Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-14 / 25. szám
FERENCZY ANNA 15. Haragudott magára, hogy képzelete minduntalan elragadta. Ez csak álmatlanságot szült, és reggel fáradtabbnak érezte magát, mint mikor lefeküdt. Az elhatározásából semmi sem lett, apjától való félelme erősebb volt, mint az akarata. De csak szőjék a terveiket — gondolta keserűen, szándékukat úgyis keresztülhúzza. Ez a nap is felejthetetlen maradt számára, mert a faluba végre megjött a hír, hogy vége / a kitelepítésnek. Az emberek becsödültek a kocsmába, a haragosok kibékültek, egymást ölelgették. Az ijedséget, örömöt borral öblítgették, előkerültek a hallgatásra ítélt harmonikák. A kocsma szűknek bizonyult, öreg, fiatal egymásba kapaszkodva énekelt. Lefelé a falun haladva előttük, utánuk cifrázták a zenészek a talpalávalót, pattogtak a harmonika gombjai. Egy idős paraszt a tömeg elé ugratott, ott bokázott, nem törődve azzal, hogy kalapja elgurult, letépte nyakáról a kékfestő kötényt, azzal integetett nagyokat kurjongatva hozzá. Most még a menyecskék, vén szülék sem haragudtak, hogy életük párja megbokrosodott. A nagy ünneplésnek Ágnesék báránya látta kárát, a nagy résüstben rotyogott, este ette boldog-boldogtalan. A Zobor tüzes leve gyöngyözött a hévérekben (lopótökben), poharakban; rég feledésbe ment nótákat énekeltek. Úgy gondolták ezen a napon mindent szabad! Vasárnap mulatságot rendeztek Tarkóék háza előtt. Még a kerítésen kívül is járták, csattogtak a csizmaszárak, dagasztották a port. Ágnes barátnőivel az útról nézelődött, énekelt a többiekkel. Gáspár rálelt, táncba vitte, óvatosan forgatta, de még igy is minduntalan nekiütköztek valakinek. Gáspár erőltette a szót. — Mi van veled . ..? — Mért. mi van? — Olyan kelletlen vagy. Ágnes csak hümmögött, valami dac szorult belé. Mióta Elecskéröl hazajött, még egyszer sem kérdezte meg, miért ment el, és Regina szúrós tekintetét is észrevette. — Csak nem hallottál valamit? — De hallottam is, tudom is, meg látom is.- Csak pofázzanak, ha nincs más dolguk... — Regina néz, majd fölfal. — A jánynak ez a dolga a muzsikán, nem?! Ágnes töprengett, megkérdezze-e, ami a szivét nyomja; ha válaszol, jó. ha nem, úgy is jó, legalább nem kéri fel többet. — Reginával hogyan vagy? — bökte ki végül. — Mért hogyan, ahogyan a többivel. — Mert hallottam, járnak hozzá, nem is kevesen, és és ... komolyan; neked tudnod kell... Gáspár erről nem volt hajlandó beszélni. Mint tetten ért tolvajba, nyugtalanság költözött belé. Kifelé tekingetett, vajon valóban nézi-e öt Regina. Ágnest sokan lekérték, többet forgatták, mint barátnőit, főleg Gáspár, aki Regináról konokul hallgatott. Estefelé Alex kérte le. — Szabad, kenyeres? Gáspár szó nélkül átadta őt. de nem volt ínyére a dolog. Alex megállás nélkül duruzsolt Ágnes fülébe, ő meg úgy gondolta, csak bosszankodjon Gáspár, ennyi kijár neki Elecskéért, a sok álmatlan éjszakáért. Regináért. Gáspárt sikerült felbosszantania, többé már nem kérte fel, csak bámulta, bámulta tehetetlen haraggal, majd ángyikájukkal kezdett beszélgetni, aki meg csak mondta ... jó lett volna tudni, mit. Alex nem adta át senkinek Ágnest, hiába kérték tőle, arra hivatkozott, hogy Pozsonyban nincs lehetősége táncra. Ezt olyan meggyőzően hazudta, hogy se kakaskodás, se verekedés, se késelés nem lett belőle, amiről pedig hires volt Gerencsér. Sötétedés előtt Ágnes haza indult. Alex elkísérte. Az úton olyan hízelgőket mondott, hogy Ágnes belepirult. — Sokat gondoltam rád. Kócos ... — Azt szabad — felelte Ágnes, közben hátra-hátra nézett, nem követi-e őket Gáspár, de nem látta sehol. — Jó ott messze? — incselkedett. — Ahogy vesszük. Sok a tanulnivaló, ami rámfér. A tudás visz előre mindent, azt pedig nem adják ingyen. — Haj, ha szárnyam volna — sóhajtotta Ágnes. — Ahhoz nem szárny kell. Kócos, de akarat. Ha akarnád, sok mindent elérhetnél, lehetne valami belőled. — Belőlem?... Apám a bőröm nyúzná le, a tanuláshoz pénz kell, és miből? — Nekem se könnyű, kevés jut. Hosszasan beszélt az iskoláról, a politikáról, hogy sok minden meg fog változni. Ágnes egy kukkot sem értett az egészből, fél füllel az utánuk lopakodó zenét hallgatta. De azért irigyelte Alexet, aki tudta, mit akar, mig ö csak repülne, szállna, maga sem tudja, merre. Alex megérezte, hogy elvetette a sulykot, a politika nem a lányok kenyere, ezért másról kezdett beszélni. — De ha repülni akarsz Pozsony felé. felém, szóljál. Biztosan rám találsz Kócos, vagy én rád. Látod, én száz kilométerről is megéreztem, hogy megtáncoltatlak, és úgy lett... János ment el mellettük, csodálkozva hátrafordult, mint aki nem hisz a