Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
szegettek. Vidámak, jókedvüek. Egyikük élménybeszámolót tart, a másik vitatkozik, társát szapulja, csipkedi, kacagtatja. Hogyan is lehetne gyerekek körében másképpen ... A délután a tanulás ideje. Három remekül felszerelt tanulószobában készülnek a házi feladatok. Ha valami nem megy, segítenek a nevelők Zsuzsa néni, Júlia néni, Marika néni, Éva néni, Ili néni és Marian bácsi, a három segédnevelő s az otthon valamennyi dolgozója, még Pista bácsi is, a karbantartó, akivel egész nyáron gondozták a kertet, a virágokat. Ök valamennyien szerető gondoskodással vigyázzák, hogy az itt élő negyvenkét csemetéből egészséges, értelmes felnőtt legyen. A betegszobában csak egy legény van, a hatodikos Robi. Fáj a torka. Az ágyon ül, rádiót hallgat, matematika munkafüzetét lapozgatja. Tanulási kedve ilyenkor sem csappan. Látogatója a tizennyolc éves Jucika — legidősebb testvére a vele együtt itt élő három közül —, a vánkosát igazgatja, teával kínálja. Munkából jövet első útja ide vezetett, öccséhez. Jucikával a saját szobájában beszélgetünk. Végzős papíripari tanuló. Év végén megválik az otthontól, a nagy családtól, melynek kilenc évig tagja volt. S ez a tudat bizonytalanná teszi. Egyszobás lakást kap (az otthon segítségével) másodmagával, mostani szobatársával, Évával, aki az Elektrosvitben szerzett ipari szakképesítést. Szerencsére az otthontól nem szakad el, mivel itt marad három testvére: Iván, aki kőmüvestanuló, Robi és Ivett, mindketten hatodikosok, és mindketten kitüntetett tanulók. Robi heged üórára is jár a helyi zeneiskolába. A földszinti klubteremben zene szól. Gyakorol a többi zeneiskolás. Zsanett zongorán, Jankó csellón, Béla nagybőgőn játszik, olyan nagyszerűen, hogy már tagja lett a Kisbojtárnak is. Nagy elismerés ez egy olyan tizenhárom éves fiúnak, aki mindössze két éve ismerkedett meg a vonóval. Pisti hiányzik a muzsikálók közül. Őt még noszogatni kell a gyakorlásra. — Gyere Pisti, harmonikázni kell... —■ Mennyit, Júlia néni? — Tudod jól, legalább tizenöt percet naponta... Megereszt néhány futamot, s már érdeklődik is: — Júlia néni, letelt már a tizenöt perc? Hát, ez a kezdet. A folytatás már örömtelibb, és meglepetést is hoz az otthon valamennyi lakójának. Az idei karácsonyestén ugyanis gyertyagyújtáskor nemcsak vers és ének lesz, nemcsak csomagbontás és közös vacsora, hanem még egy ajándék, még egy műsorszám, amit a „házi zenekar" készít. Először lesz ilyen a párkányi gyermekotthon történetében! Negyvenkét gyerek nevelkedik ebben a felújított, családias légkörű otthonban. Van közöttük három- és tizennyolc éves is. Legtöbbjüket a szülök alkoholizmusa juttatta ide. Sorsukról Farkas Anna igazgatónővel beszélgetünk. — Szorongásukat csak úgy tudjuk oldani, ha közel kerülünk hozzájuk, ha kölcsönösen megszeretjük egymást — vallja az igazgatónő, aki mindössze két éve áll a gyermekotthon élén, de már tudja, hogy nevelni sokkal könnyebb, mint átnevelni. Huszonöt évig Szálkán (Salka) tanított. Pedagógiai tapasztalataiból merítve mondja: parancsolni csak kérve lehet, és magatartásával a nevelő felnőttnek példamutatónak kell lennie. A korábbi gyakorlattól eltérően igyekszik felmérni a beutalt gyerekek képességeit. és csak akkor utalja kisegítő iskolába, ha feltétlenül szükséges. Támogatja a kibontakozó tehetségeket, ezért vette a hangszereket