Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-08 / 46. szám
legények vizet kémek. Elsőnek János jött. Annyira otthon érezte magát náluk, hogy be sem kopogott. Ágnes előhúzta a kötését. Gépiesen szedte a szemeket, közben kifelé fülelt, kutyájuk úgyis jelzi, ha valaki jön. Egyre gyakrabban nézett az órára. Már fél tíz is elmúlt. Eszerint neki mégiscsak János marad. Nővére nemhiába készülődött, akikre várt, megérkeztek. Jóformán még le sem ültek, Gáspár jött meg harmadmagával. János talán megsértődött, mert hazament. Ágnes letette a kötését, a nővére meg szóvá tette, hogy ilyen későn érkeztek. — Hol a csodában csavarogtatok? — Hol? El voltunk foglalva a bekerítéssel, de hol van György bácsi ? Ágnes kimondta! — Vásároskodik. Arcát égette a szégyen; hogy Gáspár mit gondolt, nem tudhatta. Csak maradjon, az a fő, hogy itt van, ezekben a kusza napokban talán segít neki. Mindig az a legény maradt utolsónak, akinek komoly volt a szándéka. Már Ferencet is kikísérte nővére, de Gáspár még maradt. Ferenc szép szál legény volt, de szegény, nővérének mégis tetszett. Szülei kezdettől fogva hallgattak, elnézték, de csak elnézték. Később lassan minden megváltozott, hisz úgy összeillettek, majdcsak boldogulnak, mint sokan mások is a faluban. Nővére és Ferenc sokáig kint maradtak. Ágnes mindenre elszánta magát, még kacérkodni is megpróbált. Fülében csengtek ángyikája szavai, hogy a legényt irányítani lehet, egy kis hízelgéssel, okosan, nem feltűnően ... Gáspár mellé húzódott, kedvesen rámosolygott. De hozzábújni, végigsimítgatni nem tudta, sem túlontúl kelletni magát. Gáspár mocorogni kezdett, nehogy Ágnes alvó öccse vagy anyja a szobában meghallják. — Ugye, maradsz? — Ez nemcsak rajtam áll. Tudod, a bizonytalanság mindennél rosszabb — fordult felé kedvesen. Látta. Gáspár elgondolkodik. A keze után nyúlt. — Maholnap előttem a katonaság, addig minek nősülni... Ha addig nem akaszkodik valaki a nyakadba... János, vagy az a ficsúr... — Ha te azt mondod, várjak, akkor én várok... Csak mondani kell, a többi a kettőnk dolga, nem ? — Igaz, igaz. De két év hosszú idő, irdatlan hosszú... — A háború sokkal hosszabb volt, mégis kivárta, aki akarta, csak akarni kell... Gáspár a régi lett. Sok mindenről beszélgettek. Többször is kérte, maradjon, ez számára fontos, nagyon fontos — bizonygatta. A fontos szót bensőségesen hajtogatta, Ágnes reggelig elhallgatta volna. Hiszen ez felért a leánykéréssel is, amit talán szóval kimondani nem mer Gáspár, de amit mond. ahogyan mondja ... Napok kérdése, és megteszi, biztosan megteszi. Ágnes boldogan mondta ki az igent, azt, hogy marad. (folytatjuk) Forbáth Imre PANASZ ÉS REMÉNY Bután tolonganak az évek, s minden úgy múlik mellőlünk, belőlünk, tőlünk, mint evezöcsapások egy sötét folyón, mik egyre távolabbról hangzanak. vasbetonkorszak gyermekei vagyunk, hatalmas hidak kötik a partjainkat egybe, s elektromos drótok kötöznek össze minket, s nem ismerjük egymást. viharvert kor gyermekei, nincs időnk lehajolni a forrásokhoz s a légyzümmögésben is Pán varázsos sípját hallani — rohannunk kell tovább. kiket az arany sárgaláza ráz. s a fegyverek fertelmes csörömpölése ver fel nyugtalan álmainkból, setét szemekkel szemlél a halál — hiába csókol a nedves ajkú szél s a napsütötte lombok hiába suhognak, zúgnak, búgnak, ördöngős talányokon törjük a fejünk, baktatva a fekete aszfaltokon. de figyeljük a zivataros égboltozatot s híven kivárjuk az idők teltét, már itt-ott bíborán fel-felcsillog emberszív titokzatos csillaga: Szabadság! / A vers közlésével a 90 éve született költőre emlékezünk I nő 15
