra nem volt képes gondolni, mint hogy lefeküdjön és aludjon. Arra ébredt, hogy makacsul cseng a telefon. Nem törte magát, hogy felvegye a kagylót, álmosan kivárta, míg elnémul a telefon. Azután valamilyen ennivaló után nézett a hűtőszekrényben. A felesége kellő élelmiszer-tartalékot bekészített, elég volt csak kiemelnie, amit kívánt, de ő beérte csupán szalámival és kenyérrel, amit jéghideg sörrel öblített le. Sokáig álldogált az ablaknál, és nézte, amint egyre sűrűbb lesz a homály az utca mélyén. Az utcasarok mögül bekapcsolt fényszórókkal sorakoztak elő az autók, a szemközti panelházak ablakaiban szemérmesen kigyulladtak a fények. Vajon mi okozhatja, hogy a beköszöntő estével tolakodóan visszataszító szomorúság és szorongás nehezedik az emberre? A szomszédos szobában újra csörögni kezdett a telefon. Most teljesen elbizonytalanodott: és ha valamilyen fontos ügyben telefonál valaki ? Rövid tétovázás után fölvette a kagylót. — Ha nem tévedek, akkor most egyedül kellene lenned — hallotta a távolból barátja felvillanyozódott hangját. — Kicsi kompániánk tisztelettel meghív, hogy látogass el körünkbe ... Csak erőlködés árán volt képes kipréselni magából, hogy most nem felel meg neki a találkozás, talán majd legközelebb. — És pillanatnyilag mit csinálsz? — érdeklődött a barátja. — Semmit. — Akkor mit tetteted magad, kérlek szépen, öltözködj, és gyere. Várunk — azzal letette a kagylót. Zavarban volt. elfogadja-e a meghívást. Nem volt kedve sehova se menni, de a végén nyomasztani kezdte a lakás üressége. így hát erőt vett magán, és némi kényszeredettséggel felöltözött. Eszébe sem jutott, hogy megborotválkozzék, egyáltalán nem volt fontos számára, hogy milyen külsővel jelenik meg barátai között. Később persze ennek megvolt a következménye. Egész este az a kellemetlen érzés gyötörte, hogy elhanyagolt, elhagyatott és visszataszító. Különösképpen akkor, amikor a társaságban váratlanul találkozott azzal a növel, aki az utóbbi időben erősen foglalkoztatta, és akitől, úgy érezte, remélhet valamit. Az a nőismeröse nézett most kifürkészhetetlen tekintettel a szemébe, akinek tegnap véletlenül említést tett róla, hogy egyedül lesz otthon, miközben titkon azt remélte, hogy a nő esetleg majd felhívja, és felajánlja a társaságát. Csakis ennek a nőnek a kedvéért volt hajlandó feláldozni szabad idejének egy részét. A nő egy kicsit oldalt ült, mintha szándékosan félrehúzódna a többiektől, közben azonban szemmel követte, mi történik körülötte, és mély, kihívó hangján jókedvűen nevetett. A férfi végül is nem tudta türtőztetni magát felállt, és székestül odaköltözött hozzá. A nő csodálkozva fogadta, mintha végképp nem értené, miért határozta el magát erre a cselekedetre. — Nem tudtam, hogy nektek valami dolgotok van együtt — kommentálta az eseményt a barátja. A férfi örült neki, hogy a nő közelében ülhet. A társaság kevéssé érdekelte, s ahogyan őt nézte, volt abban valami álomszerű. Egész este szinte meg se szólalt, figyelmetlenül hallgatta az üres bölcselkedéseket és bemondásokat, s időnként kényszeredetten fel-felnevetett. Hű maradt elhatározásához, szándékosan féken tartotta magát, hogy az események az ö beavatkozása nélkül folyjanak. — Nincs valami baja ? — kérdezték aggodalmas arccal az ismerősök. Ö erre értetlen képet vágott, és