Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-12-20 / 51-52. szám

szegettek. Vidámak, jó­­kedvüek. Egyikük él­ménybeszámolót tart, a másik vitatkozik, társát szapulja, csipkedi, kacag­tatja. Hogyan is lehetne gyerekek körében más­képpen ... A délután a tanulás ideje. Három remekül fel­szerelt tanulószobában készülnek a házi felada­tok. Ha valami nem megy, segítenek a nevelők Zsu­zsa néni, Júlia néni, Mari­ka néni, Éva néni, Ili néni és Marian bácsi, a három segédnevelő s az otthon valamennyi dolgozója, még Pista bácsi is, a kar­bantartó, akivel egész nyáron gondozták a ker­tet, a virágokat. Ök vala­mennyien szerető gon­doskodással vigyázzák, hogy az itt élő negyvenkét csemetéből egészséges, értelmes felnőtt legyen. A betegszobában csak egy legény van, a hatodi­kos Robi. Fáj a torka. Az ágyon ül, rádiót hallgat, matematika munkafüze­tét lapozgatja. Tanulási kedve ilyenkor sem csap­pan. Látogatója a tizen­nyolc éves Jucika — legi­dősebb testvére a vele együtt itt élő három közül —, a vánkosát igazgatja, teával kínálja. Munkából jövet első útja ide veze­tett, öccséhez. Jucikával a saját szo­bájában beszélgetünk. Végzős papíripari tanuló. Év végén megválik az ott­hontól, a nagy családtól, melynek kilenc évig tagja volt. S ez a tudat bizony­talanná teszi. Egyszobás lakást kap (az otthon se­gítségével) másodmagá­val, mostani szobatársá­val, Évával, aki az Elekt­­rosvitben szerzett ipari szakképesítést. Szeren­csére az otthontól nem szakad el, mivel itt marad három testvére: Iván, aki kőmüvestanuló, Robi és Ivett, mindketten hatodi­kosok, és mindketten ki­tüntetett tanulók. Robi heged üórára is jár a helyi zeneiskolába. A földszinti klubterem­ben zene szól. Gyakorol a többi zeneiskolás. Zsa­nett zongorán, Jankó csellón, Béla nagybőgőn játszik, olyan nagyszerű­en, hogy már tagja lett a Kisbojtárnak is. Nagy elis­merés ez egy olyan tizen­három éves fiúnak, aki mindössze két éve ismer­kedett meg a vonóval. Pisti hiányzik a muzsiká­lók közül. Őt még noszo­gatni kell a gyakorlásra. — Gyere Pisti, harmo­­nikázni kell... —■ Mennyit, Júlia néni? — Tudod jól, legalább tizenöt percet napon­ta... Megereszt néhány fu­tamot, s már érdeklődik is: — Júlia néni, letelt már a tizenöt perc? Hát, ez a kezdet. A foly­tatás már örömtelibb, és meglepetést is hoz az ott­hon valamennyi lakójá­nak. Az idei karácsonyes­tén ugyanis gyertyagyúj­táskor nemcsak vers és ének lesz, nemcsak cso­magbontás és közös va­csora, hanem még egy ajándék, még egy műsor­­szám, amit a „házi zene­kar" készít. Először lesz ilyen a párkányi gyermek­­otthon történetében! Negyvenkét gyerek ne­velkedik ebben a felújí­tott, családias légkörű otthonban. Van közöttük három- és tizennyolc éves is. Legtöbbjüket a szülök alkoholizmusa jut­tatta ide. Sorsukról Far­kas Anna igazgatónővel beszélgetünk. — Szorongásukat csak úgy tudjuk oldani, ha közel kerülünk hozzájuk, ha kölcsönösen megsze­retjük egymást — vallja az igazgatónő, aki mind­össze két éve áll a gyer­mekotthon élén, de már tudja, hogy nevelni sokkal könnyebb, mint átnevelni. Huszonöt évig Szálkán (Salka) tanított. Pedagó­giai tapasztalataiból me­rítve mondja: parancsolni csak kérve lehet, és ma­gatartásával a nevelő fel­nőttnek példamutatónak kell lennie. A korábbi gyakorlattól eltérően igyekszik felmér­ni a beutalt gyerekek ké­pességeit. és csak akkor utalja kisegítő iskolába, ha feltétlenül szükséges. Támogatja a kibontakozó tehetségeket, ezért vette a hangszereket