Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-14 / 25. szám
A Tang-dinasztia utolsó uralkodójának idején a messzi északon élt egy talpig becsületes földműves, kit Li Csü-jiennek neveztek. Rizsföldjei a Nagy Láma-hegy lábánál voltak, Ő maga. mint általában az északiak — bölcsen beosztva csekélyke jövedelmét — szolgálta hivatását. A munkában megpihenve mélységes csodálattal fordult a Nagy Láma-hegy felé. Olykor megfakult emlékei közt újraéledt az órácska, midőn soványka poggyászával először állt meg a hegy tövében. — Ó. ez a vidék... Tán az a sorsom, hogy itt hunyjam majd le örökre a szememet ... - _ Li Csü-jien, mint általában az egyedül élők. idejekorán megöregedett, s az utóbbi időkben mind gyakrabban érezte azt. hogy a Nagy Láma-hegy medencéje fogva tartja őt, és talán sohasem tudja meg, hogy mi van a hegy mögött. így múlott el ennyi meg ennyi esztendő, és ráadásként újabb: tizenháromszor tizenkét hónap, éspedig az utolsó Tang-leszármazott idején, a császárság válságának korában . . . És Li Csü-jien bölcsen beosztva szerényke javait: tette szolgálatait. Szántott, vetett aratott. a földecskéjéről rendszeresen eltávolította a feltüremlő sziklarögöket, miközben egyre több alkalommal pihentette nézését a Nagy Láma-hegy konok magaslatain. Hajnalokon, mikor a mélybama szín pompázalában feltűnt a hegyóriás, a lámát — egy bizonyos Cseng Ji-jüent — is látni vélte, ki évezredekkel korábban kolostort építtetett, rendet alapított, ám műve rég a múlt időké. Az erdőkben Li Csü-jien életében megszaporodtak a vérszomjas vadak, és éjszakánként az ő viskója előtt is örökláng égett. Li Csü-jien így gondolkodott: — Ha ott fenn lakozik a láma szelleme, tán előbb vagy utóbb megláthatom. 0, bárcsak részesülhetnék ekkora szerencsében. Időm múlik: rövidesen megtérek a rögök közé. a földkéreg hajlékába, mit annyi évtizeden át ápoltam, és még sohasem láttam a világ dolgait... és tán sohasem adatik megtudnom, hogy mi van a hegy mögött... A vityillója előtt állt. A gnou-ham hajtásait füstölte. S hogy a tekintete megakadt a Nagy Láma-hegy ormain, úgy tűnt fel neki: akárha valaki integetett volna feléje. Hívta volna. De Li Csü-jien már meglett ember volt. Jó időbe tellett, míg utoljára aratott rizsét is a kamrájába zárta, és felfedező útra indult. A hegy ormai közt haladt már. Egy férfival találkozott, aki külsejében, ruházatában hozzá hasonlatos volt Li Csü-jien így kérdezett: — Ki vagy te. idegen? Mintha már láttalak volna, és mégsem. — Idegen vagyok — válaszolta az idegen. — Bár emberemlékezet óta itt élek, de akárha sohasem láttam volna a tájékot. A nevem: Ji Jien-csü. És te ki vagy? Li Csü-jien ekképpen fogalmazta meg válaszát: — Földművesember voltam: ahol ni .. . ott, a mélyben . .. Arra látod . . . ? Szántóföldjeim voltak ... A haszonállataimat szabadon engedtem, hogy elérjem vágyaimat . . . melyek igen nagy útra küldtek . . . — kézfejével megtörölte verejtékező arcát így folytatta: — Önnön sorsukra bíztam igavonóimat Szabadjára eresztettem a négylábúakat és a szárnyasokat. Én meg útnak eredtem, mert immár nem nyughatom ... Szilárdan eltökéltem, hogy megtudom, mi van a Nagy Láma-hegy mögött... Három hete. hogy úton vagyok, jó idegen: Ji Jiencsü ... három hete ... s nem szabadulhatok a kételyeimtől... Vajon helyesen cselekedtem-e? — Az ember jelentéktelen és jelentékeny teendőkre egyaránt teremtődött, és amint látom, te már a csekélyebbjének mezsgyéjén túljutottál. Hát ne sajnáld a prédára vetett haszonállataidat: a négylábúnkat és a szárnyasokat ... S egyéb ingóságaid elprédálásával se törődj, mert te a Jó Dolgok érdekében áldozod fel a javaidat, azt mondom: „Járj szerencsével. ..” A két északi ember útja elvált, és többé nem találkoztak. Li-Csü-jíen — a hajdani földműves — folytatta útját. Meredélyeken hágott át. Majd sűrű, párás erdő következett. Hallotta a Ihiang-madarak riogását. A nagy khnogok fülsiketítő reppegéseit. Kígyók lombálkodtak a fák tövében. Hét álló napon és éjszakán kitartott mellette a rengeteg. Majd újabb hat teljes nappal és éjszaka következett, amíg túljutott a párás-vizenyős erdőségen, és elérte a Nagy Láma-hegy nyugati peremét. Előtte hosszú-hosszú hídszerű faalkalmatosság. A távolság tejszínébe veszett. S alatta a mélyben a szürkésfehér színű gomolygás. Li Csü-jien így kérdezett: — Miért jöttem idáig, mit akarok itt? És Li Csü-jien így válaszolt: — Jól tudom, hogy miért jöttem idáig, és azt is tudom, hogy' mit akarok itt... Ezt választottam. Nincs miért