Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-19 / 4. szám
Mária mindjárt megtetszett nekem. Első ízben a liftben találkoztunk. A Slovnaft árokközí munkásszállásán. Lenyomta a hetedik emeletet jelző kis világító gombot, és kérdőn nézett rám. Én is a hetedikre megyek. Az önműködő gyorsliftben, amelynek falain a Csehszlovák Államvasutak megtépett feliratai díszelegtek — „Nem dohányzó" és hasonlók —, olcsó cigaretták füstje terjengett. Amikor megindultunk fölfelé, villámgyorsan azon kezdtem tömi a fejem, mihez kezdek a hetedik emeleten, hogy ne vegye észre: a hetes számot miatta választottam. A karján kamillavirág-csokrot tartott. A fülkét betöltötte a virág átható illata. Másik kezének karcsú ujjai türelmetlenül csörgették a kulcsait. Tehát nem látogatóba megy. itt lakik, és gyakrabban láthatom. A kulcscsomón egy fekete macskát ábrázoló érem fityegett. Amint himbálódzott, hol a macskát lehetett látni, hol a kerek fémlap tiszta oldalát. A felvonó megállt. A lány kiszállt. Hosszú, barnára sült lábszára volt. És hosszú fekete haja, hosszú nyaka. Akár egy nemes paripának. Ahogy magabiztosan, határozottan lépkedett a folyosón, a homlokát borító frufru is hevesen repdesett. Megállt a szobája ajtaja előtt, kinyitotta és belépett. Mire észbekaptam, a liftajtó becsukódott, és valaki lehívott a földszintre. Volt benne valami ellenállhatatlan. Ahogy tanácstalanul nézte a kezemet, feljebb nem merészkedett. Milyen szégyenlős! De ezt a világért sem vallaná be. Ismerem Michalt. Látásból az üzemből. Úgy járkál az emberek között, akár Cassius Clay. Felhajtott szárú farmerján bőröv, mely ketté osztja magas alakját, mellkasa a kék-fehér trikóban széles, felsőteste büszkén és öntudatosan emelkedik erős felépítésű. poros szandálba bújtatott meztelen lába fölé. Jó verekedés alaknak tűnik, nyilván nem tűri el a sértéseket. Megéreztem sajátos testszagát. A júliusi melegben az izzadság és valamilyen olcsó arcviz keverékét. És még valamit, ami csak rá jellemző. Ami megkülömbözteti egymástól az embereket. Azt a harminc másodpercet a liftben örökkévalóságnak éreztem. A gyomrom összeszorult, a lábam elnehezült. Azt hittem, nem bírok végigmenni a folyosón. A hátamban éreztem átható pillantását. Nagy, kék szeméből a szalmaszö ke haja alól tűz parázslott. Akár a napsütötte búzából. Mintha a megforrósodott égbolt lángja lett volna, amely a lágyékomon át a méhemig izzig. Beléptem a szobába, a virágokra csapvizet csurgattam, lekókadtak a hőségtől, akárcsak én. Csupaszra vetkeztem, és végigfeküdtem az ágyon. A délnyugati napfény egyenest az ablakba tűzött. Felálltam, hogy behúzzam a zöld sötétítő függönyt. Lent állt a parkban. Az én ablakomat kereste. A kamillavirág vad illata betöltötte az egész szobát. Elviselhetetlen meleg volt, ilyenkor jó a zuhany alatt. Aznap estefelé nem tértem vissza a szobámba. Az 1128-asba a tizenegyedik emeleten. Az én komfortos fullasztó kalitkámba, a fürdőszobámhoz, hűtőszekrényemhez, ágyamhoz és ruhásszekrényemhez. Tulajdonképpen nem is vagyok benne otthon. Az ágyon takaró, a hűtőben két konzerv, amelyekre eddig még nem támadt gusztusom, a szekrényben egy halom sörösüveg, száraz kenyér, amit a mamának készülök elvinni Tepliékára, ha egyszer újra időm lesz, és az utam arrafelé visz, meg egy csomó piszkos ing, amelyeket talán már soha nem viszek le a mosodába. Minek mennék oda? Ácsorogtam az új bevásárlóközpont kirakatai előtt, a büfében megnedvesítettem a számat ragadós kólával, cigarettát vásároltam és még néhány fölösleges holmit, csak azért, hogy csináljak valamit, azután bementem a Lett utca szürke panelházaival, övezett kerek parkba. Még mindig fülledtség volt, a gyerekek pucéran futkostak. A ritkásan ültetett, félig kiszáradt, elgörbült erdei fenyők és nyárfák közötti kiégett füvön takarókon és gumimatracokon heverésztek a lakótelep lakói, akik már meghonosodtak itt, és a telepet a magukénak érezték. Leszaladtam Vereknyére az autóbuszhoz, és bementem az üzembe. Meg kell még néznem, minden rendben van-e, nem