Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-01 / 1. szám
CSALÁDIKOR Margit mamának három leánygyermeke volt. Takaros, szépre serdült, ügyes leánykák. Margit mama mégis gondterhelten járt-kelt a világban. Aki mélyen a leikébe nézett, csak azt láthatta, súlyos lelki sokkban tartja őt lányai férjhez adásának gondja. Ugyanis Margit mama. gyönge idegzetű lévén (anno 19281, túlságosan lelkére vette a szigorú törvényt, mely szerint: a lányokat pedig férjhez kell adni. Nincs nagyobb szégyen és boldogtalanság, mint vénlánynak maradni. Mert aki pártában marad, az nap mint nap a megkövülő semmivel és ürességgel kénytelen szembenézni. Teste, lelke kihűl, nemét elveszti. Szégyenletes sors! Azóta jókorát fordult a világ. A nők bizonyos mértékig önállósodtak, szerepeik megváltoztak, úgyszintén a társadalmi háttér. A kereső lány nemcsak anyagilag, erkölcsileg is kevésbé függ szüleitől. De a férjhez menés még mindig gond! A kérdés: lehet egyedül lenni és boldognak lenni? Hiszen a szakemberek annyi jót és szépet elmondtak már arról, hogy az ember nemileg felezett. Hogy mióta csak ember él a Földön, változó szerencsével folyik a küzdelem és keresés férfi és nő között. Mégis ha összeszámoljuk, hány nő és férfi él egyedül, társ nélkül környezetünkben, rájövünk, hogy elegen vannak. Tálán sokan is vannak. Milyenek valójában ezek az egyedül élő emberek ? Képletet alkotni nehéz. Képet már könnyebb. Milyen a magányos nő? A pszichológusok azt mondják, hogy nem mindenki magányos, aki egyedül van, de aki magányosnak érzi magát, az mások között is egyedül van. A magányosság pszichés állapot, az egyedüllét pedig helyzet. Az ember társas lény, érzéseit, gondolatait, ételét-italát és ágyát megosztani vágyik valakivel. Kapcsolatra, kap* csőlátókra vágyik, a „ketten egyedül" hangulatára, biztonságot nyújtó érzésre. Ha egy nő egyedül megy moziba, s körülötte, mellette üres hely akad, szinte zavarba jön. Aki azonban azért jár egyedül moziba, mert nincs is senkije, akivel elmehetne valahova, akinek nincs partnere, az egy idő után bizonytalannak érzi magát női szerepében, hiszen mindenkinek van párja, csak neki nincs. A másik, a férfi, a férj hiánya fenntartja a bizonytalanság érzését, hiszen aki férjnél van, az is csak fél ember, feleség, de aki egyedül él, még az sem ... Aki egyedül él, vagy egyedül érzi magát, abban gyakran felmerül a kérdés. hogy miért van egyedül. A legegyszerűbb, a konfrontációt elutasitó válasz erre az, hogy „nem tudom". Nem tudja, mert nem meri, vagy nem akarja vállalni a szembesítést önmagával. Van, aki a körülményeket hibáztatja, a megismerkedési lehetőségek hiányát. Van, aki nem a szituációt, hanem a benne élő személyeket okolja, „aki nekem tetszett, annak én nem tetszettem, aki pedig engem választott, az nekem nem kellett". Az ember életében mindig a legolcsóbb megoldás a helyzetre vagy másokra hárítani a kudarc felelősségét. A bűnbakkeresés ősi védekezési mód. Ugyanis: ha a szociális környzetben sérülések érik az egyént, azért maga is felelős, ha ezek ellen a sérülések ellen csupán a visszavonulás, a magányosság vállalásával védekezik. A fejlődő személyiségre jelentős befolyással vannak a külső körülmények, felnőttként viszont mindenkinek küzdenie kell saját boldogulásáért. Az emberekkel való kapcsolatteremtés legnagyobb gátja, ha az ember nem a valóságnak megfelelően ítéli meg önmagát. A kissebbrendűségi érzés megakadályozza, hogy természetesen viselkedjék. A kisebbségi érzés alapja gyakran valami „nagyobbsági" igény. Azok a nők, akik azt hiszik, hogy csúnyák és ügyetlenek, nem tetszenek a férfiaknak, visszahúzódnak. Szerintük csak a szép, ügyes, okos, mindenkit első pillantásra lenyűgöző lánynak a sikere. Kerülik a társaságot, s ha mégis társas szituációba jutnak, szinte sugárzik róluk, hogy ők vetnék meg leginkább azt a férfit, aki nem találná elég csúnyának őket. Olyanok, mint a rossz kereskedő, aki árujának nem az előnyeit, hanem a hátrányait tárja vásárlói elé. Mivel félnek attól, hogy kiderül róluk, keveset érnek (hitük szerint), zavartan csetlenek-botlanak a fesztelen embercsoportokban. Ügyetlen viselkedésmódjukból valóban az tűnik ki. hogy kevéssé szórakoztatóak, s kellemetlenül kelletlenek. Márpedig az ilyen nó társaságát nem keresik; a férfiak a vidám, magabiztos nőket kedvelik, az olyat, aki elhiszi magáról, hogy neki mind a tíz ujjára akadna, s ezért aztán akad is! Aki a realitáshoz s az átlaghoz viszonyítva is alulértékeli magát, letargikus, boldogtalan, majd valóban magányos lesz. Sok