Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-14 / 47. szám
tást nem fogadhattam el. Ekkor értésemre adták, hogy még most is — bár késve — mindent jóvátehetek, ha hajlandó vagyok A .. .vöt formálisan felelősségre vonni. Én erre nem voltam hajlandó, és nagy ingerültségemben büszkén visszautasítottam az ajánlatot. Azután rögtön benyújtottam nyugdíjaztatási kérvényemet — ennyi az egész história. Látszatra büszkén, de a valóságban porig sújtva hagytam ott a katonai pályát. Akaratom megtört, lelkem elcsüggedt. Ugyanekkor történt, hogy moszkvai sógorom családunk egész vagyonkáját elherdálta, s így odaveszett az én örökségem is. Kicsi volt a vagyon, még kisebb az engem illető rész, s most egy árva garas nélkül maradtam az utcán. Polgári hivatalt is vállalhattam volna, de nem vállaltam: megszoktam a fényes katonatiszti egyenruhát, nem akarózott elszegődni valahová a vasúthoz. Ha szégyen — legyen szégyen, ha gyalázat — legyen gyalázat, ha bukás — legyen bukás, minél súlyosabb, annál jobb ... Ezt választottam. Ekkor következett három, szörnyű emlékezetű év a Vjazemszkij-menhely is ... Aztán másfél évvel ezelőtt Moszkvában meghalt egy gazdag öregasszony, a keresztanyám, és én is az örökösei között voltam: az ő jóvoltából váratlanul háromezer rubelhez jutottam. Azon nyomban eldöntöttem egész sorsomat. Elhatároztam, hogy — nem törődve az emberek véleményével — zálogházat nyitok; pénzt szerezni, azután hajlékot — és új életet kezdeni, távol a régi emlékektől: ez volt a tervem. De sötét múltam, s az, hogy örök időkre tönkretették jó híremet, becsületemet, állandóan gyötört, megmérgezte életem minden óráját, minden percét. Időközben megnősültem. Véletlenül-e, vagy sem — nem tudom. Amikor hazahoztam fiatal feleségemet, azt hittem, barátot nyerek benne, hisz oly nagy szükségem volt egy jó barátra. Hanem azt is világosan látta, hogy ezt a barátot elő kell készítenem feladatára, oktatnom kell, sőt le kell győznöm. Hogyan is tudtam volna egyszeriben megértetni bármit is ezzel a tizenhat éves, elfogult teremtéssel, kellő előkészítés nélkül? Ha például nem jön segítségemre az a véletlen revolveres katasztrófa, hogyan tudtam volna meggyőzni, hogy nem vagyok gyáva, s hogy az ezredben igazsgátlanul vádoltak gyávasággal ? De ez a katasztrófa éppen kapóra jött. Azzal, hogy meg se moccantam, mikor halántékomnak szegezte a revolvert, egész, sötét múltamért álltam bosszút. Erről ugyan senki se tudott, de tudta ö, nekem pedig ez volt a legfontosabb, mert nekem ő volt a mindenem, álmom, ábrándom, jövöm minden reménysége. Ő volt az egyetlen ember, akit magamnak kívántam, más nem is kellett — és, íme, ő most mindent megtudott, vagy legalábbis már tudta, hogy igazságtalanságot követett el, mikor ellenségeimhez pártolt. Ez a gondolat elragadtatásba ejtett. Az ő szemében most már nem lehettem aljas ember, legföljebb talán különc, de mindazok után, ami történt, engem már ez se zavar, hiszen az, hogy valaki különc, egyáltalán nem hiba, sőt ellenkezőleg, néha éppen a különc vonzza a nőket. Elég az hozzá, szándékosan halogattam a kimagyarázkodást: ami történt, egyelőre bőven elég volt a nyugalmamhoz, és bőséges anyagot szolgáltatott ábrándozásaimhoz. Ebben éppen az az ellenszenves, hogy mivel én ábrándozó vagyok, engem kielégített, hogy volt miről ábrándoznom, ami pedig feleségemet illeti, azt hittem, hogy ő majd vár. így felt el az egész tél, valamiféle szüntelen várakozásban. Szerettem lopva nézegetni őt, mikor kisasztala mellett üldögélt. Többnyire kézimunkázott vagy fehérneműt javított, esténként pedig az én szekrényemből elővett könyveket olvasott. Az, hogy a szekrényemben jól összeválogatott könyveket talált, bizonyára szintén emelte értékemet a szemében. Úgyszólván sosem ment el hazulról. De én estefelé, étkezés után, mindennap elvittem sétálni, hogy mozogjom a levegőn. Séta közben most már nem hallgattunk olyan következetesen, mint azelőtt. