Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
TÖRTÉNET GYEREKKEL Valahogy úgy érzem, ez a történet még sokáig befejezetlen marad. S ha az élet valaha befejezi is, az csak rövid pihenő lesz, ahonnan újabb keserű, „nyitva hagyott végű" történetek erednek újra. Jól tudom persze, botcsinálta narrátorként nem efféléket kellene írnom. Inkább a mesét „kelletik" mesélnem, mely a szétköltözéssel kezdődik és a bírósági ítélettel folytatódik, amit újabb és újabb ítéletek követnek. Pedig a főszereplőnek, Csabikának éppen ezekre az ítéletekre van a legkevésbé szüksége. Az ő ambíciója mindössze annyi, hogy békén hagyják. Neki meleg, gömbölyű szavak kellenének; egy öl, ahová odabújhat, egy út. amin szorongás nélkül végigmehet; egy döntőbíró, aki tudja, semmiféle hatalom nem képes megparancsolni, kit szeressünk jobban! A keret egy szimpla válási történet. Az apa az utolsó felvonásban, épp a függöny legördülése előtt fordul a „Nő-hoz. „Tisztelt Szerkesztőség! Egy kisgyerek ügyében kérem a segítségüket. A feleségem három évvel ezelőtt elhagyott. A kisebbik fiunk azóta nála van, a nagyobbikat pedig én nevelem. Kérem, segítsenek, hogy a gyereket a megtarthassam és becsületben fölnevelhessem, mert a volt feleségem mindent elkövet, hogy még tőle is megfosszon. A gyerek nagyon ragaszkodik hozzám, tönkremegy lelkileg, ha elválasztják tőlem." Dióhéjban az események: Klotnyaiék 1986 szeptembere óta élnek külön, a férj Görgőn (Hrhov), a feleség az anyjával Kőrösben (Kruzná). A válást a bíróság két évvel később, 1988 júliusában mondja ki. Elsőfokon az ötéves Csabát az apjának ítélik. A fellebbviteli bíróság azonban az ítéletet megváltoztatja, mondván, nem különösebben im dokolt, a testvéri kötelék megbontása. Az apa nem nyugszik bele az ítéletbe, nem hajlandó önszántából a gyereket kiadni. Nem marad más hátra, mint az ítélet rendőri segédlettel való végrehajtása. De a bíróság fölfüggeszti a végrehajtást. Közben Kiotnyai Géza tanácsot kér az igazságügyi minisztériumból: gyermekelhelyezési javaslatát azonban a bíróság újfent elutasítja. Kiotnyai megfellebbezi a döntést... Riportunk tulajdonképpen ezzel a fellebbezéssel zárul. Szeptember eleje. A beálló alkony homályában keressük Kiotnyai házát. Először az öregekhez irányítanak, a kapu zárva, kutya vicsorít, eltelik egy kis idő, mig kiderül, hogy a fiuk a kert végén építkezett, egy utcával följebb. A házon szemlátomást még dolgoznak, a kapu eltorlaszolva, a nagykaput lököm be; amúgy szép, emeletes porta, verejtékezhetett a gazda eleget míg fölhúzta. Alul tágas konyha, fürdőszoba, de fönn a szobák jórészt üresek — az exfeleség már elszállította a bútorokat. De hogy fognak a többin megosztozni? — Hát... — húzza a szót a házigazda — az lesz a következő cirkusz. „Összeverem" valahogy a pénzt. Csak a gyerek dolga jöjjön rendbe! Úgyis azért csinálják az egészet, mert tudják, egyedül a gyerekkel tudnak zsarolni. — Miért váltak el? — Huszonnyolc éves voltam, amikor összekerültünk, a feleségem húsz — kezdi a fekete, középtermetű férfi. — Négy hónapi ismeretség után házasodtunk össze. Ők sürgették igen, hogy csináljuk meg már a lagzit. Most már tudom, miért... sajnos, későn. Amint összeházasodtunk, Éva kilépett a mosodából, többet nem is dolgozott; mondta ugyan, hogy keres munkát, de valahogy mindig maradt. Másfél év múlva aztán megszületett az első gyerek, rá tizennégy hónapra a másik. Szinte a semmiből kezdtünk el építkezni, de segítettek a testvéreim, szüleim ... az anyukám főzött ránk sokáig. Nyolcvanöt májusában aztán beköltözködtünk. — Mégis, miért ment el a felesége? — Őszintén megmondom, még most sem tudom. Talán ő maga sem tudja. De azt hiszem, sose szeretett engem igazán. Gondoskodott a gyerekekről, hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoskodott; szerette is őket a maga módján, de éjjel már nekem kellett hozzájuk fölkelnem. Én nem árultam zsákbamacskát. Mikor összeházasodtunk, megmondtam, hogy építkezni akarok, és azt is tudta, hogy gyerekeket szeretnék. Az elején kijöttem az anyósomékkal, de mikor másodszor is terhes lett Éva, az anyósomnak már nem tetszett, azt mondta: csak a cigányoknak van egynél több gyerekük. Szeptemberben aztán kicsit összekaptunk vele, azontúl mindennap lejárt, pedig azelőtt nem volt szokása. Majd az egyik hétfőn Éva kijelentette, hogy hazamegy a gyerekekkel Körösbe az apjához, mivel az anyja elment fürdőre — mindig utazott, fürdőkre járt —, és megegyeztünk, hogy kedden fölmegyek értük. Föl is hajtottam, de nem találtam otthon. S szerdán már várt az ajtóban a papír, hogy jelentkezzem a házassági tanácsadóban. Ott aztán a