Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-31 / 6. szám
KUCKÓ A házaló Rikolt a szél: —- Bundát tessék, meleget, meleg bundát hideg hóból, soha nem elég a jóból. Bundát tessék, meleget, hozzá jégköpenyeget Tessék, tessék, ingyen adom, aki nem kér, pőrén hagyom, szopogasson jégcsapot, viseljen jégkalapot, s amíg fújom, járjon táncot, bokázza át a világot. Mese Sodródik, a bal tangó*, jajongó szél űzi; pedig úgy pihenne már... a szél nem tud ülni. Szelíd folyó surrog el, megszánja az árvát: és a fáradt ba/langó megülheti hátát. * ba/langó = ördögszekér Kányádi Sándor — Azt mondom én — folytatta a bölcs —, szerezzünk egy pacsirtát. — Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! — vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt. — Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok. Mit volt mit tenni, beleegyeztek. — Jöjjön a pacsirta. Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár. Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, tipegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inait a dombok-hegyek, a havasok irányába. Ott ült a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan Jcegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudák, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől. Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkózhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nemcsak szűcsökből, vargákból áll a világ, nemcsak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget. Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának. — Üzenni kéne a fecskéknek — vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. — A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal. Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette. — Egy fecske nem csinál tavaszt — csikorogta a fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvölöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.) — Nem bizony egy fecske nem csinál tavaszt — szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók. — Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll — mondta egy másik öreg. — Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz. KARIKA LÍVIA RAJZA nő 16