is. Következetességét két esztendő eredményei tükrözik. Mindössze tizenhat gyerek jár kisegítő iskolába, s a két év alatt senki sem bukott meg. Sőt. Állandóan javulnak a tanulmányi eredmények, sok a kitüntetett tanuló. És hogy néggyel több neveltje van az otthonnak a megszabottnál, néggyel több gyerek gondját-baját vállalja önként a személyzet, vállalják a nevelők, az abból a humánus törekvésből ered, melynek alapján az igazgatónő egy fedél alá gyűjti a szétszórtan élő testvéreket, hogy együtt nevelkedjenek. Gondjaik? Azok is vannak. Mindenekelőtt baráti üzemet, vállalatot vagy intézményt keresnek, amelynek üdülőjében legalább két hétig együtt nyaralhatnának a gyerekek a vakáció idején. Jótevőt keresnek. Lehet, hogy találnak is?! J. HEGEDŰS MAGDA N Újra itt van! Gyermekeinknek biztosan a „várva-várt". És nekünk, őszülő halántékúaknak? Mi is úgy várjuk ártatlan örömmel, izgalommal, mint ők ? Vagy egyszerűen tudomásul vesszük, hogy néhány nap lazítás után kezdődik a gondokkal teli körforgás, mert az élet kemény, és ritkán van idő nosztalgiázni ... Talán most mégis engedélyezhetnénk magunknak egy kis időt, hogy lelkünk mélyéről föltörjenek gyermekkorunk kitörölhetetlen élményei. És kérges szívünk ellágyul, magunk elé idézve édesanyánkat tisztes kötényében, amikor a szívét is belegyúrta az ünnepi sütemények tésztájába a túlfűtött konyhában. Amikor sokadszor felelte az összeesküvő mosolyával csillogó szemű gyerekeinek: igen, nemsokára itt a Nagy pillanat, és csak tessék-lássék hessegetett el, ha belenyaltunk a csábító színű-szagú krémbe. Majd gyertya - gyújtásnál — a meghitt pillanatok után — a meglepetések kicsomagolása közben, boldog - í Ságunkat látva, apánk meghatott arca és anyánk könnyei mérsékelték kitörő örömünket. És vegyültek bennünk az érzések: vajon a boldogság vagy az emlékezés könnyei ezek, mert a sírás és nevetés határai egybemosódtak . .. És most itt vagyunk! Egy nemzedékkel idősebben. Es ami aggaszt, vajon ugyanolyan boldoggá tudjuk tenni saját gyermekeinket, mint amilyenek mi voltunk ? A házi sütemények készítésének varázslatos légkörét, édesanyánk utánozhatatlanul előadott meséit, az édesapa meleg simogafását, az együttsétálások meghitt beszélgetéseit nem váltottuk-e föl szuperajándékokra, kész süteményekre ? A lelki javakat anyagiakra ? Mert manapság nem ez a ritkaság! A huszadik század alkonyának átlagemberfia ritkán jár koncertre, képzőművészeti kiállításra, sőt, . a könyvre is kevés idő jut. Annál több idő kell hogy jusson a fóliára, „fusira", esetleg más, sajnos, valóban elodázhatatlan kötelességre. Ezt az életformát fiatalkorunk anyagi helyzete kényszeritette ránk, mert kínkeservesen létre kell hoznunk a szolid alapot, s miután ez megvan abbahagyni már nem tudjuk, vagyis nehezen változtatunk... S aztán némely karácsonykor ez bizony bumerágként üt vissza. Az ünnepi fa alatt serdülő lányunk, kamasz fiunk ajándékát könyv vagy lemez formájában zavartan csodáljuk, és megköszönve örök nyugalomra helyezzük a polcra, s csupán nagytakarításkor vesszük elő, hogy letöröljük róla a port. S elmorfondírozgatunk. Micsoda baklövés! Alsónemű vagy nyakkendő, esetleg borotva készlet helyett könyvet ajándékoznak. Vagy netalán saját hiányérzetük szerint ítélték meg szükségleteinket? Vagy mégse csak a munkára, az anyagi javak halmozására teremtetett az ember? ORDÓDY DÉNES V__________________________J nő 21
