Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1989-11-14 / 47. szám

V

A

C

S-V

A

C

S

Az üzletek látszólag tele Vannak áruval, csak éppen azt nem kapunk, amit venni szeretnénk. Az ábra ismerős, hovatovább életünk részévé válik. Mint ahogy az is, hogy erről mi, vásárlók tehetünk, mert „aránytalanul nagy a vásárlóerőnk", vagyis sok a pénzünk, még akkor is, ha szubjektíve ennek épp az ellenkezőjét érezzük igaznak. Ilyen a helyzet: bonyolult, zűrös korban élünk; sok mindennel kell szembenéznünk, amiről korábban azt sem tudtuk, hogy létezik. Mert nézzük csak, hogyan is állunk a teli boltokkal és polcokkal, ha gyermekeinket akarjuk felruházni!

A cipőboltban most ősszel pazar a kínálat. Hétféle szandál fiúknak (mekkora is lesz nyolcéves fiam lába

jövő nyáron?), nyolc-tízféle kislányoknak, zárt félcipőből egy-egy fajta, de az sem kapható minden számban, egészcipőből szintén egy-egy. Van még háromféle hócsizma és temérdek vászon teniszcipő. A textilrészlegen nyár óta ugyanaz a kétféle nadrág a választék, még szerencse, hogy méteráruban most van elég kord bársony, és hogy ellestem egyet s mást a szabás-varrás titkaiból édesanyámtól! Anorák kétféle van, sötétkék szilonból készült az egyik, a másik, a divatosabb szabású meg halványkék ... Négy-ötszáz korona közötti áron. Ennyiért igazán lehetne szebb, divatosabb — szabásban és anyagban is! — és színben változatosabb is ... Mert ha már kénytelenek vagyunk sokat költeni gyermekeinkre, azért a nem kevés pénzért szépet és jót szeretnénk venni nekik, mégha tudjuk is, hogy ezen óhajunk teljesülésének nem most van itt az ideje.

Hogy miért? Tavaly a Nálepka ruhagyárban hallgattam végig, miért nem kifizetődő egy nyereségérdekeit állami vállalatban gyermekruhát gyártani. A hosszú körítés után a lényeg az volt: mert minimális a rajta elérhető nyereség. Ergo: minél kevesebb gyermekholmit gyártunk, annál nyereségesebbek lehetünk. A kérdésre, ki öltöztesse akkor gyermekeinket, a vállalati vezetők azt mondták: az ipari szövetkezetek.

Mit mondanak a szövetkezetek?

A piesfanyi Piesfanka ipari szövetkezet az egyik legilletékesebb, mert kis sorozatokban csak gyermekkonfekciót gyárt hazai piacunkra, s ez teszi ki termelése nagy részét. Mellette népművészeti ihletésű kézimunkákat állítanak még elő.

— Néze, mi nem akartunk lemondani a gyermekholmiról — mondja Mária Králová mérnök, a szövetkezet elnöke. — A saját bőrömön tapasztalom, milyen nehéz ma gyermekeket öltöztetni, és bár tudom, hogy ez nem gazdasági érv — manapság pedig csak az lehet döntő —, mégis bíztunk abban, hogy változik valami e téren is. Szinte százszázalékos női üzem vagyunk, hát ki ismerné, ha mi nem, ezeket a gondokat ?! Mondjam, hogy borzasztó nehéz ma megélni, családi költségvetést tervezni, amikor a hiánygazdaság nyomja rá mindenre a bélyeget?! Hisz hiába tervezem el, hogy ebben a hónapban ennyit meg ennyit adok ki pl. cipőre, ha közben kénytelen vagyok megvenni a téli csizmát is az egész családnak, mert éppen most azt kaptak, és erre rámegy a havi fizetésem, ugyanakkor nem halaszthatom el a vásárlást, mert meglehet, januárig nem kapnak több árut, vagy nem a kellő méretben ... Gazdasági vezetőként azonban azt is végig kell gondolnom, miből fogunk élni, ha kitartunk a gyermekholminál. Az állami vállalatok álláspontja érthető, a profit az érdekes. Annyi gyermekruhát gyártanak, amennyit muszáj megtermelniük. És félő, hogy mi is kénytelenek leszünk csökkenteni a termelésünket, illetve más módon kell növelnünk a nyereségünket. Amíg fennállhatnak olyan anomáliák, hogy a gyártó egy ruhadarabon 94 fillért, a kereskedelem pedig 54 koronát keres, addig nem lesz vonzó gyermekruhát gyártani.

— Addig kifizetődőbb lesz a bérmunka?

— Hát igen, a tőkés országoknak sok minden készül itt, nálunk, az NSZK-beli Hohe Modell a partnerünk, és szívesen növelné a megrendelést. Nekünk is jól jönne a több nyereség, a több deviza, mert gépeket vásárolhatnánk, korszerűsíthetnénk a termelést, javíthatnánk a munkafeltételeket és a keresetet, igy kisebbek lennének a munkaerőgondjaink. Hisz abban is ott tartunk már, hogy a kitanult varrónők a több pénzért elmennek betanított munkásnak az elektrotechnikai iparba!

— Ezek szerint az ipari szövetkezetek

még mindig mostohagyermekek.

— Hm ... Nekünk kellene a legoperatívabbaknak lennünk! Ezzel szemben mi van? Az évi anyagszükségletünk 60 százaléka van szerződésekben viszszaigazolva, az is temérdek utánjárás, gyakran ismeretség útján ... De mostanában gyorsan változnak a gazdasági vezetők a vállalatoknál, új személyes kapcsolatokat pedig nehéz egyik napról a másikra kiépíteni. Talán nem is kellene erről beszélnem, de mit tegyek, ha a valóság olyan, hogy ezek nélkül nem megy a munka! Mi hátrányos helyzetben vagyunk, a mi anyagigénylésünket csak a nagyvállalatokéi után elégítik ki, ha van miből. Ugyanakkor nekünk el kell fogadnunk a roszszabb minőségű méterárut, még az osztályon alulit is, mert más a szabvány az alapanyagygyártásban és más a készruhaiparban. Eleve és tudatosan gyártunk „selejtet" is, leértékelt, alacsonyabb osztályba sorolt holmit, és most már kötelezően fizetjük érte a büntetést, de hiába hadakozunk ... Mondom, nem mi akarunk lemondani a gyermekholmiról, a szabályozás, a gazdálkodási feltételek kényszerítenek erre bennünket. Méterárut is úgy választunk, ahogy tudunk. Mi varrunk olyan textíliákból, amelyek nem ruhaanyagnak készültek.

Sok a szép modellünk, a díjazott holmink, mert ügyes tervezőink vannak, de mire a gyártásukra kerülne a sor, kiderül, nincs elég kelme hozzá. Sok késztermékünk kelendő a piacon, de mi legfeljebb ezer darabot gyártunk egy modellből, s bár ez már nagy sorozat nálunk, a gyártónak nem vagyunk igazán érdekesek. És sokszor meggyőződtünk arról is, hogy az üzletkötésre felkínált méteráruminták közül azok is kelendőek lennének, melyekből keveset vagy semennyit sem rendelt a feldolgozóipar vagy a kereskedelem, így nem került sorozatgyártásra, de mi megvásárolhattuk. Csakhogy egy ipari szövetkezet nem lehet termeltető.

Hogy mi minden nem lehet még az ipari szövetkezet, azt felsorolni is nehéz, s nem is mindig világos, hogy miért nem lehet olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. Egész gazdasági életünk betegségei tükröződnek rajta is, miközben tudván tudjuk, néhány új törvény nem változtat meg semmit, ha közben hatnak még a régiek is, keményen működik a direktív szabályozás és irányítás, az idők folyamán vérünkké vált gigantománia. Csak nagyban tudunk gondolkodni, ho-Mária Kráíová mérnök:Kell a deviza, hiszen minden szállítónk devizahozzájárulást kér, ha tőkés importból származó alapanyagot vagy alkatrészt használt fel a nekünk szánt termékben ...