Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
A testművészet, a kemény él, az akcióművészeti jelenségek és az új szenzibilitás egyéb irányzatai korában, amelyet a hideg realizmus korának is kikiálthatnánk, valóságos fészekmeleget árasztanak Nagy Zoltán posztromantikus elvágyódást tükröző színes grafikái. Bennük hangsúlyozottan nem a téma az elsőrendű, hiszen rajzolhat-festhet portrét, csoportképet, tájat, erotikus vagy groteszk képet, színmintát, munkáin a játékosság, a kitárulkozás a belső végtelenre az igazi képszervező erő. Létértelmezése szerint nem a tudomány, a nyelv, a kultúra, vagy mondjuk maga a képzőművészet (ezek az élet mindennapi mozzanatai csupán), hanem az ember, ez a mindene (efölötti rejtély áll a dolgok középpontjában. Az emberi lélek és annak dilemmái: a születés, a halál, a barátság, a szerelem, a teremtéssel rokon alkotás, az élni tudás képessége és nevetségessége, az újrateremtés. S miközben tudatosítja, hogy az emberben vulkanikus erőként tombol a dolgokon túlmutatni akarás vágya és a golgotái helyzeteken való túljutás reménysége, és azt is tudja, hogy az ember helyzeténél s világánál fogva eleve determinált, olyan figurákat teremt, amelyek pillérszerűségük tudatában is félvállról veszik a dolgokat. Játszin. Milyen üres a világ, mégis minden telve reménnyel, suttogják-süvöltik fanyarédes vigyorral az alkatilag megnyújtott, megcsavart, normális testhelyzetükből kibillentett figurái, melyek szüntelenül, mégis nehézkesen idomulgatnak, mert mint valami ősformát, archetipikus mozzanatot, őrzik valódi énjüket. Az atavisztikusat. Lelkűk mélyén működnek karakterjegyeik, a léthelyzet parancsára olykorolykor visszafojtott sajátos tulajdonságaik, amiket Nagy Zoltán — kiváló karakterológusként —, felszínre is hoz a rajzain. Ez az öntudatlan kitárulkozás látszólag irracionális burkot kölcsönöz figuráinak, valójában azonban — hiszen lelki determináltságok (tulajdonságok, karakterjegyek) felszínre kerüléséről van szó —, spirituális burok övezi őket. Ez a szellemiség mármár földhöztapadtsággal párosul. Ha kulcsszó nyithatná grafikáit, melegségre voksolnő 25 Cím nélkül, litográfia nék. Mert a zaj, amely a grafikáiból „kihallik", nem keverendő össze a technizált világ zajával. Nagy Zoltán grafikáinak zaja a családi, a kocsmai, a baráti együttlétek, a szeretkezések és együttjátszadozások zsivaja. Még ha az együttjátszadozásokban örökös jelenése van az elkerülhetetlen pusztulásnak is. Sőt, épp a végzet félvállról vétele, ez a csakazértis nagyvonalúság az a viszonyulás, amelyen keresztül Nagy Zoltán az életet tükrözni akarja. Pedig még csak huszonkilenc éves! Vagyis felháborítóan fiatal! Azaz, annyira tapasztalt, hogy ettől koravén!? Mindegy. A korát, érettségét érintő interpretációs lehetőségek kevésbé érdeklik őt, mint a szakma. Alapos ismerője (nem csak) a szlovákiai magyar képzőművészet legjobbjainak, tudja, kinek mi (volt) a fogyatékossága, ki miben (volt) utolérhetetlen. Tudja, napjaink modernjei (tisztelet a kivételeknek), a modernkedők közül pedig rengetegen, egyszerűen képtelenek a szakmailag kifogástalan térábrázolásra, munkáik anatómiai színvonala hiányos alkotói ökonómiát tükröz, tudja,, hogy ő mindent, amit egy képzőművésznek tudnia kell, vagyis, amit a képzőművészet szakmai tudásban felhalmozott, meg akar tanulni. Nem azért, hogy úgy fessen, mint a reneszánszkoriak, úgy rajzoljon, mint Dürer, esetleg Dali, egyedül azért, hogy tudja. Érzi, a figurák, a munkák csakis akkor működhetnek rendszerszerűen, ha készítőjük teljes szakmai tudás birtokában van. Erre okítja őt mestere, a világhírű szlovák grafikus, Albin Brunovsky is a Szlovák Képzőművészeti Főiskolán, ahol Nagy Zoltán a könyvgrafikai szak ötödéves hallgatója. Hatodévesként kell majd elkészülnie diplomamunkájával, amelyben minden bizonnyal választ ad arra is, miért értelmetlen a fikció és a realitás közti határra vonatkozó kérdésfeltevés. Ez a kérdés nem azért értelmetlen, mert ő nem az elmélet, hanem a ceruza, a festék, az ecset embere; egyszerűen azért értelmetlen, mert olyan titkot boncolgató, aminek megtalálásával megszűnne a képzőművészet funckiója. És a játékosságé. Ő pedig mindenekfölött játszani szeret, játszva élni. rajzaiban is játékos világot teremteni. Az már a dolog velejárója, hogy az igazi játék mindig is tartalmazza a kegyetlenség elemeit. Már az első általa illusztrált könyvéből, édesapja, Zs. Nagy Lajos Az elpárolgott fazék cimű kötetéből is sugárzik a játékosságnak ez a mindent legyőző szeretete, amellyel elfeledkezik figurái fiktív voltáról. Számára élő, hús-vér figurák ők, amire kiváló példa Szőke József A napraforgóvá változott lány című meseválogatása is. Nagy Zoltán a hétköznapiság és a jelentéktelenség keretei között csámborogva fölényes nagyvonalúsággal ábrázolja azt a nyilvánvalóságot, hogy csak a játékosság őrizte titokkal teljes az élet vagyis a rejtély, amit olykor-olykor hasznos félvállról vennünk. SZIGETI LÁSZLÓ Ég és föld között, akvare/l
