Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-24 / 5. szám
SZKUKÁLEK LAJOS RAJZA Mélyeket lélegeztem, igyekeztem összpontosítani. — Igen, itt vagyok — felettem alig hallhatóan. Ez csodálatosképpen megnyugtatta öt. — A fenébe is, mit csinálsz ott? — kérdezte teljesen normális hangon. — Telefonálok. Hisz végtére is te rendeltél ide — vetettem oda. — Ne hülyéskedj! — lármázott megint. — Mit csinálsz a nagymama házában? — Tanulok. — Ezt azelőtt sosem tetted. — Hát most teszem — vágtam oda. Mérges lettem. Oudo egyre lehetetlenebb szokásokat vesz fel. lassan már kibirhatatlanná válik. — Honnan tudod, hogy itt .vagyok? — kérdeztem. — Hivtam Potocnát, s az a kis pici azt mondta, hogy biztosan oda mentél. A kis picin Miienát értette. — Te, Anita — változtatott témát —, egy kis segítségre lenne szükségem. — Hallgatlak — mormoltam. — Tudod, a dolog úgy áll... kezdte, majd hirtelen felüvöltött hogy ijedtemben ugrottam egyet. — Figyelsz? — Mondom, hogy igen. Mi mást is csinálhatnék? — Röviden, szolgálati útra kell mennem, s nincs aki vigyázzon Jurkóra. Most csendesen beszélt, hangja kérlelő volt. — Ez Elena dolga! — Elenának egy konferenciára kell utaznia. Nicsak, Elena a szürke kisegér megint fontoskodik. Ezt már ismerem. — Jó lenne, ha még ma eljönnél — nógatott Oudo. — A dolog nem tűr halasztást. Dudo szokásos frázisai. Néha egyáltalán nem oda illő helyen használja őket... például akkor, amikor bejelentette, hogy elveszi Elenát. A dolog nem tűr halasztást. Mintha muszáj lett volna, holott Jurko csak tizennyolc hónappal később született. Gondolom, inkább Elena nem tűrte a halogatást, túlságosan félt. hogy a nyugati utakra járó mérnök kicsúszik a keze közül. — No, mi vaa Anita, mondj már valamit! Ősz még egyáltalán? — Némileg. Kérésed teljesen elkábitott. Ezt nem vette figyelembe. — Választ várok. Jössz? — Nem. Nem mehetek. Tanulnom kell. — Anita! — kiáltott -fel. — Ne vacakolj! Ki kellett valamit találnom. Nem mondhattam meg, hogy Milos hívását várom. Hogy épp most kell szolgálati útra mennie! Borzasztó! — Otthon is tanulhatsz — vélte Oudo. — Jurko mellett? — Más megoldás nincs? — De van. Üljön Elena otthon a fenekén! Nélküle is megrendezik azt a konferenciát... lehet, hogy még jobban. Oudo mérgelődni kezdett. — Ne kezdd már meginti Tudom, hogy nem - szereted őt, de most tedd félre a. haragodat. Valakinek mégiscsak vigyáznia kell a gyerekre. — Persze — mondtam. — Csakhogy én most nem mehetek. Ki van zárva. — Szabad tudnom, miért? — kérdezte erőltetett nyugodtsággal. — Magánügy — feleltem röviden. Egyebet nem közöltem vele. Azelőtt talán célozgattam volna valamire, de most ennek nem sok értelme lett volna. — Szóval rád már semmiben sem lehet számítani? — De igen, csak nem most. Tanulnom kell, értsd meg. az aláírások . . . — Lehetetlenül viselkedsz. — És te? — törtem ki. — Mióta Elenával élsz, azóta... . — Ezt most ne részletezzük. Jó, tudomásul vettem, hogy értem már a kisujjadat sem mozdítod. Majd eszerint járok el. — Nem igaz! — kiáltottam. — Érted mindent megteszek a világon, tudót jól, de őérte nem, ezt tőlem nem kívánhatod ... Hirtelen rádöbbentem, hogy a süket telefonba ordítozok. Letette a kagylót. Ezt még soha az életben nem csinálta. A fülke falához támaszkodtam. Mi lesz, ha Jurkót tényleg nem tudják kire hagyni? De nem. Elena biztosan nyugodtan otthon maradhat. Csak el akar idegeníteni Dudótól, hogy azután csak az övé legyen. Az övé és Jurkóé. így alkotnak ők egy normális családot. Én felesleges vagyok. Az első házasságból való gyerek. Eleve reménytelen eset. Ki ragaszkodik az ilyenhez? Én vagyok a megtestesült múlt, a folytonos emlékeztető arra, aminek már rég halottnak kellene lennie. Kiléptem a fülekből, az ablak mögötti nő most nem is nézett rám. Nyilván az egész beszélgetést lehallgatta. Elindultam hazafelé a sáros gyalogúton. Megint elkezdett fájni a mellkasom. A nap magasan állt. rátűzött a gyalogúira, felszáritgatta a vizet, én pedig úgy köhögtem, mint januárban. Mégiscsak elmegyek az orvoshoz. Lehet, hogy tüdőgyulladásom van? (folytatjuk) RADNÓTI MIKLÓS TÉLI VASÁRNAP Arany késként villan a napnak fénye a fák közt és füstölve siklik az úton a friss nyomokon s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből, síkos arany domb őrzi ott örömét! Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik melegéből és csönd s a havon vékony repedés jelzi tűnése nyomát, míg hyugodt dobogással takarítgat utána a szív. Nézd! asszonyod arany kontya s két síje külön megcsillan a lejtőn s eltűnik lobogón; lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar. Ó, fend hóhoz a léced! csisszénaz s kinyitja előtted az erdőt és mögötted újra kezetfog a szél s az utat szegő fák sora-tanakodva nézi tűnésed! (Este) Jó fáradtság pirul és szerelem az asszonyok arcán s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte az égen sötét koszorúba gyűlik a holnapi hó. nő 15 N