szemének, de sietett, neki segítenie kellett az állatok körül még ilyenkor is. — Menjünk vissza, hallod, hogyan húzzák! — kérlelte Alex. Nem állt kötélnek, elköszönt, megvárta, míg a fiú átugrott a nagy árkon, azután sokáig a hársfák alatt álldogált. Kata közeledett egy kapatos legénnyel, aki ölelgetni próbálta, győzködte valamiről, de Kata faképnél hagyta, hazaszaladt. A legény leült, és torkaszakadtából ordított egy nótát. Lelkiismeret-furdalást érzett Gáspár miatt, most már sajnálta, hogy nem maradt ott, hátha mégis fölkérte volna, hátha keresi, s nem tudjá mire vélni hirtelen eltűnését. Víszszafelé indult. Gáspárt nem találta a táncolok közt, ezért a kocsma felé vette az útját. De nem ment be a kocsmába, az ablakon keresztül figyelte, mikor tűnik föl Gáspár ismerős alakja. Az asztalnál férfiak kártyáztak. Apja is köztük volt. Előtte söröskorsó. Kapatosán, hangosan beszélt, nagyokat nevetett. Gáspárt a kocsmában sem találta. Most már végérvényesen úgy határozott, hogy hazamegy. A hídon megtorpant. Regináék konyhaajtajában állt valaki, a bentröl kiszűrődő fény csak a körvonalait mutatta. Nem akart leselkedni, de kíváncsisága mindennél erősebb volt, így hát a kerítésig merészkedett. Gáspár karja az ajtót támasztotta, Regina mintha megbújt volna az ölelésében, súgott, búgott, kacérkodott. Az ajtóba álltak, hadd lássa mindenki, Regina már foglalt. Gáspárt akarta látni, hát most láthatja ... Hiába, így jár az, aki fut a legény után ... Milyen ostoba is volt. amikor arra gondolt, bánkódik miatta. S ha bánkódott is, meddig? Regina, aki érti, hogyan kell gombolyítani a mézes madzagot, gyorsan megvigasztalta. Ezért is magát hibáztathatja, a legény ahhoz húz, aki kelleti magát, hízeleg, és nem számonkérő. Mindegy, megtörtént, most már le sem tagadhatja, el sem hallgathatja, hisz saját szemével látta. Bár ne látta volna ... Az úton nagy ívben kikerülte a bámészkodókat. Szilárd teli torokból énekelte: „Vetek bele lenmagot, a szeretőm elhagyott..." El. el... Hát ezért imádkozott, ezért könyörgött?! Lebotladozott a fák alá, a legény még mindig ott üldögélt nekidűlve egy fának, feje a mellére esett. Ágnes egy másik fának támaszkodott könnyei végigperegtek a pruszlikján, szerelem és gyűlölet kavargott benne, elhagyatottnak érezte magát. Kis idő múlva nővére másik barátnője, Bözse közeledett egy legénnyel. Nem akart velük találkozni, hazament, és azonnal lefeküdt. Nővére már ágyban volt, de még nem aludt. Forró karja csak úgy tüzelt, Ágnes kicsit irigyelte. — Gáspár keresett — súgta. Nem válaszolt, hátat fordított. Gáspárról nem akart többé beszélni. Teltek a napok, kedvetlenül dolgozott, senkire és semmire sem akart gondolni, de nem sikerült neki. Gyűlölte saját magát. amiért nem tudott hízelegni, magát kelletni, megengedni a legénynek, hogy a pruszlikja alá nyúlkáljon, fogdossa, belebelekóstolgasson, mint a légy a mézbe, de hiába, nem volt képes rá. Gyűlölettel gondolt Gáspárra is, aki annyira vak, hogy belerepült a kifeszített hálóba. Alighogy elcsépeltek, apja vagy ötödmagával egy csehországi szénbányába ment. Anyja szívéről nagy kő esett le annak reményében, hogy onnan majd pénzt hoz. Most már apjuk helyett is ők dolgoztak. Nővére szántott, vetett, négyesben törték a kukoricát, erejükön felül dolgoztak. Amint öccse hazajött az iskolából, öt is befogták, ásták a krumplit, szakadásig küszködtek, mégsem győztek mindent. A jószág legeltetése elmaradt, a kaszáló is megsínylette a férfikéz hiányát. A földes gazdák rosszallóan csóválták a fejüket, nem volt nehéz kitalálni, ki mit gondolt. De ők reménykedtek, lehet, a bányában keresett pénzből az építkezést is elkezdhetik. Vályogot majd maguk vetnek, eladnak egy-két tehenet, csak a szántáshoz maradjon; a többit nélkülözik. Késő ősszel Ágnes néhány társával a tormosi zöldségszárítóba szerződött munkára. Néhány hét múlva hagymát válogattak, ruhája messziről büzlött, haját nem győzte mosni, még a bőrébe is beleívódott a hagyma kellemetlen, átható szaga. Sötétben mentek, sötétben jöttek. A mocsári rétet átszelő gyalogút elnyálkásodott, a fű nedvességtől cuppogott, de ők, ha fújt, ha esett, rótták a több mint háromkilométeres utat. Amint a szezonnak vége szakadt. Tormoson egy új seprű- és kefegyár nyílt, oda szegődött vagy ötödmagával. Ágnes köhögött, fojtotta a cirok pora. a kén szaga, amivel a cirkot sárgították. Legfiatalabb volt, igy csak őt ugrasztották a verembe, szemét, orrát csipte a kén. Sokszor titokban a ház mögé lopakodott, ott öklendezett. Félt, hogy észreveszik, mennyire nehezére esik ez a munka, és elbocsátják. Ezt pedig nem akarta. (folytatjuk) nő 14 /