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha nem hallgatnánk, hanem békésen beszélgetnénk, de mint már említettem, mondandónkat mindketten a legszükségesebbre korlátoztuk. Ezt szándékosan intéztem így, mert — gondoltam — feltétlenül „időt kell neki adni”. Persze különös hogy majdnem a tél végéig föl sem vetődött bennem a kérdés: vajon mi lehet az oka, hogy én úgy szeretem lopva nézegetni őt, neki meg egész télen eszébe se jutott, hogy akár egy pillantást is vessen rám? Gondoltam, ennek csak az lehet a magyarázata, hogy nagyon is félénk. Olyan bátortalannak, olyan szelídnek, kiállt betegsége következtében olyan legyengülnek látszott. Nem, nem, türelmesen várnom kell, akkor... akkor „majd egyszer csak magától fog közeledni hozzám.. Ez a gondolat fellelkesített, elbűvölt. Meg kell mondanom még valamit: néha szinte szándékosan bujtogattam magamat, és sikerült is úgy felzaklatnom gondolataimat, telkemet, hogy valósággal haragudtam feleségemre. így tartott ez egy ideig. De ez a harag nem tudott gyökeret verni, megérni és megerősödni lelkemben. Magam is éreztem, hogy ez csak afféle játék. Házasságunkat ugyan én bontottam fel a különös ággyal és spanyolfallal, hanem azért sem akkor, sem később, soha, sohasem tekintettem öt bűnösnek. Nem azért, mintha botlását felületesen vagy könnyelműen ítéltem volna meg, hanem mert az volt a szándékom, hogy teljesen megbocsátok neki; ez volt a szándékom az első naptól fogva, mielőtt még az ágyat megvettem volna. Mindez csak különcködés volt, mert nekem szigorú erkölcsi elveim vannak. Nem bűnösnek tekintettem őt, ellenkezőleg: olyan legyőzöttnek, olyan megalázottnak, olyan összezúzottnak, hogy néha gyötrelmesen sajnáltam, bár mindemellett olykor határozottan kedvemet leltem megaláztatásának gondolatában. Tetszett, hogy ilyen egyenlőtlen a helyzetünk... Úgy esett, hogy azon a télen több ízben és szándékosan jótékonyságot gyakoroltam. Két adósságot elengedtem, egy szegény asszonynak pedig pénzt adtam, anélkül, hogy zálogot követeltem volna érte. Feleségemnek erről nem szóltam, nem is azért tettem, hogy ő megtudja: de az a szegény asszony magától jött el hálálkodni, majdhogy térdre nem borult előtte. így hát mégis kiderült a dolog, és úgy láttam, hogy kellemesen érinti őt. Közben kitavaszodott, április közepe volt már, leszedték a téli ablaktáblákat, a nap ragyogó fénnyel árasztotta el csöndes szobáinkat. Az én szememen azonban hályog volt, és vakká tett. Végzetes, iszonyatos hályog! Hanem a hályog hirtelen lehullt, egyszeribe visszanyertem látásomat, és mindent megértettem. Vajon a véletlen műve volt ez? Vagy éppen akkor köszöntött be az előre elrendelt pillanat? Vagy hirtelen fénysugár hatolt eltompult elmémbe gondolataim közé? Nem, nem gondolat és sejtelem volt ez, hanem agyamban váratlanul lüktetni kezdett egy elhaltnak hitt erecske, és felélesztette, megvilágította eltompult lelkemet és’ sátáni gőgömet. És akkor felpattantam helyemről. Olyan hirtelen, olyan váratlanul történt az egész. Késő délután, öt óra tájban. (folytatjuk) BETTES ISTVÁN versei Ajándék látod milyen szép kalitka itt nyugodtan fütyülhetsz madárkám itt a fiityülömasina arrébb karikán kották a lángsugárról s ugar tervrajza mit egész madárhad irigyel itt mehet mi tyüpp-tyüriipp-tyüpp lehet mi tyvrüpp-tyiipp-piuiypüri'tty mehet a Jütty itt mehet mi tytip-tytirtipp-tyüpp lehet mi tyüriipp-tyiipp-püttypürüty itt mehet a fütty itt az aranyszép hinta-palinta itt mehet a hinta-palinta a papa int mehet a hintapalintapa papa beint mehet a hinta-lintapa hintapalinl mint hogyha kint itt mehet a mehet a mintapapa int látod én megvettem madárkám itt nyugodtan tyürüpp-tyüpp-püttypürüty mehet a fütty hintapalinta mintapapa int- Jár kához -(Sándor, ha most élnél) jer csak jer csak az áldóját farka jerke teremtette !e-fel járkálsz jer te jer na így is egyre jarka jerke illem ide ülepedjél illem oda az ölembe bi/legsz-ballagsz jer ide az ide-oda oltalmamba illen-oHan imillenke szedte-ved te amollanka nő 15
