Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-24 / 5. szám
Bizonyára nem egy olvasónk fülébe cseng ismerősen Kotoráné Bélák Rózsa neve. Elsősorban azokéban, akik figyelemmel kísérik a Jókai Napok vers- és prózamondóinak szereplését, a Szólj, költemény! verseny fordulóit. Rózsa — aki gimnazistaként Vass Ottó híres irodalmi színpadának volt a tagja — évek óta eredményes résztvevője mindkét versenynek. Tavaly júniusban is találkoztam vele Bratislavában a nőszövetség által rendezett Szólj, költemény! területi fordulóján. Váci Mihály versét mondta, szuggesztíven, nagy átéléssel. Nem sejtettem, hogy ez a produkció ezúttal mást is jelentett puszta szereplésnél. Nem tudtam, hogy néhány hónappal azelőtt Rózsa újra tanult beszélni. Hogy legyőzve a betegségét, óriási akaraterővel mennyit küzdött, gyakorolt, hogy megmutassa, elsősorban saját magának, képes újra kiállni a pódiumra és verset mondani. \Alem akarom, h o g y sajnáljanak Decemberben meglátogattam Rózsát ebecki (Obeckov) otthonukban. Ekkor már túl volt a Szólj, költemény! országos döntőjén, ahol ismét első helyezést ért el. Örült a látogatásomnak, annak viszont már kevésbé, hogy imi akarok róla. Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak — mondta. Sok mindenről beszélgettünk aztán, és én biztos voltam abban, hogy ha szavait elolvassák, nem sajnálkozást fognak érezni, hanem valami egészen mást. Rózsa egyébként harminckét éves. „A nagykürtösi (Vel'ky KrtísJ Teslában dolgoztam tervkészítőként. 1987-ben, emlékszem pontosan a napra, október 31 -én lettem rosszul. Akkor már egy hónapja mesternő voltam, de a régi munkámat is nekem kellett elvégezni. Hétvégi hajrá volt zárlat, leltár, a hónap három utolsó napján éjjel dolgoztam, reggel jártam haza, de nappal nem tudtam aludni. Ez a munka nagyon igénybe veszi az embert Látszólag mindig vidám és jókedvű voltam, de hogy mi volt itt belül... Túlfeszítettem a húrt, kikészültem. Azon a bizonyos pénteki napon ültem az íróasztalnál, s munka közben egyszer csak kiesett a toll a kezemből. Aztán éreztem, hogy elzsibbad a kezem, az egész oldalam. Alig tudtam a lábamat húzni, és egy szó se jött ki a torkomon. A homályos ablakra fölírtam egy nagy M-et, a férjem nevének kezdőbetűjét. A kollégáim értesítették, ő vitt be a kórházba. Majdnem egy hét telt el, míg megállapították, hogy agyinfarktusom van. Az első éjszaka rettenetes volt! Feküdtem az ágyon, teljesen kitisztult az agyam, régen elfelejtett gyerekkori emlékek jutottak eszembe. Gondolkoztam az életemen, azon, hogy mit csinálhattam volna jobban. Kedves osztálytársaim is eszembe jutottak. Istenem, gondoltam magamban, miért nem írtam nekik legalább egy levelet! Azon az éjszakán kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy néma leszek. A versekre gondoltam, s arra, hogy ez lenne a sorstól a legnagyobb büntetés." Rózsát hetekig kezelték kórházban, az orvosok biztatták, olvasson sokat hangosan, meg fog tanulni újra beszélni. És ő nem adta föl. „ Tele volt az ágyam verseskötetekkel. Rengeteget olvastam. Először csak egy-egy hangot tudtam kimondani, hiába olvastam valamit, nem az a szó jött ki a számon, amit mondani akartam. Ha elhagytam volna magam, hogy beteg vagyok, és kész, akkor mindennek vége. Nem vagyok makacs, keményfejű, lehet rám hatni. De most nem hagytam magam. Meg kellett mutatnom, hogy igenis, ott tudok lenni a következő versenyen is. Nagyon hozzám nőtt a többi versmondó, nem tudtam elképzelni azt, hogy nem leszek ott velük. Egyikük, Mátyás Marika, megtudta, hogy a losonci kórházban vagyok. Meglátogatott és azt kérdezte tőlem: Rózsa, te tényleg nem tudsz beszélni? Nagyon rossz érzés volt. Aztán az év elején elküldték a meghívót a versenyre. Ez jólesett, bár arra gondoltam, hogy hebegve nem vehetek részt rajta. Akkor már itthon voltam, sokat gyakoroltam. Magnóra mondtam a verset, hogy vissza tudjam hallgatni, hol csinálok hibát. A férjem biztatott, mondjam el mindennap sokszor, biztos menni fog. Amikor végül sikerült, a lányom nem hitte el, hogy a magnóról tényleg az én