Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-24 / 5. szám
KUCKÓ A Duna éltető eleme, de állandó veszedelme is a mellette élőknek. Évente két nagy árvíz zúdul le medrében: a kora tavaszi jeges- és a nyár eleji zöldár. A jegesár különösen a szabályozás előtt okozott sok bajt, mert a kanyargó ágakban a zajló jég könnyen összetorlódott, eltorlaszolta a medret, és felduzzasztottá a vizet. Hihetetlen gyorsan emelkedett a vízszint, és mindent elpusztítva rohant végig a Szigetközön. A szabályozás után csökkent a jégtorlódás veszélye, de még a közelmúltban is előfordult, hogy a hullámtéren dolgozó emberek szorult helyzetbe kerültek a jegesár miatt. Egy régi nagybajcsi halászcsárdából való sokat tapasztalt vízi ember, Vida Károly mesélte, hogy egy ízben a jégtorlódás néhány óra alatt három méterrel emelte meg a Duna vizét, s a Csallóközben dolgozó favágók kinnrekedtek a hullámtéren. Segélykiáltásaikat meghallva, életüket kockáztatva mentették ki őket a víz rabságából ide, a magyar oldalra, mert a túlfélen igen messze van a töltés, sok a sziget. A zöldár a nyár elején, az Alpokban meginduló hóolvadáskor érkezik a Szigetközbe. Ez is nagy bajokat okozhat, csak a közelmúltból emlékezetes az 1954. évi pusztító árvíz, amely szinte az egész Szigetközt elborította, de veszélyes volt 1965- ben, 1975-ben. 1981-ben is a zöldár, bár ékkor a töltések szilárdan álltak, nem tudta őket a víz átszakitani. A hullámtér élővilágának nagy próbatétele az árvíz, a hirtelen érkező hatalmas víztömeg halálos veszedelmet jelent számukra. A nagy testű, erős vad — a szarvas, vaddisznó, őz — még megbirkózik a növekvő vízzel, kiúszik a töltésen kívülre, de a vadmalacok, őzgidák, szarvasborjak már gyakran odavesznek a fiatal erdőtelepítéseket védő kerítések a víz emelkedésekor megnehezítik a vad menekülését, mert ilyenkor már nem tudnak alatta átbújni, át sem tudják ugrani, úszva pedig belegabalyodnak. Az árvíz levonulása után gyakran találunk elpusztult özeket, vaddisznókat és szarvasokat a hullámtéri erdőkben. Csodálatos képeskönyv az EZER SZIGET ORSZÁGA. A Dunáról szól, arról a régi Dunáról, amelyet egyre kevésbé láthatsz, ha a partjait járod a Dévényi kapu és Komárom között. A száznál több színes és fekete-fehér fotó, valamint Gaal Domokos szép rajzai igen sokrétűen mutatják be a víz életét, a benne és a partjain élő növények, állatok világát s az emberét — a halászét, a pásztorét, a molnárét, az aranymosoét — Timaffy László néprajzkutató és Alexay Zoltán olvasmányos összefoglalásai mellett. A Móra Kiadó könyvét könyvesboltjainkban is megvásárolhatod. Az apró termetű pockok, egerek számára jóformán nincs menekülés. Keresik a magasabb helyeket, felkapaszkodnak az összerakott farakásokra, bokrokra, de ha ezeket is elborítja a víz, úszva már nem messzire jutnak az aaős, rohanó sodrásban. Mi történik a ravasznak tartott rókával az árvízkor? Ha nem tud idejében a töltésen túlra menekülni, felkapaszkodik a vizen úszó farönkökre. így hajókázik, míg a partközeibe nem jut, vagy az összetorlódott uszadékfán fennakad, és innen ki tud jutni a veszedelemből. A bogarak, szárazföldi csigák az egyre emelkedő víz elöl a bokrokra, fatörzsekre, erősebb szárú kórókra kapaszkodnak, sokszor százával lógnak rajtuk. Ha sikerül elég magasra feljutniuk, megmenekülnek; ha