Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-14 / 47. szám
FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ A büszkeség álma 7. Lukerja az imént kijelentette, hogy nem marad nálam, s mihelyt úrnőjét eltemették, rögtön távozik. Vagy öt percig imádkoztam térden állva pedig egy órán át akartam imádkozni, de folyton csak gondolkozom, egyre töprengek ... fájóak a gondolataim, fáj a fejem ... hogyan is imádkozhatnék ... az is bűn lenne! És milyen különös: nem akaródzik aludnom. Pedig az ember, ha súlyos, nagyon súlyos bánat gyötri, az első heves fájdalomkitörések után mindig aludni szeretne. Azt mondják, a halálraítéltek az utolsó éjszaka rendkívül mélyen alszanak. Igen, ez így van rendjén, ez a természet adománya, hiszen különben nem is tudnák elviselni ... Lefeküdtem a díványra, de nem aludtam el... ... Feleségemet betegsége hat hete alatt éjjel-nappal ápoltuk: én, Lukerja és egy hivatásos ápolónő, akit a kórházból fogadtam föl mellé. A költséget nem sajnáltam, sőt, szórni szerettem volna a pénzt. A legjobb orvost hívattam el, doktor Shrödert, minden látogatásáért tíz rubelt fizettem. Amikor feleségem eszméletre tért, már ritkábban mutatkoztam előtte. De különben minek is írom le mindezt? Mikor teljesen felgyógyult, csöndesen bejött a szobámba, és szótlanul leült a külön asztalhoz, amelyet szintén ekkoriban vásároltam neki... Igen, annyi bizonyos, hogy mindig hallgattuk; illetve később beszélgettünk néha, de csupán mindennapi dolgokról. Én persze szándékosan szűkszavú voltam, de nagyon jól láttam, hogy ő is mintha örülne, hogy nem kell fölöslegesen beszélnie. Ezt természetesnek találtam. „Túlságosan nagy megrázkódtatáson ment keresztül, túlságosan nagy volt a vereség — gondoltam —, és persze időt kell adni, hogy feledjen és összeszedje magát." így hát mindketten hallgattunk, de én magamban szüntelenül készültem a jövőre. Azt hittem, hogy ő is ... És folytonosan azon tűnődtem, azt igyekeztem kitalálni, hogy vajon most, e pillanatban, mire gondol. Még azt akarom mondani: természetesen senki sem sejtheti, mit álltam ki ott az ágy mellett, szűkölve kínomban. De csak magamban jajgattam, sóhajaimat visszafojtottam, még Lukerja előtt is titkoltam szenvedésemet. Nem hihettem, elképzelni se tudtam, hogy meghalhat, anélkül, hogy mindent megtudna. Hanem mikor már túl volt a veszélyen, és lassanként visszanyerte egészséget, akkor — emlékszem — gyorsan és tökéletesen megnyugodtam. Mi több, elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, a jövőnket illető változásokat elhalasztóm, és egyelőre minden a régiben marad. Igen, akkor valami különös, furcsa dolog történt velem, nem tudom másképp megfogalmazni: győztem, diadalt arattam, s maga ez a tudat tökéletesen kielégített. így múlt el az egész tél. Ó, az egész idő alatt olyan megelégedett voltam, mint még soha. Életemben volt ugyanis egy rettentően nyomasztó, szerencsétlen körülmény, amely mindeddig, azaz feleségem katasztrófájáig, minden órában szörnyű súllyal nehezedett rám: jó hírnevem elvesztése és az ezredből való kizáratásom. Szóval: zsarnoki igazságtalanságot követtek el. Tiszttársaim nem szerettek vagy talán furának tetsző jellemem miatt, hisz gyakran megesik, hogy amit az ember maga nagyrabecsülednőnek, emelkedettnek, szentnek tart, azt legtöbb társa lenézi, kineveti. Ó, engem sose szerettek, még az iskolában sem. Engem soha, sehol, senki sem szeretett. Még Lukerjában sem tudtam rokonszenvet ébreszteni. Noha az ezredbeli eset népszerűtlenségem következménye volt, kétségtelen, hogy a véletlen is közrejátszott benne. Ezt csak azért említem, mert nincs tébolyítóbb, elviselhetetlenebb gondolat, mint az, hogy az embernek merő véletlenségböl kell elvesznie, ami bekövetkezhet ugyan, de éppoly könnyen el is maradhat; az embernek a körülmények szerencsétlen alalkulása folytán kell elvesztenie, amelyek el is vonulhattak volna a feje fölött, mint a felhők. Mindez egy értelmes lényre nézve — megalázó. íme, a történet: Színházban voltam, s a szünetben kimentem a büfébe. Hirtelen belépett A ... v huszártiszt, s a jelenlevő többi katonatiszt meg az egész közönség füle hallatára hangosan mesélte két társának, hogy Bezumcev, egy ezredünkbeli kapitány az imént botrányt csapott a folyosón, és hogy „úgy látszik, részeg". Erről több szó nem esett, különben is tévedés volt, mert Bezumcevről kiderült, hogy nem is részeg, és az a botrány tulajdonképpen nem is nevezhető botránynak. A tisztek aztán másról beszélgettek, s ezzel az ügy véget is ért volna, de másnap mégis híre terjedt az ezredünkben, ahol úgy adták elő, hogy a mi ezredünkbeli tisztek közül csak én voltam jelen, amikor A.. .v olyan tiszteletlenül nyilatkozott Bezumcev kapitányról, mégse mentem oda hozzá, hogy rendreutasitsam megjegyzéséért. De hát milyen jogon utasíthattam volna rendre? Ha valamiért haragudott Bezumcevre, az az ö kettejük személyes ügye, hogy avatkozhattam volna én abba? Tiszttársaim azonban úgy vélekedtek, hogy ez nem csupán személyes ügy, hanem az ezred ügye is. Mivel pedig a mi ezredünk tisztjei közül akkor csak én tartózkodtam a büfében, viselkedésemmel azt a benyomást kelthettem a jelenlevő tisztekben és civilekben, hogy a mi ezredünkben olyan tisztek is akadnak, akik nem valami kényesek a maguk és ezredük becsületére. Ezt a megállapi-Ferdics Gábor illusztrációja nő 14
