Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-19 / 4. szám
I JAN LENCO BALLADA AZ ÁLLATOKRÓL — Apuka, menjünk az állatkertbe! A fiú sürgető kérése olyan forrón lüktet, mint az anyai szív, nem lehet neki ellenállni. Az apa a fotelban ül, szunyókál, elhatalmasodott rajta az egész napi fáradtság. Fia szavai csak lassan érnek el a tudatáig, mintha egy távoli, valószínűtlen világból jönnének. — Hiszen megígérted. Az apa lassacskán ráébred, valóban, mára ígérte a fiának, hogy elviszi az állatkertbe. Még egy kicsit élvezi a békés szunyókálás örömeit, majd lassan megbékél a gondolattal, hogy ki kell belőle szakadnia. — Akkor hát öltözz! A fiú pillanatokon belül felrántja a cipőjét, kabátját, s pár perc múlva már együtt lépegetnek a város zajában. A fiú lépteinek cuppogása a víz forrását juttatja eszébe. A gyermek kíváncsi, és türelmetlen. Az állatkerti állatok ... Gondolatvilága tele van csodálatos teremtményekkel, amelyekről már annyit hallott, és olvasott, de amelyeket még sohasem látott. Ahogy hallgatag apja mellett lépked a járda kemény aszfaltján, képzeletében csodálatos, sokszínű testek jelennek meg, lélegzése szaporábbá válik, mert érzi, nemsokára a közelükben lesz. Türelmetlensége ezer kérdést szül, amelyeket szívesen feltenne az apjának, de éppen a türelmetlensége egyidejűleg el is hessinti ezeket a kérdéseket, mielőtt még megfogalmazódnának, s máris újak lépnek a helyükbe. Egész úton izgatottan hallgat. Az állatkert kapuja. — Egy felnőtt-és egy gyerekjegyet— mondja szárazon az apa. Örül, hogy útközben nem kellett a fia kérdéseire válaszolgatnia. Az őr a tömbből kitép egy kék és egy rózsaszínű jegyet. Valamit mondani akar, talán valami figyelmeztetésfélét, de mire szóra nyitná a száját, a fiú már befut a kapun, s az apja is utána siet. Ketrecek, mindenütt ketrecek. A gyermek már ott áll az egyiknél, mindkét kezével a rácsokba kapaszkodik, s odanyomja várakozástól kipirult arcát. Az apja kis idő múlva megáll mellette. A ketrec sarkában gyönyörű, karcsú fehér állat fekszik, három kicsinyével. Mozdulatlanul, csöndben fekszenek .. . — Apuka — tör ki a fiúból az izgatott kérdés —, apuka, milyen állatok ezek? Hogy hívják őket? — Sarki rókák — feleli az apa. — Anya a három kicsinyével. A messzi északon élnek. A gyermeknek hirtelen úgy tűnik, mintha a ketrecből a jeges sarkvidék fagyos lehellete csapta volna meg. Nézi a hófehér, mozdulatlan, karcsú testeket, s találgatja, melyikük árasztja magából a hideget. — És miért nem mozognak? — Biztosan pihennek, alszanak. Az állatoknak is szükségük van pihenésre, mondja kedvetlenül az apa. Még mindig a kellemes szunyókálásra gondol, amelyből kíméletlenül kirángatta őt gyermeke rimánkodása. A gyermek tovább szorítja forró arcát és kezét a rácsokhoz. A rácsok már nem hidegek. Már semmi közük sincs a fagyos, északi sarkvidék hidegéhez. Megmelegítette őket a fiú arca, keze, lehellete. — Felébresztem őket! A gyermek kiabál, szeretné, ha az állatok felrezzennének, s odafutnának hozzá. Az apa elnézően mosolyog. A rókák meg sem mozdulnak. A fiú unszoló kiabálását apja komoly szavai szakítják félbe: — Hagyd őket, gyerünk tovább. Mire viszszafelé jövünk, meglátod, már játszani fognak. és futkároznak. Most gyerünk tovább. A gyermek nem szívesen fogad szót, ellépnek a ketrectől, amelyben a mozdulatlan fehér testek pihennek, és egy másik ketrechez lépnek, amely felett szintén valami furcsa lebeg. Megállnak. A ketrecben medvék vannak, hatalmasak, bozontosak, félelmetesek: egy hím és egy nőstény. — Mackók! — kiált fel a gyermek. Eszébe jutnak mesekönyve színes képei. NAGY ZOLTÁN rajza — Medvék. .. Az apának nincs Ínyére az állatokat kényeztető