Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-12-20 / 51-52. szám
Talán nem időszerűtlen — ilyenkor év vége táján — megtenni azt az összehasonlítást, miszerint manapság egykét év alatt annyit fejlődik a világ, mondjuk tudományos-műszaki téren, mint az elmúlt ezredfordulótáján körülbelül ötven év alatt. Vagy: a hatvanas évek kutatói számára milyen távolinak tűnt a 2000. év, amikor ki-ki a maga területén megpróbálta előrejelezni, mi mindennel gazdagodik addigra a világ és az egyes ember. A számítógépek háztartásokban való használatát például csak a kilencvenes évek közepére jósolták, ám a rák elleni gyógyszernek már a nyolcvanas évek közepére meg kellett volna lennie. A kilencvenes évek elejére az átlagéletkor ötven évvel való meghosszabbodását, az öregedés molekuláris szintű befolyásolásának lehetőségét ígérték, és teljes védettséget például a vírusfertőzések ellen, az évtized végére pedig a lakáskérdés globális megoldását... Egyes előrejelzések valóra váltak, mások nem. A fejlődés pontos menetét előre kiszámítani nemigen lehet, változó világban élünk. Csak az utóbbi évtizedet nézve, a világpolitikában is felgyorsultak az események. A világnak ugyan nincs különösebb eufóriája, mi pedig. Földünk lakói nemigen nézhetünk körül önelégülten, hiszen annyi az előttünk álló megoldandó feladat. Az emberiség globális problémái, a súlyos ökológiai kérdések, melyek mindannyiunkat érintenek; a szovjet-amerikai dialógus, melyet joggal tarthatunk döntőnek további létünk avagy nem létünk szempontjából; az általános biztonság, a nemzetközi együttműködés, a nemzetközi kapcsolatok demokratizációja, összeegyeztethetősége stb. — az emberiség túlélésének legfontosabb feltételeiként. Amióta a két szuperhatalom közeledése jó úton halad, úgy tűnik, hogy végre teljes súlyával került a nagydiplomácia asztalára a környezetvédelem kérdése is, amely mára már olyan helyi és globális katasztrófákkal fenyeget, amelyeket az egyes államok külön-külön aligha tudnak kivédeni. Ahhoz, hogy a következő nemzedékre és a következő évezredre egy egészségesebb világot hagyjunk, mindenki, minden nemzet, minden ország, minden kormány közös munkájára van szükség. Egyszerűen a Föld, a világ, s külön, az utóbbi időben egyre többet emlegetett Európa jelene és jövője soha jobban össze nem függött — politikai, gazdasági, ökológiai, humanitárius kérdéseket, vagy akár a kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus kérdéseit tekintve —, mint éppen most, a harmadik évezred küszöbén. De ne vágjunk az események elébe, hiszen ilyenkor inkább összegezni szokás! 1989 a namíbiai, az afganisztáni, az irak—iráni, a kambodzsai konfliktusok rendezésének éve volt, bár ezekben a kérdésekben sem állítható biztosan, hogy az események immár visszafordíthatatlanok. Mégis bizakodásra adhatnak okot. Annak ellenére, hogy a világpolitikát és a világ közvéleményét is kérdéskomplexumok sokasága foglalkoztatja, ezek közül kettő bizonyult a legfontosabbnak. Az idén ősszel, vagy úgy is lehetne mondani, hogy a nagydiplomáciai idény kezdetén rögtön terítékre is kerültek: a leszerelés és a gazdasági együttműködés kérdése. Életbevágóan fontosak, s napirenden voltak Mihail Gorbacsov finnországi látogatása során, olyan jelentős világfórumon, mint az ENSZ közgyűlésének 44. ülésszaka, valamint a Varsói Szerződés soros ülésén a külügyminiszteri megbeszéléseken, s ugyanezen a fórumon most első ízben — a gazdasági kérdések komplexumát hangsúlyozandó — a külkereskedelmi miniszteri tanácskozáson is. Szimbolikus értékűnek tekinthető akár, hogy Mihail Gorbacsov finnországi látogatása során Helsinkiben ugyanarról az emelvényről szólt most a világ dolgairól, ahol 1975-ben a záródokumentumot fogadták el. Talán nem túlzás történelmi fordulópontnak nevezni az akkori aktust, hiszen az akkor és ott kezdődött folyamat az európai biztonság és együttműködés terén számos minőségi változást hozott. A szovjet vezetőtől finnországi látogatása során sokan természetesen az Európát foglalkoztató kérdésekről várták véleményét, s valóban, csomagjában ott volt a Szovjetunió észak-európai országokkal való további együttműködésének elemzése. De azok sem csalódtak, akik az európai folyamattal kapcsolatos álláspontjára voltak kiváncsiak, sőt, további impulzust is kaptak tőle, amely akár egy további mérföldkőnek is tekinthető a folyamatban; a záródokumentum és a bécsi utótalálkozó értelmében, a belgrádi, a madridi, valamint a bécsi találkozók után a következő 1992-ben Helsinkiben lenne ismét, s Mihail Gorbacsov indítványa alapján — a hagyományosan külügyminiszteri szinten kezdődő találkozók helyett — ismét 35 ország állam-A ViLAC nő 8
