Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-21 / 48. szám
NŐ A Szlovák Nőszövetség KB hetilapja XXVIII. évfolyam Főszerkesztő: NÁDASKVNÉ ZÁCSEK ERZSÉBET Főszerkesztő-helyettes: GRENDEL ÁGOTA Megbízott szerkesztőségi titkár: BERTHA ÉVA Grafikai szerkesztő: ORDÓDY DÉNES Kiadja a Szlovák Nőszövetség KB Zivena kiadóvállalata, 812 64 Bratislava, Nálepkova 15 Szerkesztőség: 812 03 Bratislava, Leninovo námestie 12. Telefon — titkárság: 334 745 Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Megrendelhető bármely.postahivatalban vagy kézbesítőnél Előfizetési díj negyedévre 36,40 Kcs. Külföldi megrendelések: Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlace, 810 05 Bratislava, Gottwaldovo nám. 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bárrhely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 1900 Budapest, XIII., Lehel út 10/a. Előfizetési díj: évi 180,— Ft Csekkszámlaszám MNB 215-96 162 A SÜTI 6/28 engedélyével. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne, z.p., 042 67 Kosice, Svermova 47. Indexszám: 49 413 Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza! • C útilapunkon: Cassandra Wilson (írásunk a 12—13. oldalon) Prikler László felvétele Ideiglenes halhatatlanság Haldoklásunk fogantatásunk pillanatában kezdődik, bár legtöbben úgy étünk, mintha halhatatlanok tennénk. S kerüljük még színtereit is a végső tusának, a szenvedésnek, riasztva magunktól az elmúlást. Amiről nem beszélünk, az nincs... És felkészületlenek vagyunk, mint annyi mindenre még! Megszületünk és meghalunk. Ez a két határkő van életünkben. Közben pedig a jól-rosszul eltöltött idő. Az ideiglenes halhatatlanság. Gyerekként mindent túláradó bizalommal fogadunk, rácsodálkozunk a világra, szeretnénk, ha minden, ami olyan szép, a miénk lehetne. Mert akkor még semmi és senki nem veheti el hitünket, hogy a mindenség legszebb helyén élünk, e mindenség legszebb és legtökéletesebb teremtményeiként. Gyerekként átéljük még a paradicsomot, hisz beszélgetni tudunk kövekkel, fákkal, virágokkal, állatokkal, és magunkat is fel tudjuk fogni e mindenség részeként. Gyerekként soha már el nem felejthető fájdalommal siratjuk meg a kaktusz tündérszép, de gyorsan hervadó virágát. Napokig, hetekig kutatunk, töprengünk, miért e hirtelen elmúlás... Ha eltapossuk életünk első hangyáját, katicabogarát, mardos bennünket a lélek, szorító-megdöbbentő érzés pusztítani... De arra, hogy magunk is törékenyek, pusztulok és pusztíthatok vagyunk, csak később, sokkal később kezdünk rádöbbenni. Vagy rá sem döbbenünk, mert nincs ki megtanítana bennünket arra, hogy pusztulófélben vagyunk mi magunk is. A nagy hegyek aljában most orvosok törik a fejüket: miért ugrott meg egy esztendeje oly nagyon a — civilizációs ártalmakra visszavezethető — végzetes betegségek száma ? Az emberek orvosi várótermekben, utcán, buszon-vonaton, kocsmában-vendéglőben halkan Csernobilt emlegetik... Az egyik kirakatban plakát hirdeti a tájoló színház vendégjátékát: Csernobili harangok... Felnézek a városkára könyöklő hegyre. A derekáig sem látok el. Igaz, köd is van, de a szemem előtt orgonasipként sorakozó kéményóriások okádják különböző színű füstjeiket, s a völgy felett valami sárgásfekete rondaság ül... De ennek nincs neve. Erről még nem írtak színdarabot, és erről még a kocsmákban sem beszélünk. Legfeljebb a dohányfüstöt, a cigarettát kárhoztatjuk. Meg a világraszóló katasztrófákat. A városi park ágavesztett, csenevész fenyője tövében egy megriadt mókus szaladgál körbe-körbe. Megdöbbenek, így nézhetünk ki mi is, magunkat halhatatlannak tartó emberek, részei a természetnek. így, vagy még rosszabbul, csak éppen mi nem tudjuk kívülről szemlélni önmagunkat, hogy lássuk, micsoda mókuskerékben toporgunk végeláthatatlanul. A mókus, az a valódi, valahogy betévedt a városba, és most keresi az erdőt, védelmet-életet adó igazi környezetét. S arról a csenevész, fajtája szégyene valamiről, amire mi azt mondjuk: fenyő, nem hiszi el, hogy fa. Mert nem az. A mókus ösztöneire hallgat, mert azok bizonyossággal súgják meg neki: ha ez fa, akkor holnap te is ilyen leszel! Szőrevedlett, deformált akármi. Aztán elpusztulsz te is, mint az a fa. Elpusztul az erdő, mert a levegő már majdhogynem halott. Lehetnek ezek akár az utolsó, kínzóan nehéz hetei, hónapjai... Az ember meg, a magát halhatatlannak tartó, a messzeséget kémleli. A folyton orrába-tüdejébe csapódó igazi „okot” már észre sem veszi, megszokta. Ahogy megszokta a pusztuló erdő látványát, a folyton füstös eget, és elfogadta, hogy az erdő az, amiben pusztuló és kiszáradt fák váltják egymást bölcs egyetértésben, a levegő meg az a kékesfekete valami felettünk... Nagy László sorai járnak az eszemben: „ ... vagyok eltörhető is..." Újdonsült hegyvidéki ismerősöm zökkent ki gondolataimból közben, mondván, nekünk, síkságiaknak biztosan óriási élmény ez a friss hegyi levegő! Hát beszélgessek most vele Csernobilről? Arról, hogy az messzebb van, ezért jobban látni?! A• FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ nő 2