megvonta a vállát. Azután olyasmi történt, amit nem feltételezhetett. Az oldalán ülő nöísmerőse bizalmasan feléje fordult, és minden kertelés nélkül azt mondta neki: — Ha jól tudom, maga is arrafelé lakik, amerre én. Nem jön még haza? Elnézést kértek, mondván, hogy egy az útjuk, és elköszöntek a társaságtól. A többiek ezt természetes dolognak tekintették. Nemsokára mindkettőjüket elnyelte az éjszaka. Miközben siklott velük a villamos, alig szóltak egymáshoz néhány szót, a férfi kevés szavú volt. Nemsokára feltűntek az utcasarkon. Az utcai lámpa fénye meredeken hullott rájuk, természetellenesen rövid árnyékot vetve. Ahelyett, hogy búcsút vettek volna egymástól, a férfi elkísérte a nőt a csenevész kis parkot megkerülve a házig, ahol lakott. Hallható volt, amint csikordult a kapu zárjában a kulcs, majd kinyílik, és újra becsukódik az ajtó. A lépcsöházban kigyulladt, majd ismét elaludt a lámpa, azután néhány perc múlva magányosan felragyogott az éjszakában egy ablak a harmadik emeleten. Nem tudni pontosan, hogy a férfi mennyi ideig maradt nőismerősénél, mikor lépett ki a házból, hogy lassú léptekkel, kezét mélyen a zsebébe süllyesztve elinduljon a fő utca felé. Ráérősen lépkedett, még csak meg sem kísérelt véget vetni makacs semmittevésének. — Miért jött ide tulajdonképpen ? — hallotta újra a nő átható hangját. — Maga hívott meg engem. — Nocsak, hát magának nincs saját akarata? — förmedt rá ingerülten. A férfi ballagott az utcán, és újra ott kavargóit benne minden, ami ott fönt történt, a nőismerőse lakásán. Bizonyos, hogy nem volt valami jó helyzet, vagy nem birkózott meg vele, mert nem állta meg a helyét. Ráadásul az éjszakai látogatásról a csalódottság érzését cipelte magával, amit egyrészt vendéglátójának viselkedése okozott, akiről előzőleg a legjobb véleménnyel volt, másrészt az a környezet, amiben a nő élt, és ami csalódást keltett benne személytelen visszataszító disszonanciájával. Most úgy vélte, alighanem tévedés volt, hogy elfogadta a nőnek a kévére szóló meghívását.^ Újra maga előtt látta, amint egymás mellett ülnek a heverőn, a hímzett kispárnák, a színes népviseletbe öltöztetett baba és egy nagy plüssmedve mellett. A nő kigombolta a nyakán a blúzt, s a nyitott gallér alatt feltűnt egy sötétbarna anyajegy, mely valahogy furcsán hatott fehér bőrén. És az anyajegy fölött az asztali lámpa könyörtelen fényénél nem kerülhette el figyelmét, hogy a korán megöregedett nő nyakán mennyire remeg, és milyen ijedten lüktet az ütőér. A nő talán csakugyan haragudott, miközben gyűlölettel azt mondta: — Miért ilyen gyávák maguk, férfiak? Zsibbadtan lépkedett az utcán, és azon gondolkodott, hogy egy ilyen nővel, még ha kedves és ragaszkodó is, biztos, hogy nem tudna élni. Visszolyogna tőle, hogy szüntelenül a csodálat újabb szavait keresse, amelyeket a nő a tisztelőitől elvár. Örült, hogy hazafelé tart az otthonukba, a saját otthonába, a családjához, mely most látogatóban van a nagymamánál, és néhány óra múlva ismét zajosan megtelik az elhagyatott lakás. Önkéntelenül is végigsimított kezével az arcán, hogy megállapítsa: reggel valóban meg kell borotválkoznia. És elhatározta, hogy véget vet a kínos semmittevésnek, amit tévedésből pihenésnek hitt. Fordította: KÖVESDI JÁNOS nő 15 SZILVA JÓZSEF METSZETE Pihenőnap