versmondásomat hallja." És Rózsa elment a járási versenyre. Nem akart fellépni, csupán a többieket meghallKotora Rózsa PRIKLER LÁSZLÓ FELVÉTELE gatni. Aztán mégis elmondta Váci Mihály Sírás című versét. Sikerrel. A zsűritagok nem tudtak a betegségéről. Rózsa ennek örült, mert Így ugyanolyan szigorú mércével mérték a teljesítményét, mint a többiekét. Szereplése után könnyes szemmel gratulált neki a nöszövetség tisztségviselője és a zsűritagok. A Jókai Napokon is fellépett. Ottani szereplésére talán most volt először büszke. Az előző években mindig benne volt a félsz, hogy a „nagyokkal" lép fel, azokkal, akiket hivatásos színészek, rendezők készítenek fel, ő pedig csak saját képességeire és férje jóindulatú, de laikus véleményére támaszkodhat. Tavaly viszont tudta, ő tette meg a leghosszabb utat, amíg eljutott a komáromi színpadra. „A verseny előtt elmondtam a logopédusnőnek a versből egy részletet Biztatott, menjek el. Ő volt talán a legboldogabb, hogy sikerült. Azt mondta, kész csoda, hogy így ment." A két verseny napjai ünnepnapok voltak, kiszakadást jelentettek az egyhangúságból. Rózsa szeptembertől otthon van, teljes rokkantságban. Nagyon reménykedik, hogy az egy év letelte után újra dolgozhat majd, legalább részmunkaidőben. A legnehezebb az volt, amikor szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nyugdíjas lett. Szörnyű szó, de most már megszokta. Új életformát alakított ki férje és hetedikes kislánya segítségével. Sokat pihen, a házi munkát lassabban végzi, pulóvert köt a családnak, gondozza a szobanövényeket. Az előszoba kis „télikerjében" kamélia virít, fokföldi ibolyák pompáznak. Télen ez pótolja a természetet. De Rózsa már a nyarat, a meleget várja, amikor a kertben és kiskürtösi szőlőjükben tevékenykedhet majd. Épül az ízlésesen megtervezett kis hétvégi ház is, amelyet a férje álmodott meg, s ö maga is építi. És persze ott vannak a könyvek, a versek, amelyekről Rózsa szívesen beszélget el látogatóival. „Hangulat kérdése, hogy milyen verset olvasok, de elmondásra inkább forradalmi verset szoktam választani. Ez illik igazán hozzám, nem a Urai költemények, talán, mert a hangom kiesd érdes. Radnótit József Attilát, Illyést szeretem a legjobban. Váci Mihály verseit a kórházban szerettem meg, ő is beteg volt ezért nekem a versei többet mondtak, mint egy egészséges embernek. Azelőtt optimista voltam. Majd holnap! — gondoltam mindig. Mostanában a dekadens versek állnak hozzám közel. Azt hiszem, megváltoztam egy kicsit A vers szeretetét Vass Ottónak köszönhetem. Ő nyitotta fel a szememet belénk oltott valamit, és az megmaradt megőriztük. Mi — ketten-hárman a régiek közül — vagyunk a folytatása, mi, akik még mindig mondunk verset." Rózsa nem szülőfalujában él, a szive azonban hazahúzza Ipolykeszire. Jó néha hazamenni, mondja. Édesanyja nagyon szurkol érte, ha verset mond, s a húgai is figyelik szerepléseit, ha valamelyik újságban meglátják a nevét, kivágják, elteszik. Ő pedig mostanában sokat álmodozik. Arról, hogy lesz-e egyáltalán majd olyan munkalehetőség, amelyet elvállalhat. Mert azt tudja, hogy ahol sok ember dolgozik együtt, ott konfliktusok is előfordulnak. Most már az is világos számára, hogy nélküle is megy tovább az élet a gyárban, s bár azt hitte, rá kellett jönnie, ő sem pótolhatatlan. Túl lelkiismeretes volt, nem mondta semmire, hogy „fütyülök rá". Keserűen mondta, ilyen áron nem érte meg. Nem jó napközben egyedül otthon. Az utóbbi időben kevesebb a látogató is, akiket pedig nagyon vár. Rózsa megszerette a csöndet, leül, gondolkozik, verset mond. Ottjártamkor épp a születésnapjára kapott Szabó Lőrinc-köteteket forgatta, és azon tanakodott, hogy legközelebb talán Illyés Gyula Óda a törvényhozóhoz című versét fogja elmondani. Ha viszont egyszer prózát mondana, akkor A kis herceg egy részletét választaná, mert ezt a könyvet most nagyon megszerette, s ahányszor csak beleolvas, mindig talál benne valami újat, valami elgondolkodtatót. Például a róka szavaiban, „aki" a boldogságról mesélt a kis hercegnek. BERTHA ÉVA nő 17