szememre vetették, hogy elkergettem a feleségemet, levertem a veséjét ... meg hogy nem adtam neki pénzt. Szóval, csupa, csupa hazugságot! Alig engedtem szóhoz jutni. — Csabi végül is hogy került Önhöz? — Jártam én még utána egy ideig Kőrösbe, látogattam a gyerekeket, Évával is találkozgattunk titokban, csak rettentően félt az anyjától. S bizony nemegyszer megtörtént, hogy az anyósomnál bezárva találtam Zsoltit — aki akkor tizenöt hónapos volt —, fenekére száradva a kakis pelenka; s ez az anyósnak nem tetszett. Két hét után meg is tiltotta, hogy odajárjak. Csabit még a rozsnyói vásárkor adta oda Éva, mondván, hogy ő Zsoltit is szívesen odaadná, mert nem neki kell a gyerek, az anyjának kell! — Zsoltit mikor látta utoljára? — A múltkor Kassán (Kosice) a pszichológusnál találkoztunk. Amúgy vagy három éve nem láttam. Mikor az anyósom kitiltott a házból, kérvényeztem a gyermekvédelminél, hogy tegyék lehetővé a láthatásokat. Ők rendszeresen be is hivatták Zsoltit, de a feleségem egyszer se hozta be. Én mindig magammal vittem Csabit, hogy találkozzék az anyjával, de ö egyáltalán nem volt rá kiváncsi. Én hozzájuk Körösbe nem mehettem; mikor két éve szeptemberben lementem Zsoltihoz, az apósom majd leütött vinklivassal, de nem csak engem, az „inast" is (Gömörben a kisgyerekek neve — a szerk. megjegyzése)! Ha nem védem a bal karommal, hirtelen haragjában talán agyon is üti! Több mint másfél hónapig betegállományban voltam az eset után. Nagyon ideges természetű, agresszív az öreg, már többször volt dolga a csendörséggel is. Hogy az ügyvédem, az öreg Nyéky doktor föladta az ügyemet, is neki köszönhető. Nekitámadt a bírósági folyosón, az anyósom meg a fiát köpdöste le. — Csabit miért nem adta ki az anyjának? — Nézze, a gyerek rettenetesen ragaszkodik hozzám. Mindig is jobban húzott hozzám, mint az anyjához. Hiába jött érte az anyja vagy a nagyanyja, elbújt előlük, nem akart velük menni. Erre számtalan tanúm van. Születése óta itt él Görgőn, itt vannak a barátai, itt van a biztonsága. Tönkremegy, ha elviszik innen. Az egyik este — ez már vagy négy hónappal a vásár után volt —, beállított az após és az anyós, hogy viszik az „inast”. Mondtam, megnézni megnézhetik, de elvinni nem engedem! Az após .erre elkezdett fojtogatni, az anyós pedig cukorkával csalogatta Csabit. A gyerek beszökött a sarokba, az após utánakapott, ki akarta húzni. Ha nincs ott a tanácstitkár, Körtvély Károly bácsi, akit tanúnak hoztak magukkal — kitekeri a kezét. Ő mondta az öregnek — mivel már nem bírta nézni a gyerek szenvedését —, hogy azonnal hagyja abba! Utána a gyerek egész éjjel reszketett, még másnap is muszáj volt orvoshoz vinni. Olyan sokkot élt át már szegény hároméves fejjel, ami egy felnőttnek is elég! Már óvodába se mer elmenni, megpróbálkoztak azzal is, hogy onnan elvigyék. Azóta fél, hogy elrabolják. A múltkor az ítéletben azt írták, hogy „elnevelem" az anyjától. Ez nem igaz! Mikor két és fél éves volt, már akkor sem akart az anyjához menni! Én nem akarom az anyjától elszakítani, nyugodtan látogathatja, nem akadályozom ... — Miért ítélte a bíróság mégis az anyjának a gyereket? — Engem se a múlt évben Kassán, se most Rozsnyón nem hallgattak meg. A tanúimat se hallgatták ki. Állandóan csak azt hajtogatják, hogy ilyen jó család a feleségem családja, meg olyan jó család; hogy mi a helyzet valójában, azt viszont már nem vizsgálják. Hogy a gyerek nem is a feleségemnek, hanem az anyósomnak kell, hogy én nem is a feleségemmel, hanem az anyósommal pereskedek — úgy látszik, senkit nem érdekel. Mert az anyósom roppant nagy fifikus, lyukat beszél bárki hasába, kíséri is a lányát mindenhova; meglátja, magát is megszédíti majd ... Álmosító kora délelőtt. Az asztaloknál pár törzsvendég kókadozik. Kiotnyai Évát keresem, aki állítólag itt felszolgálónő. Sovány, barna nő áll elém. — Engem keres? Aztán minek? — rosszallóan vizslat, aztán a kolléganői felé pördül. — Nézzétek a félkegyelműt! Most meg újságírót küldött rám! Na, majd adok én ennek! Az asztalokhoz indulunk. — Feri bácsi! Ide nézzen! — szól oda az egyik „törzsvendégnek". Egy újságíró! Aztán milyen újságtól van? Letelepedünk. A fiatal nőből ömlik a szó, nem is figyel a kérdéseimre. — Örülök, hogy megszabadultam attól a „paraszttól". Fogalma sem volt annak arról, hogy gyereket nem csak nevelni kell, költeni is kell arra! Elvenni a legszebb és leggazdagabb lányt a faluban, arra bezzeg volt esze. Nekem a bankban még most is kétszázezer koronám van! Az én szüleim gazdagok, két házunk is van, három-négy autónk, az apu autószerelő — dolgoztak az én szüleim egész életükben. Meg is lehet nő 26