hang, nem szereti ezeket a kedves gyerekes elnevezéseket, s ezért józanul kijavítja a fiát. Medvék ... Egyikük szorosan a rács mellett ül, a másik egy nagy darab, véres hús fölé hajol, tartja a mancsával, vicsorít, készül beleharapni. — Mackók — leheli elbűvölve a fiú. Az apja szótlanul áll mellette. A gyermek pár percig elragadtatottan nézi őket. Majd csalódottan és sírásán kérdi: — Mi történt velük? Mi történt velük? A medvék nem mozdulnak. Pedig már eltelt egypár perc, de ök még mindig ugyanabban a pózban vannak, mint amikor a fiú és az apa a ketrecnél megálltak. Mintha észre sem vennék a ketrec előtti kíváncsiskodókat. Mintha kővé váltak volna a pillanatban, amikor ők odaérkeztek. Egyikük még mindig mereven áll a húsdarab felett, s mozdulatlanul vicsorít. — Mi történt vele? Mi történhetett vele? A gyermek hangja tele van baljós sejtelemmel. Az apa vállat von. Ö maga is csodálkozik. Nem tudja, mi történhetett, ö maga sem érti az egészet. — Gyerünk tovább — mondja határozottan. Sietős léptekkel mennek ketrectől ketrecig. Oroszlánok, leopárdok, zsiráfok, lovak, kutyák... És mindenütt ugyanaz a helyzet... Mintha minden állat kővé vált volna. Testüket a legkisebb mozdulat sem varázsolja élővé. Mintha a halál szörnyű lehellete tört volna be az egész állatkert területére, mintha egy perc alatt örökre megállt volna az élet, s könyörtelenül kihunyt volna a lét mindegyikükből ... — Apuka, mondd, mi történt. A gyermek kérdése mint szemtelen légy dong az apa fülébe, s az apa nem képes elhessegetni, mert nem tudja rá a választ. — Mi történt? — Mi történt, apuka? A gyermek hangjában mélységes csalódás és kiábrándultság. Csak akkor hallgat el, amikor egyik ketrectől a másikig mennek, de amint megállnak, újra kezdi. Az oroszlán az állatok királya ... A fiúnak könnyek tolulnak a szemébe; Mintha valamitől félne. Tanácstalanul, görcsösen szorítja az apja kezét. A hím oroszlán méltóságteljesen, királyi nyugalommal hajol a párja fölé. A nőstény a kölykeit nyalogatja, szájából kilóg hosszú piros nyelve, lóg a kis test fölött, de meg sem moccan. S nem moccan a kis oroszlán sem, mintha nem is érezné az anyja lehelletét. Leopárdok, zsiráfok, lovak, kutyák... Mind mozdulatlanul, halálos dermedtségre kárhoztatva. — Mi történt? Az apa nem tudja ... — Gyerünk tovább — ismétli minduntalan — gyerünk tovább —, ismétli, mert nem tud az eseményekre magyarázatot adni, s azt reméli, hogy a legközelebbi ketrecnél minden jóra fordul. — Mi történt? Gyönyörű papagájok ülnek a rudakon, olyanok mint a színes ruhájú törpék. Ók is mozdulatlanok. Az apa és fia nézik őket, egyik is, másik is igyekszik rajtuk az életnek valami kis jelét fölfedezni. Egyszercsak mindketten megkönnyebbülten fellélegeznek. De a papagájok tolla csak a hirtelen feltámadt széltől hullámzik ... — Mi történt ? A kaviccsal felszórt ösvényen az ör léptei csikorognak. Megáll a fiú és a férfi mellett. Még mielőtt az apa magyarázatot kéme. a szolgálatkész ör megelőzi, és mindent megmagyaráz. — Elromlott az elektronikus berendezésünk, holnap már minden rendben lesz. A belépőjegyek árát a pénztárnál természetesen visszafizetjük. Jöjjenek el máskor. Mentegetőzése személytelen, hivatalos. — Majd eljövünk máskor — mondja az apa —, akkor már minden állat olyan lesz, mintha élne, mint valamikor régen. A fiú szemébe könnyek tolulnak. Már kezd mindent érteni. — És ezek az állatok régen valóban éltek, apuka? — kérdezi. — Mondd, valóban éltek? — Perszehogy éltek — feleli az apa. — És fognak még élni? — kérdezi a gyerek. — Fognak — válaszol az apa csendes szomorúsággal a hangjában —, újra élni fognak, ha legközelebb eljövünk. BUGÁR MÁRIA fordítása nő 15
