Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-14 / 47. szám
A _ ember — mondja valahol ítl/Li Németh László —: vállalkozás. Ennek az önmegvalósításért folytatott küzdelemnek az egyik legfontosabb szakasza azok számára, akik értelmiségi létformában képzelik el életüket — az egyetemi és főiskolai tanulmányok éveire esik. Ahány elsőéves egyetemista: potenciálisan megannyi Toldi Miklós. Az első komolyabb próbatételen, az érettségin átesve bizonyították már, hogy képesek megemelni ama „pelrencerudat”. mutatva az irányt a szellemi égtájak felé. A diákélet igazi próbatétele persze ez után az epizód értékű esemény után kezdődik. Mert diáknak lenni, egyetemista, főiskolás életet élni — miklósi kaland, sorskihívás, megmérettetés. bizonyítás. Ahogy Toldinak kell legyőznie az akadályokat, úgy kell megannyi diáknak győzelmet vennie a csúcsra vezető követelményrendszer egyre komolyabb próbatételein, el a perdöntő, a végső megmérettetésig, az államvizsgáig, amikor is diák-Miklósok üttetnek ünnepélyesen az. értelmiségi rend teljes jogú lovagjaivá. Az értelmiségi rend lovagjává? Teljes jogú lovagjává? A kérdés, amellyel mind az egyetemi oktatóknak, mind pedig a hallgatóknak naponta szembe kell nézniük, nem kisebb problémagubancot érint, mint hogy valójában ki küzdötte ki magának azt a minősítést, mely szerint ő — értelmiségi. Diplomás és értelmiségi ugyanis, minden látszat ellenére, kívül esik egy és ugyanazon fogalom határövezetén. Az egyik csupán a „papír” (az oklevél) — megszerzésében látja a stúdiumok lényegét; az viszont, aki kivívta magának az értelmiségi minősítést. életre szóló ..létezéstechnikát” sajátított el: érzékenységet a valóság ellentmondásai iránt, készséget, képességet. mi több: igényt az analitikus gondolkodásra, a doktrinérségtől mentes világszeimléletre, a személyiség szuverenitásán alapuló Ítéletalkotásra. Megfelel-e ezeknek a követelményeknek napjaink egyetemi-főiskolai ifjúsága? Általános érvényű választ — lévén tapasztalataim viszonylag egyoldalúak (csupán a bölcsészkarra korlátozódóak) és időbelileg is korlátozottak — ne várjon tőlünk a kedves Olvasó. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az értelmiségi lét soha korábban nem követelt annyit majdani képviselőitől, mint éppen napjainkban; az információrobbanás korában. Föl vannak-e készülve — készítve! — erre a feladatra az egyetemi hallgatók? Kelő szinten él-e bennük az igény, hogy alázattal-szorgalommal, ugyanakkor szeretettel viszonyuljanak a tudományoknak ahhoz az ágához, amelyre sorsukat, jövőjüket kötni szándékoznak? Embere válogatja — mondhatnám bölcs semmitmondással; ám ugyanakkor tényként fogalmazódik meg az egyetemi oktatók körében az. az észrevétel, hogy egyetemistának lenni napjainkban mintha kissé divat kérdése is volna; a szakmai etikai motiváltságot mintha túlságosan is gyakran szorítaná háttérbe a szürkeség, a puszta kötelességtudaton alapuló, csupán az oklevél megszerzésére irányuló pragmatizmus. Ez a felfogás akkor és csakis akkor változhat kedvezőképpen, válhat társadalmi szempontból is hasznos felhajtóerővé, ha diploma és „diploma” nem kerül a bürokratizmus lélektelen és gondolattalan végzettséget és „végzettséget” összemosó közös nevezőjére. Vissza kell(ene) állítani a gondolkodó, alkotó, kreatív képességekkel megáldott. a tudomány és a szakma etikájának elkötelezett értelmiségi