a víz utoléri őket, elpusztulnak. A hullámzás a sok faággal, náddal együtt a (Szigetközben ezt a vizhordta uszadékot „szermetnek” nevezik) az üres csigaházak millióit veti partra. A nagy veszteségek ellenére az ár elvonulta után újra gyorsan benépesítik a hullámteret, a természet sebei hamar begyógyulnak. Az állóvizek terített asztalai a sokféle vízimadárnak. Ha elég alacsony a Duna vízállása, a laposakat már meg tudják lábalni a karcsú gémfélék, sokfelé találkozunk hazai természetvédelmünk egyik legféltettebb ritkaságával, a hófehér tollú nagy kócsaggal, bár nem költ a Szigetközben. Sokkal ritkábban bukkan Jól a kis kócsag, pedig néhány pár fészkel az egyik szigeten lévő gémtelepen a szürke gémek és a századunkban megjelent bakcsók társaságában. Nagyon izgalmas dolog egy ilyen vízimadarak látogatta területen a leskunyhóból végzett megfigyelés, fényképezés. Kora hajnalban kelI bemenni a kunyhóba, hogy ne háborgassuk feleslegesen a vizek környékét. Ahogy felkel a nap, benépesedik a tó. Először többnyire a szárcsák, vöcskök bújnak elő a nád közül, majd sziszegő szárnnyal érkeznek az első récecsapatok néhány szütke gémmel együtt. A récék rendszerint nagy zajt csapnak, fürdenek, halászgatnak, közben szüntelenül hápognak. Ha belefáradnak a nagy mulatságba, a parton, tüskökön vagy a vízen pihennek. A szürke gémek méltóságteljesen álldogálnak. vagy lassan sétálva a sekély vízben vadászgatnak. Ha halat látnak, villámgyorsan lecsapnak, s az éles gémcsőr elöl ritkán van menekvés. Néha még igen nagy halakat is sikerül megfogniuk, ezeket kiviszik a partra, fejbe csapkodják, s ha már nem ficánkol túlságosan, nagy erőlködéssel elnyelik. Sokszor megcsodáltam, hogy azon a vékony gémnyakon hogyan tud a hatalmas falat lecsúszni. A vizek szabták meg a szigeteken élő emberek életét. Házaikat vízállóan építették, úgy, hogy falát fűzsövényből fonták meg, vastagon becsapkodták pelyvás sárral. s ha megszáradt, kimeszelték. Jöhetett a víz! Lemosta a tapaszt ást, de a sövényfal nem dőlt össze. Amikor visszahúzódott a Duna újra kitapasztották, és folyt áz élet tovább. Templomba ladikkal jártak a szigetekről. Még esküvőre is igv mentek. Menyaszszonyostul-vőlegényestiil ladikokba pakolták az egész násznépet, és úgy eveztek át a Duna-ágakon esküdni. Az öregek így emlékeznek vissza rá: — Amikor elbúcsúztatott a vőfély a háztúl. kimentünk mind a vízkijáróhoz. Itt ültünk a ladikba. Egybe a menyasszony vőlegény, a násznagyok, többibe a násznép. Sokszor tíz ladik is megtelt. Húzta a banda, minden ladikba jutott egy cigány. Bort is dugtak a ladikokba, de csak templom után, hazafelé ihattunk belőle. A kkor aztán volt ám jókedv, olyan énekszó, hogy az erdők csak úgy „keverték"a hangot! A menyasszonyos ladikban odafelé a násznagyok eveztek, de visszára már az új „emberé" volt a kormány. Iskola nem volt réggen. Legfeljebb vándortanítók jártak ki a szigetekre. Egy nagy színben tanítottak, de mellette hajat nyírtak, borotváltak, sebet vágtak, míg a gyerekek kórusban mondták az egyszeregyet. A múlt század végén épült fel az első állami iskola. De nehezen ment ám a tanítás! A gyerekek még az odvas fűzfába is elbújtak az iskola elől. A mestemé asszony (a tanító felesége) pogácsát sütött, azzal csalogatta be az osztályba az éhes nebulókat. nő 16