tétováznom. A hídszerű alkalmatosságra lépett S lépdelt rajta sok-sok napot, és minden egyes nap egyévi megpróbáltatásnak számított. Köröskörül köd, a fehérség szemnek áthatolhatatlan függönye. Végül is kiderült, hogy ez a hídszerű szerkezet nem más, mint egy hatalmasra sikerült móló. A móló szegélyénél kis gőzhajó vesztegelt A hajóskapitány már idősebb, fehér szakállú ember, akárcsak a hajdani földműves, Li Csü-jien... A kapitány ezt kérdezte: — Li Csü-jien? És Li Csü-jien válaszolt: — Az vagyok, jóuram ... — Jöjjön. Ugye velem tart? — Mi mást tehetnék, uram? — Jó Li Csü-jien: az embernek addig van választási lehetősége, ameddig a hite is vezérli . .. — Én már választottam... — mondta Li Csü-jien. — Jó, jó. Ide vezényeltek, hogy átvigyen a túlpartra... — Mondja csak, mi ez a roppant sűrű fehérség alattunk? — Víz... Víz, uram ... — És... -— érdeklődött Li Csü-jien. — Milyen irányban haladunk? — Természetesen északnak. Bár azt is mondhatnám: délnek. Vagy azt, hogy a mi hajónk — a drága jó Thiang-Mhing — már napok óta vesztegel. Vannak pillanatok, midőn nem a szélrózsa iránya és nem a nappalok és éjszakák váltakozásának ritmusa határozza meg a világ dolgait, hanem valami más . .. Ám ne nyugtalankodjék: mi tényleg haladunk ... még akkor is, ha az a tény nem éppen szembeszökő... Talán öt nap múlva, talán öt hét múlva, talán öt vagy tizenöt év múlva: megpillanthatjuk mindketten az áhított partot. Az én jóérzetem, hogy átsegítettem önt. jó Li Csü-jien ... s az öné. hogy nem tört meg a roppant út alatt. . . Li Csü-jien idővel az ócska bárkával valóban partot ért. S amerre ellátott dérrel vetett síkság fogadta. Szerencsére készült a viszontagságokra. Téli gúnyát öltötL S örömmel vette észre, hogy a parton egy agg északi ember áll. — Gyere, Li Csü-jien. gyere velem ... — rikoltotta az aggastyán. S Li Csü-jien derűsen gondolt a hajóskapitány szavaira, mi szerint az embernek addig van választási lehetősége, ameddig a hite is kitart mellette. Li Csü-jien szótfogadva az aggastyánnak, elindult a dérverte síkföld belseje felé. — Sokáig vártam rád. Li Csü-jien ... — szólott az agg. — Évekig? — Évekig. Már-már azt hittem, hogy sohasem érkezel meg. Vagy eltévedsz, mint annyian ... De te derék férfi vagy ... S a szerencse is kitartott melletted ... Persze, válogatós-finnyás lény a szerencse, és mindig tudja, hogy kihez kell szegődnie... Hanem, mondd csak, milyen volt az utad ...? — Hosszú, és unalmas... — válaszolta Li Csü-jien. — S az eddigi életed? — Hosszú és egyhangú... — válaszolta Li Csü-jien. — Nem. nem. Hosszabb is lehetett volna. És egyhangúbb is. És talán küzdelmesebb is. igaz-e ? Li Csü-jien nem válaszolt. Micsoda utat tettek már meg a síkföld bensejében. mikor Li Csü-jien ezt kérdezte: — Mondd csak. jó öreg. milyen irányban haladunk? Az aggastyán erre így válaszolt: — Ha észak felé mennénk. így válaszolhatnék: ..Északnak...” De nem északnak tartunk, sem pedig délnek. Egyszerre haladunk minden égtáj felé, és ez a jó ... Li Csü-jien elméjében kis fény gyúlott. megértette az aggastyán válaszát. — Most érzem először azt, hogy foganatja van a haladásomnak... — mondta. — Messzire elvetődtem bivalyaimtól és egyéb ingóságaimtól... De most már nem restellem a veszteségeimet... A síkföld túlsó peremén a meredélyen fura növényzetnek lettek látói. Kardszerű, hatalmas, deres-zöld színű, bimbózó, levéltelen növény volt. Az agg ekkor megszólalt: — Li Csü-jien, elnyerted méltó jutalmadat, mit ez a hosszú és kietlen út adhatott neked. Nem tudtad, hogy hogyan és merre. Ám így is vállalkoztál rá. Átjöttél a világi akadályokon és most, hadd éljen engem ama megtiszteltetés, hogy átnyújthatom neked az érte járó jutalmat Az agg ember a hatalmasra nyúló ágak közül kilátszó termést leszakította, és átnyújtotta Li Csü-jiennek. — Mi ez? És miféle növényzet ez, jó uram? — Ez itt a Hagymafa. és egyetlen föld feletti termése téged illet Li Csü-jien... — Nem értem ... — dadogta Li Csü-jien, — Az a jó, ha vannak dolgok, amiket még nem értesz... — mondta az aggastyán. — Én már mindent értek. És ez a legrosszabb. Az én dolgom immár csak annyi, hogy azt mondjam: teljesítetted a magadra rótt feladatodat, áthoztad magadat a nagy úton, megláttad, mit meglátnod kellett, és a jutalmadat elnyerted, megkaptad a Hagymafa föld feletti termését, és most válaszút előtt állsz, vagy visszafordulsz az áldott terméssel, és hazaérkezted után müvelgeted majd silány földecskéidet, vagy itt maradsz az örök némaság birodalmában ... nő 15