becsületét és presztízsét; azét, aki — döntsön bár egy-egy kézirat vagy akár egy kömyezetromboló nagyberuházás sorsáról — minden egyes megnyilvánulásával hitelesen példázza a Húsz János-i, az értelmiségi értelmiségihez egyedül méltó krédót: „Keresd az igazat, hallgasd az igazat, tanuld az igazat, szeresd az igazat. mondj igazat, őrizd az igazat, óvd az igazat mindhalálig!” Mennyi esélyünk volt. van — és legfőképpen: lesz-e a Húsz János -í kíildetéstudal megvalósítására fiataljainknak? Olyan kérdés ez. amely a társadalmi folyamatok felgyorsításának mai időszakában különleges figyelmet, problémaérzékenységet, újító szellemet igényel mindazok részérőL akik felelősséggel viseltetnek a szlovákiai egyetemi ifjúság jelenének és jövőjének alakulása iránt. Diáknak lenni: önépítés ugyan: e munka során azonban azokat az építőelemeket (is) hasznosítja az ember, melyeket szellemi környezete, a társadalmi háttér kínál. Ami a diáké, az a tudásszomj. a többre, a nagyobbra sarkalló akarat — „pénzt, paripát, fegyvert”, eszközöket ahhoz, hogy céljait elérje, a társadalomtól, külső segítőitől, a (diák) Miklósokat támogató (ügyintéző) Bencéktől kap. Ez a támogatás — nem is száz , hanem sok-sok száz arany erejéig — társadalmunkban jelentős összegekre rúg: s a művelődéshez való jog demokratikus elvével összhangban sok-sok fiatal részesül belőle, legyen bár munkás-, földműves- vagy értelmiségi származású. A jövő. a továbblépés, a fejlődés szempontja azonban azt követeli, hogy mindazokon a szellemianyagi körülményeken, melyek befolyásolják a felsőfokú tanulmányok színvonalát. minőségét és eredményességét, lehetőleg minél gyorsabban hajtassék végre egy koncepciózus korrekció. Példaként (lévén szó sajátos gondról, megint csak nem az általánosítás szándékával) azokat a gondokat említhetném, melyek a Komensky Egyetem Bölcsészkara épületének az állagával, lerobbant állapotával függenek össze. A szlovákiai egyetemek egyeteme — amely nemrégiben ünnepelte a nemzeti univerzitás létrehozásának hetvenedik évfordulóját — mostoha körülmények között, teremhiánnyal küzdve kénytelen szembenézni a reá háruló feladatokkal, igényekkel. Más: Szlovákiában az idei tanévben a korábbiakhoz viszonyítva jóval több hallgató számára adatott meg a felsőfokú továbbtanulás lehetősége. Ez a tény, kétség nem férhet hozzá, örvendetes. Az viszont már inkább a dolog árnyékos oldalához tartozik. hogy a megnövelt felvételi keretszám következményeként zsúfolttá váltak a kollégiumok: a szobák egyre kevésbé felelnek meg a dolgozó- (vagy tanuló-) szobákkal szemben támasztott követelményeknek, holott a korszerű pedagógia éppen az irányított önképzés (az egyetemen kívüli munka) elvét próbálná bevezetni a gyakorlatba. Kollégiumi adottság és oktatói törekvés — kell-e mondanom? — ez esetben inkább rombolja, mintsem segíti egymást. Ezzel, a diákszállók helyzetével függhet össze (talán) az a töprengésre késztető, oktatói körökben gyakran fölpanaszolt jelenség is. hogy a hallgatók jelentős része a hétvégeken szinte pánikszerűen utazik haza: veszít elevenségéből a közösségi élet. ritkulnak a szakmai viták, s a szellemi párbajok, a jóízű baráti beszélgetések. S hogyan, milyen fényben látszódik vajon a diák-Miklósok sorsa fentről — „Lajos király udvarából”? És a „györgyök” — a személyiség zavartalan kibontakozását akadályozók — sokféle diák tehertétellel nehezítők látszószögéből? Megfelel-e a kor követelményeinek az egyetemi oktatás mai rendszere? Nem zárkózott-e túlságosan önmagába? Nyitott-e a korszerű világtudat, a napjainkban oly sokat emlegetett „közös európai ház” eszméi előtt? Mentes-e a téveszméktől, melyek a korábbi évtizedekben egy ellenséges ideológia torzszülötteinek minősítettek olyan (azóta nálunk is polgárjogot nyert) tudományágakat. ming a genetika, a kibernetika, a szociológia? Beépült-e már a társadalomtudományi tárgyak oktatásába az az ismeretanyag, a szocializmus eddigi történetére vonatkozó, eleddig tabuként kezelt tényeknek az a sora, az önkritikus számvetésnek az a gondolatgazdag, okító tanulsága, amelyet a „peresztrojka” szabadított fel a Zalabai Zsigmond egyetemi tanársegéd közép-európai társadalmi tudatban ? Hogyan, milyen arányban, a tantárgyközi kapcsolatok milyen formáiban viszonyuljanak egymáshoz az ún. „közös alap"-ba sorolt politikai-ideológiai tárgyak és a választott hivatás alapjául szolgáló szaktantárgyak? Nem kellene-e fontolóra venni, hogy a filoszoknak szükségük volna egy, az eddiginél sokkalta mélyebb, átfogóbb, a görögöktől napjainkig ívelő filozófiatörténeti, kultúranlropológiai stúdiumra? Nem kellene-e változtatni az idegennyelvoktatás eddigi, alacsony hatásfokú rendszerén ? Kérdések, amelyek változó világunkban válaszra, megoldásra, társadalmi felelősségtudattal áthatott bölcs megoldásra, korszerű döntésre várnak. Mint ahogy megoldásra, távlatos nemzetiségi jövőképet felrajzoló megoldásra várnak azok a kérdések is, melyek a szlovákiai magyar értelmiség mai és holnapi helyzetével kapcsolatban vetődnek fel. A majdani nemzetiségi értelmiség bölcsője az anyanyelvű alapiskola, előképzője a magyar tanítási nyelvű középiskola. Szakemberek tényszerű prognózisa szerint nemzetiségi iskolarendszerünk egynéhány éven belül pedagógushiány szorító gondjaival találja magát szemközt. Ez a gond csak úgy és akkor oszlatható el. ha kellő ütemben, a kívánalmaknak megfelelő arányszámban folytatódik és szélesedik ki a magyar pedagógusjelöltek anyanyelvi oktatása Nyitrán (Nitra), mind az alsótagozatos, mind pedig a felsőtagozatos (szakos) tanítói utánpótlás szintjén. Erős. müveit, jól képzett. hivatástudattól fűtött pedagógusgárdára van szükségünk ahhoz, hogy a szlovákiai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók száma a jövőben a kívánt szintre emelkedjék. A jelenlegi állapottal nem lehetünk elégedettek. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint ezer szlovák lakosra harmincnyolc szlovák. ugyanakkor viszont ezer magyarra lakosra csupán tizenhat magyar értelmiségi esett. A magyar nemzetiségű személyek a szlovákiai diplomások 4,9 százalékát teszik ki: ez az arányszám a felét sem éri el a magyar lakosság szlovákiai számarányának (11,2 százalék). A probléma okai (szociológiai, társadalomlélektani, iskolahálózati vonatkozásai) összetettebbek annál, hogy itt és most érdemben próbálnék meg szembenézni velük. Nem az okot. hanem a célt villantom meg inkább. Koz- • ismert, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségű polgárai arányszámuknak megfelelően kapnak helyet a népképviseleti szervekben! Nem lehetne ugyanezt az elvet alkalmazni (megfelelő tudásszint esetén) az egyetemi-főiskolai felvételik során? Adassék meg a „pénz, paripa, fegyver”. A lehetőség. A többi már — a Miklósok dolga. nő 3