Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-28 / 49. szám
báltam emlékeztetni, hogy... hát igen ... hogy a férje vagyok — ó, ilyesmi eszembe se jutott, én csak imádtam, bálványoztam! De azért lehetetlenség volt mindig csak hallgatni, soha egy szót se szólni! Egyszer nyíltan megmondtam, hogy gyönyörűség vele beszélgetnem, s hogy én őt összehasonlíthatatlanul, összehasonlíthatatlanul képzettebbnek fejlettebb gondolkozásúnak tartom, mint magam. Ő nagyon elpirult, zavarba jött, és azt mondta, hogy túlzók. Én ekkor, bolond fővel, meggondolatlanul elmondtam neki, mennyire el voltam ragadtatva, mikor ott, az ajtó mögött rejtőzve, végighallgattam párviadalát azzal a gyűlöletes, szemét fráterrel, és mennyire gyönyörködtem abban, hogy gyermeki egyszerűsége ellenére milyen éles eszű, milyen ragyogóan szellemes. Ekkor ö egész testében összerázkódott, megint azt rebegte, hogy én túlzók, aztán tekintete hirtelen elsötétült, arcát kezébe rejtette és felzokogott... Most már nem tudtam uralkodni magamon: megint leborultam eléje, megint csókolgattam a lábát, úgyhogy ezúttal is idegrohamot kapott, úgy, mint kedden. Ez tegnap este történt, másnap reggel pedig . .. Másnap reggel?! Én őrült, hisz ez a reggel ma volt, most az imént... csak az imént! Hallgassanak ide, és jól figyeljenek: mikor (a tegnap esti idegroham után) röviddel ezelőtt a reggeli teához ültünk, feleségem szinte megdöbbentett a nyugalmával. Pedig egész éjjel remegtem a tegnap esti roham következményeitől. Ő azonban egyszer csak odajön hozzám, megáll, és kezét összekulcsolva (csak tudja az imént! az imént!) beszélni kezd, hogy ö bűnös asszony, jól tudja ezt, hogy bűne egész télen át gyötörte és gyötri most is hogy ő nagyon is méltányolja az én nagylelkűségemet: „Ezentúl hűséges felesége leszek, tisztelni-becsülni fogom ..." Ekkor felugrottam, és mint az örült, magamhoz öleltem, és csókoltam, csókoltam, az arcát, az ajkát, mint egy férj, aki hosszú távoliét után végre-végre ismét karjába ölelheti feleségét. De miért is mentem el akkor, ha csak két órára is, miért?!... Az útlevelünk ügyében ... ó, istenem, ha legalább öt perccel csak öt perccel korábban érkezem vissza! Ó, az a tömeg a házunk előtt... azok a tekintetek ... mindenki engem nézett ... ó, istenem, Úristen! Lukerja azt mondta (ó, Lukerját most a világért sem bocsátom el, ö mindent tud, egész télen mellette volt, ő mindent el fog mondani nekem), szóval Lukerja azt mondja, hogy jóval miután elmentem hazulról, viszszatérésem előtt úgy negyedórával bement a szobánkba a feleségemhez, hogy valamit — már nem emlékszem, mit — megkérdezzen tőle, hát látja, hogy úrnője az asztalra támasztott szentkép előtt áll (az a bizonyos Istenanya-kép volt az); mintha csak az imént imádkozott volna hozzá! „Valami baj történt?" — riadt meg Lukerja. — „Menj ... Különben várj csak!" — mondta feleségem, azzal odament hozzá és megcsókolta. „Most boldog tetszik lenni?" — „Boldog vagyok, Lukerja." — „Az úrnak már régen bocsánatot kellett volna kérnie ... Hála Istennek, hogy kibékültek." — „Jól van, Lukerja, jól van, most menj szépen!" — mondta ö, és valahogy olyan különösen elmosolyodott. Olyan különösen, hogy Lukerja tíz perc múlva fogta magát, és megint bement hozzá. „A falnál állt, egészen az ablak mellett; karját a falhoz támasztotta, fejét a karjára hajtotta; úgy állt és gondolkozott. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem is hallotta, mikor beléptem a szobába, észre se vette, hogy ott állok és figyelem. Nézem, hát mintha mosolyogna; csak áll, gondolkozik és mosolyog. Ekkor én nesztelenül megfordultam, kimentem, és tűnődtem, magamban, de egyszer csak hallom, hogy a szobában kinyitják az ablakot. Azonnal bementem, hogy megmondjam: Hűvös van ám odakínn, még meg tetszik fázni, hát látom, hogy már a párkányon áll, háttal nekem, a nyitott ablakban teljes magasságában kiegyenesedik, két kezében a szentképet szorongatja. Abban a percben még a szívverésem is elállt, felsikoltottam: Asszonyom! Ő meghallotta, és olyan mozdulatot tett, mintha felém akarna fordulni, de nem fordult meg, hanem a szentképet keblére szorítva, levetette magát az ablakból!" Én csak arra emlékszem, hogy mikor beléptem a kapunkon, még meleg volt a teste. Meg arra, hogy az emberek mind engem bámultak. Eleinte kiáltoztak, aztán hirtelen elhallgattak és utat nyitottak, ő pedig ő ott feküdt, mellén a szentképpel. Mint valami álomra, homályosan emlékszem, hogy odamentem hozzá, és szótlanul sokáig néztem. Az emberek körülállták, és valamit mondtak. Lukerja is ott volt, de én nem láttam, Azt mondja, hogy beszélt is velem. Csak egy férfire emlékszem, folyton azt hajtogatta, hogy: „Csak egy kevéske vér buggyant ki a száján, egy kevéske vér, nem sok ..." és a kövön pirosló vérre mutatott. Azt hiszem, belenyúltam abba a vérbe, mert ujjam bemázolódott, csak néztem ujjamon a vért, ő meg egyre ismételgette: „Csak egy kevéske kevéske vér!" Erre állítólag felorditottam: — Micsoda kevéske vér? — Azt mondják, felordítottam, felemeltem a kezem és nekiestem ... Ó, irtózat! Hihetetlen! Lehetetlen! Szörnyű tévedés! (folytatjuk) MOTESICZKY GÁBOR versei ISA PUR ------------------------------a XX. század lett otthonom albérletem iskolám adott kenyeret bütykös simogatást csontos tenyerén hordott szobát adott a bátorság házában elviselni naptalan napot és adott vétkeimre méltó büntetést megannyi engedélyt hogy keblén kedvemre kisírjam magam míg arcomba gyűrte belső utaim riadalmait ke/et-európát rágógumizom se íze se lenyelni se kiköpni nem tudom kezembe kidöntött kapuk kulcsai csúsztatva úgy élek ahogy illik látszatra álomkórban örök törékenységre kárhoztatva játszva áldozatot talán elidegenít mozdulatlanságod Kapaszkodjatok---------------------ácsok kijátszott testem a lelkem ellen ami nem valószínűbb fordítva ordítva és űzött űzők vagyunk és keserű gyökérből tüskés ocsmány levélből a gyönyör virága nyílik titkon , és nem mosom kezeimet most először életemben szép dolog tőlem és az önvád úgyis visszacsörtet mint egy rosszul címzett rég elfeledt levél és mások talán tudnak ezzel élni kifordulni lényük lényegéből és bokázni virrasztani boldogok fölött és sok-sok oda nem illő dolgot megélni nevetséges számadás 89 nyarán szőrös szelek gyűlnek az ácsozaton kapaszkodjatok ácsok! Hajóra szálltam ó istenem borostásan fekete kötöttsapkában álltam a vizeken a kötelek közé akkor hazamehettem éreztem mögöttem lépdel Martin Eden megfogott a csábítás ó istenem és a hallgatás varázsa izmaimban odalenn mély sebet hagyott a szabadság marása megvertél érthetetlen bizakodással ó istenem mert a semmiben is éreztem a mindent sötéten örvénylő pokoli vizeken már nem láttam magamban az idegent mégis fáj amit már nem tudok ó istenem szakállasán fekete kötöttsapkában állok a vizeken honvágy tapogat végig fiatal szívemen mögötte bluest énekel Martin Eden \_______________________________________________________________________ Hajóra szálltam nő 15