olyan nő is van, aki lebecsüli magát a valóságos élethelyzetekben, fantáziájában viszont túlbecsüli magát. Ez részben vigasz, részben kompenzáció; de mindenképpen a befeléfordulás jele. Ahogy a két véglet között egyre nő a távolság, úgy fordulnak mind jobban a vigasztaló ábrándképek felé, s egyre inkább elhúzódnak az emberektől, akik nem fedezik fel igazi belső értékeiket, amelyeket viszont nem győznek a legkülönfélébb manipulációkkal rejtegetni. Ezekből a nőkből lesznek a meg nem értett vénkisasszonyok, kik tüskéket növesztenek a világ felé, de a legjobban saját magukat sebezik meg ezekkel a tüskékkel. A másik véglet A másik végletet azok a nők képviselik, akik túlértékelik saját képességeiket, s már nem magabiztosságot, hanem fölényes magatartást tanúsítanak a férfiakkal szemben. A férfiak viszont hiúk, s nem nagyon tudják elviselni a párkapcsolatban a másik gőgjét. Ezek a nők többnyire igazában nem is beképzeltek, mint ahogyan a környezetük értékeli őket. Azzal a férfival, aki megtetszik nekik, meg különösen nem akarnak azok lenni, de nem tudják levetkőzni a bőrükhöz nőtt rátartiságot. Ez a magatartás lehet őszinte hiten alapuló meggyőződés, de lehet valami kisebbségi érzés túlkompenzációja is, ami csak a viselkedés szintjén önelégültség. Gyakran panaszkodnak arról, hogy beképzeltnek tartják őket, pedig nem érzik annak magukat. Ezeket a nőket is fenyegeti az a veszély, hogy egyedül maradnak, ugyanis akár valóságosan átélik felsőbbrendűségüket, akár csak színlelik, tartásuk azt sugallja a közeledő férfinak, hogy alulértékelik őt, nem tartják méltónak magukhoz. Ha az ember olyannal kommunikál, akiről sugárzik a másik lebecsülése, feszélyezve érzi magát a leglazább társas helyzetekben is, mégha az is a véleménye az illetőről, hogy egy beképzelt alak. A megfelelő önértékelés kulcsa az átlagos, átlagemberhez való viszonyulás. Az eredmény megmutatja, hogy az egyén mennyire helyezi magát az átlag fölé vagy alá, milyen tulajdonságai ütik meg az átlagosat stb. A magányos nőnek nem sikerül így konfrontálódnia énjével, s ez éppen a legfőbb oka magányosságának. Az egyedül élők, hajadonok között nem kevesen vannak olyanok, akiknek nöiségük beteljesedését a szülőkhöz való szoros érzelmi kötöttség gátolja. Soha nem tudtak szüléikről, anyjukról leválni, s annak ellenére, hogy szüleik azt hajtogatták, „miért nem mégy férjhez?", mindent megtettek azért, hogy lányukat megakadályozzák ebben. Ezeknek az anyáknak „senki sem volt elég jó lányuk kezére". A szülői önzés áldozatai ezek a hajadonok, akik meg sem merték próbálni életük sínre tevését. Szexuális feszültségeiket elfojtják, anyai érzelmeiket legfeljebb a rokongyerekekkel kapcsolatban élik ki valamelyest. Aztán van,-aki azért nem ment férjhez, mert partnere valamiért elhagyta, vagy éppen „nem akar válni". A legtöbb esetben olyan nőkről van szó, akik anyagilag és erkölcsileg elég függetlennek érzik magukat, „hogy úgy éljenek, ahogyan akarnak". Rendhagyó életformájukat gyakran más, egyéni értékeikkel kompenzálják; megbecsült foglalkozással, megfelelő anyagi háttérrel, divatos szakmával, szupernöies külsővel. Maguknak azt mondják, hogy helyzetük — amelyet élnek — kielégíti őket. "Ki viszi át a szerelmet?" — kérdezi a költő. Mert akik lemondanak a szerelemről, a társról, azok hazudnak maguknak. A szerelemről nem lehet lemondani. A szerelmet mindnyájunknak próbálni kell átmenteni a túlsó partra. A magányos nő sorsa keserűbb, mint a magányos férfié, mert a magányossággal a nő nemcsak női szerepében sérül; hanem a női szerep beteljesüléséről, az anyaságról is le kell mondania. Nem felejthetjük el, hogy minden férfi meghódítandó, csak megfelelő eszközre van szükség a hódításhoz. Ahhoz, hogy elvárhassuk másoktól, érdeklődjenek dolgaink iránt, nekünk is nyitottnak kell lennünk másokkal szemben. Azonban a pozitív tulajdonságok is viszonylagosak, mindenkinek mást jelent a szép és jó. Talán ezért ennyire nehéz az egész! vita-vita-vita-vita-vita-vita-Kedves Olvasóink! Szerkesztőségünk vitát indít „hajadonok" jelzés alatt, melyben egyéni életsorsokat, életviteleket, lehetőségeket ad közre. Kérdésünkre: Lehet egyedül lenni és boldognak lenni?, nemcsak a választ keressük, hanem az okát is szeretnénk meglelni annak, miért olyan sok a magányos, egyedül élő nő. A szakemberek véleménye mellett szívesen fogadjuk olvasóink leveleit, melyben leírják véleményüket, tapasztalataikat, sorsukat, esetleg ismerőseik életsorsát. A szerkesztőség vita-vita -vita - vita -vita - vita nő 10