is. Következetességét két esztendő eredményei tükrözik. Mindössze ti­zenhat gyerek jár kisegítő iskolába, s a két év alatt senki sem bukott meg. Sőt. Állandóan javulnak a tanulmányi eredmények, sok a kitüntetett tanuló. És hogy néggyel több neveltje van az otthonnak a megszabottnál, néggyel több gyerek gondját-ba­­ját vállalja önként a sze­mélyzet, vállalják a neve­lők, az abból a humánus törekvésből ered, mely­nek alapján az igazgató­nő egy fedél alá gyűjti a szétszórtan élő testvére­ket, hogy együtt nevel­kedjenek. Gondjaik? Azok is van­nak. Mindenekelőtt baráti üzemet, vállalatot vagy intézményt keresnek, amelynek üdülőjében leg­alább két hétig együtt nyaralhatnának a gyere­kek a vakáció idején. Jótevőt keresnek. Le­het, hogy találnak is?! J. HEGEDŰS MAGDA N Újra itt van! Gyermekeinknek biztosan a „várva-várt". És nekünk, őszülő halántékúak­­nak? Mi is úgy várjuk ártatlan örömmel, izgalommal, mint ők ? Vagy egyszerűen tudo­másul vesszük, hogy néhány nap lazítás után kezdődik a gondokkal teli körforgás, mert az élet kemény, és ritkán van idő nosztalgiáz­ni ... Talán most mégis engedélyezhetnénk ma­gunknak egy kis időt, hogy lelkünk mélyéről föltörjenek gyermekkorunk kitörölhetetlen él­ményei. És kérges szívünk ellágyul, magunk elé idézve édesanyánkat tisztes kötényében, amikor a szívét is belegyúrta az ünnepi süte­mények tésztájába a túlfűtött konyhában. Amikor sokadszor felelte az összeesküvő mo­solyával csillogó szemű gyerekeinek: igen, nemsokára itt a Nagy pillanat, és csak tes­­sék-lássék hessegetett el, ha belenyaltunk a csábító színű-szagú krémbe. Majd gyertya - gyújtásnál — a meghitt pillanatok után — a meglepetések kicsomagolása közben, boldog - í Ságunkat látva, apánk meghatott arca és anyánk könnyei mérsékelték kitörő örömün­ket. És vegyültek bennünk az érzések: vajon a boldogság vagy az emlékezés könnyei ezek, mert a sírás és nevetés határai egybemosód­tak . .. És most itt vagyunk! Egy nemzedékkel idősebben. Es ami aggaszt, vajon ugyanolyan boldoggá tudjuk tenni saját gyermekeinket, mint amilyenek mi voltunk ? A házi sütemények készítésének varázsla­tos légkörét, édesanyánk utánozhatatlanul előadott meséit, az édesapa meleg simogafá­sát, az együttsétálások meghitt beszélgetéseit nem váltottuk-e föl szuperajándékokra, kész süteményekre ? A lelki javakat anyagiakra ? Mert manapság nem ez a ritkaság! A husza­dik század alkonyának átlagemberfia ritkán jár koncertre, képzőművészeti kiállításra, sőt, . a könyvre is kevés idő jut. Annál több idő kell hogy jusson a fóliára, „fusira", esetleg más, sajnos, valóban elodázhatatlan kötelességre. Ezt az életformát fiatalkorunk anyagi hely­zete kényszeritette ránk, mert kínkeservesen létre kell hoznunk a szolid alapot, s miután ez megvan abbahagyni már nem tudjuk, vagyis nehezen változtatunk... S aztán némely ka­rácsonykor ez bizony bumerágként üt vissza. Az ünnepi fa alatt serdülő lányunk, kamasz fiunk ajándékát könyv vagy lemez formájában zavartan csodáljuk, és megköszönve örök nyugalomra helyezzük a polcra, s csupán nagytakarításkor vesszük elő, hogy letöröljük róla a port. S elmorfondírozgatunk. Micsoda baklövés! Alsónemű vagy nyakkendő, esetleg borotva készlet helyett könyvet ajándékoznak. Vagy netalán saját hiányérzetük szerint ítélték meg szükségleteinket? Vagy mégse csak a munkára, az anyagi javak halmozásá­ra teremtetett az ember? ORDÓDY DÉNES V__________________________J nő 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom