Nő, 1989 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1989-11-07 / 46. szám
Jakoby Gyula: Önarckép Már évekkel átadása előtt szóbeszéd tárgya volt, hogy a losonci (Lucenec) galériát a városban született és ott is eltemetett Szabó Gyuláról nevezik el, ami, nyilvánvaló, nem csupán a festőművész életműve, hanem a szlovákiai magyar képzőművészet elismerését is jelentette volna. Ami már csak azért sem lett volna kicsinység, mert az irodalmárokkal ellentétben, képzőművészeinknek nincs önálló szekciója, hivatalos baráti társasága, valamije; így a szlovákiai magyar képzőművészről, illetve tárlatáról megjelent szlovák nyelvű írások javarésze mondhatni gondolkodás nélkül, automatikusan a szlovák képzőművészeti életbe sorolja őt. Akik a névadás mellett voltak, Ponciustól Pilátusig mindenkinél megfordultak, biztatást ígéretet is kaptak, mégis Nógrádi Galéria lett a neve, azzal az indoklással, hogy Nógrádban, vagyis a történelmi Nógrád felső részén nagyon sok képzőművész élt és alkotott, nem csupán Szabó Gyula. Ez valóban így van, mondhatni: tény, miként az is, hogy közülük Szabó Gyula a legjelentősebb. Másutt, azokban a színtiszta szlovák járásokban, amelyekben neves szlovák képzőművészekről1 neveztek el galériát, nyilvánvalóan, éppen az értékkülönbség játszott főszerepet a névadásban. A tényszerűség révén ide tartozik, hogy tavaly már szlovákiai magyar képzőművészről neveztek el galériát, a közéleti tényezőként, politikusként neves Lőrincz Gyuláról, aki bár nem a közismerten zömmel magyar ajkú Dunaszerdahely (Dunajská Streda) szülötte, azonban ott járt iskolába, s mindig is magáénak vallotta a Csallóközt. (Ugyanakkor ez a névadás sem hozta meg a szlovákiai magyar képzőművészet permanens tudomásulvételét, amit mi sem igazol jobban, mint éppen egy Jakoby Gyuláról írt szlovák nyelvű könyv — Albert Marencin Kosicky pustovník — közelmúltban megjelent recenziója — Dotyky, 1989/6, amely nagy szlovák festőnek titulálja őt.) Mindezt azért írtam le, hogy nyilvánvalóvá tegyem, nem olyan könnyen jut ma valaki olyasféle halhatatlansághoz, amelyet egyes-egyed ül az ő neve, nevének névvé emelése fémjelez. Kivált nem, ha több szempontból is nehezen elhelyezhető festő, nagyon nagy festő, akinek értékelésekor, minősítésekor, megítélésekor nem lehet a megszokott kategóriákban gondolkozni. Ja-A második világháborút követően Közép-Európa képzőművészetének összegző felmérése még várat magára, lévén jelenleg a térségben a művészettörténet számára is sokkal halaszthatatlanabb — a nemzeti identitászavarokat orvosló — dolgok, ám a teljességigényű kritika hiányában is nyilvánvaló mind a szakma, mind a képzőművészetet kedvelők berkeiben, hogy Közép-Európa festőművészetének egyik legnagyobb alakja: JAKOBY GYULA. Hasonlították már sok mindenkihez, Chagalltól, Kokoschkán, Ensoron át az angol Baconig, vagyis csupa világnagysághoz, de Jakoby minden összevetésben állja a sarat: önmaga marad. A magyar művészetben nem találni hozzá analógiát, ami segítené meghatározását. Csehszlovákiai kontextusba való elhelyezését is megkísérelték, ám úgy tűnik, Jakoby művészetének, jelenségen túli értékeinek mélyreható vizsgálatához a vélt vagy a valóságos analógiák pillanatnyilag kevésnek tűnnek. Ennek ellenére: JAKOBY VAN. Láthatatlanul is. És — részünkről — felfedezetlenül. Ami már önmagában is galériáért kiált. Lesz-e Jakoby Galéria? koby Gyula ilyen festő. Ugyanakkor arra való esélye, hogy galériát nevezzenek el róla, amelyben állandóan megtekinthetnénk életművét a nagyságában van. Na és abban, hogy Kassa (Kosice) város vezetői művészettisztelők, mondhatni, Krőzus-szívűek, akik nemcsak tudják élik, alkalmazzák is a sokoldalúan korszerű társadalom parancsát: a szellemiség ott kezdődik, ahol kötelez. Mert Jakoby Gyula nemcsak hogy Kassán született, ott is halt meg, ami a városhoz való ragaszkodásáról és hűségéről is mondhat valamit a leendő galéria életrehívásáért érdemben tehetőknek. Holott lett volna rá módja, hogy elmenjen onnan, hogy másutt éljen, de ő Kassán volt európai, Kassán nem zárta el magát a világtól. Ebben a városban nyugszik közös sírban szüleivel; az édesanyja és édesapja neve fölött elhelyezett keskeny márványlapon szerényen tömörséggel ez olvasható: Jakoby Gyula 1903—1985. Persze, egy teljes életművet bemutató galériához elsősorban müvek kellenek, alkotások, amelyek, természetesen, nem egyetlen tulajdonban vannak. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem lenne nehéz egybegyűjteni, anyagi ráfordítással összeszedni Jakoby munkáinak zömét, hiszen róla nem mondható el, hogy sorozatban, ezerszám gyártotta a képeit. Életében mintegy hétszáz képet festett, többségük mindmáig szülővárosában van. Bár a családi hagyaték kétfelé vált, halála után szép számmal hagyták el festmények a Sverdlov utcai lakást, az özvegy megőrző és tisztességgel óvó tulajdonában még így is maradt szép számmal. Amire mi sem nyilvánvalóbb, senki sem teheti rá a kezét, ugyanakkor hasznos, ha a nyilvánosság tud erről a nem akármilyen értékről. Magyarán arról: hol vannak Jakoby-képek. Mert a Jakoby-képek, legyenek akár magán-, családi vagy állami tulajdonban, közkincset jelentenek. Jakoby utolsó munkáinak egyike, a Bocsáss meg Gizi című festmény modellje, a rendkívüli erudíciójú özvegy ugyan határozottan visszautasította a hagyaték jövőbeli sorsát taglaló interjúajánlatomat, abba viszont beleegyezett, hogy közöljem, természetesen támogatja, hogy Kassa városában legyen Jakoby Gyula Galéria. A többi már természetesen, nem rajta múlik. E|át akkor kin, kiken? — kérdezem, csak úgy, egyszerűen és reménykedőn. És nem is annyira választ, mint inkább tetteket várva. Mert Jakoby révén, tartozunk magunknak ennyivel. SZIGETI LÁSZLÓ HRAPKA TIBOR REPRODUKCIÓJA nő 17