felejtettem-e el valamit holnapra előkészíteni, ellenőrizni kell az egész kocsit, szólni hozzá, megsimogatni, mint a lovat a verseny előtt... A lenyugvó nap izzó gömbjét lángnyelv árnyékolta. A füstöt okádó kémények, henger formájú oszlopok, ónnal bevont tornyok és gömbölyű reaktorok körül már éppen — fölöslegesen korán — kigyúltak az apró villanykörték. Valaki hat órára állította be az önműködő kapcsolót, és így akár július volt, akár december, egyforma időpontban kezdtek világítani. GÁLY KATI illusztrációja A gyár bejárata előtti központi megállóban állt Rózsi. Egy szitán fehér pattogatott kukoricát rázogatott. A férfiak szívesen megálltak nála, mert megjósolta nekik, hogy jó vagy rossz napjuk lesz-e. Eszerint adták fel azután a Sportkát is, mindjárt a háta mögötti csarnokban. Megörvendeztette őket, ők meg vásároltak nála. Engem is csábított a frissen pattogatott kukorica ennek a bővérű magyar asszonynak a napbarnított kezéből, aki mindennap itt állt este nyolcig, hogy azután batyuival meg a keresetével a CSAD zsúfolt autóbuszán hazainduljon a csallóközi Dióspatonyba. Ott várta a férje, a sógora és a gyerekei, mindig izgatottan lesve, mit hoz nekik a mama a kukoricakeresetből. — Adj nekem is egy zacskóval, Rózsi. — Ropogós, friss. Szalmahajú, látod, most készül. ízleni fog, meglátod. — Hát igen, perszehogy. — És hogy van a Tatra kocsid, Szalmahajú? Nem mégy ma mifelénk? — Próbálj szerencsét másnál, biztosan elvisz valaki, én csak reggel indulok. — Nem mindenki olyan, mint te. És hová készülsz ? Hosszú időre mégy? — Messze megyek, Rózsi, mint mindig. És hosszú időre — mint mindig! — Akkor ráadást is adok, hogy legyen mit rágcsálnod az úton. És hogy el ne felejtsd, ide kell visszatérned. — Köszönöm, Rózsi, nem felejtem el. — És nem szomorkodsz ott, Szalmahajú? — Nincs ki után, Rózsi. — No de már... — Az anyámtól már régen elszoktam. — Keress magadnak asszonyt! — Minek asszony az olyannak, aki nem ülhet minden este a lábánál! — Annál jobban megbecsülne. És te is öt. . . úgy bizony. Szalmahajú ... — Úgy gondolod, Rózsi? — Úgy gondolom. Szalmahajú. — De vajon kitartana-e mellettem ... — Ne keress se szikrát, se tüzet. — Mit beszélsz? — Keress vizet. Igaz, hogy szilaj, de erős és állhatatos. Nedvet ad, és felüdit. Uralkodik, és szolgál. Jegyezd meg, hogy a víz adja az életet. A földnek és az embernek is. Ilyet keress, Szalmahajú! Nem sokan fogták fel Rózsi ilyesfajta jövendöléseinek értelmét, a férfiak nevetnek rajta, de ha nem lenne bennük némi igazság, nem hallgatnák meg. Rózsi a földnek él. Tavasztól őszig. Évről évre. Egész életét az ég és a föld között tölti. Egész életén át azt figyeli, süt-e a nap, vagy esik. Egész életén át saját kezűleg vet, tapogatja a földet, válogat, gyomlál, arat, a termést nézi meg a felhőszakadásokat. Egész életében az életet nézi. Miért ne tudna róla valamivel többet, mint mi? A finomítóból szerteszállítjuk a kőolajat. Nap mint nap. Az egész országba. A határokon túlra is. A gépeknek szükségük van a nedűre, hogy élhessenek. Ha megkapják, minden rendben van. De mi legyen velünk — mondjuk velünk sofőrökkel, de épp úgy a többiekkel is, ki ad nedűt az élőknek? A gépek az emberekért vannak, az egyik ember pedig a másikért. Jólesik ebben a forróságban felfrissülni. Ki a vízből, be a vízbe. Mint a béka. Munka után mindjárt kimentem a kavicsgödörhöz. Mopeddel járunk. Az egész csoport. A tó nincs messze. A főútvonalon talán tizpercnyire. Délután már nem dolgoznak a kotrógépek, így csend van. Sok a rezgőnyárfa, a fűz. A part mentén nádas, a vízbe pedig mintha kékes kristályokat hintettek volna. Rézszulfátot. Mindig töröm a fejem, vajon az festi-e meg igy a vizet. A Tátrában a Zöld-tó attól a smaragdtól ilyen színű, amelyik a Vércse toronyról hullott bele. Nagyon szeretném, ha a csöllei tóban is lenne valamilyen drágakő. Hogy egyszer meglássam, és kihalásszam. Néha azt hiszem, hogyha nem adom fel, a viz kiadja nekem a kincsét. Hiszek az állhatatosságban. Mindennap hoz valami újat... (folytatjuk) * nő 14
