Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-24 / 22. szám

az egyes üzemrészlegeknek is az önálló gazdálkodást. Az üzemvezető maga ha­tározhatja meg, honnan szerzi be a szükséges alapanyagot. Hogy ez milyen lehetőségeket rejt magában, hogyan könnyíti a szolgáltatásban dolgozók munkáját, arról Pápay Margittal, a vál­lalat közegészségügyi szolgáltatásokat nyújtó részlegének vezetőjével beszél­gettem. — Most lehetőségünk van rá, hogy készpénzért vásároljunk alapanyagot. Ez eddig nagyon korlátozott volt. Ha valamit nem kaptunk meg a Rempótól — mert a nagykereskedelmi vállalattól vásárolunk —, csak nagyon kis mennyi­ségben tudtuk a kiskereskedelemből pótolni. Most, ha meglátok egy új ter­méket, ami még a Rempo kínálatában nem szerepel, nyugodtan megvehetem, és kipróbálhatjuk. Ha beválik, később többet rendelünk. Ha a most folyó gaz­dasági kísérlet lehetővé tenné, hogy minden doldozó ott szerezze be a fel­használandó anyagot, ahol tudja, az én munkám könnyebb lenne. Hisz azon kívül, hogy nem kellene a megrendelé­sekkel foglalkoznom, megszabadulnék a raktáros szerepétől is. Most minden fél órában ki kell adnom valamint. Tény azonban, hogy a javasolt módszer a jelenlegi körülmények között szerintem megvalósíthatatlan lenne. A megrende­lési listámon 190 féle termék van, ezt a hozzám tartozó részlegek, a kozmetika, a pedikűr, női és férfifodrászat dolgozói használják. Hol tudnák mindezt maguk beszerezni?! Még ha mindig minden kapható lenne is, óriási teher ennyiféle áru beszerzése, nem beszélve arról, hogy mindenkinek külön raktár kellene, hisz minden dolgozó külön készleteket halmozna fel. Nem, ezt nem tartom megvalósíthatónak. Mi továbbra is nagy tételben rendeljük az árut, s ezt egé­szítjük ki a kiskereskedelemből vásárol­takkal. Ez a vendégnek is olcsóbb, hisz a boltban a csomagolást is meg kell fizetni. A nyitrai (Nitra) üzem próbálko­zik a teljes önállósággal, majd az év végén megtudom a tapasztalataikat. — Nálunk nem új dolog az önelszá­molás, évek óta gyakoroljuk. A dolgo­zók a tiszta, az úgynevezett redukált teljesítmény alapján százalékban kife­jezve kapják a bért. Új csak az, hogy tavaly év végén mindenkinek minősitő vizsgát kellett tennie, s az itt elért besorolás szerint határoztuk meg a szá­zalékot. Ezt a vizsgát két-három évente meg kell ismételniük. Ez ösztönzi majd őket a tanulásra, a fejlődésre. Mert itt fejlődni kell, főleg a női fodrászatban! Mi ehhez az üzemvezetőségtől minden támogatást megkapunk; továbbképzé­sekre, versenyekre járunk, résztvevő­ként, vagy nézőként. Ez a szakma más­ként nem él meg. Bár még így is nehe­zen. A női fodrászat nyereséges, de a férfifodrászatra évről évre ráfizetünk. Az árak hosszú évek óta nem változtak. Egy divatos vágásért, kézi szárításért tíz éve ugyanennyit kértünk, mint ma. Csak közben a felhasznált anyagok ára válto­zott. A társadalmi feladatok nincsenek összhangban a gazdaságossággal. Az elvárás ugyanis az, hogy a szolgáltatást közel kell vinni az emberekhez, ki a lakótelepekre, a falvakba, ez viszont nem gazdaságos, már csak a lakbér, a víz- és villanyfogyasztás stb. miatt sem. Nem beszélve arról, hogy a munka minősége is jobb ott, ahol többen dol­goznak együtt. Fejlődni, véleményem szerint, csak kollektívában lehet. Ezért sem félek attól, hogy az új rendelkezé­sek által lehetségessé vált magánvállal­kozás, ha lesz, konkurenciát jelenthet nekünk. Egy gazdasági irányelv akkor jó és hatásos, ha a fő iránymutatás, az alap­vető feladatok megszabása mellett le­hetőséget biztosit a vezetőnek önnálló döntésre, választásra. A hamarosan életbe lépő új vállalati törvény alapvető rendelkezéseit minden vezetőnek köte­lező figyelembe vennie, ám bizonyos részletekben ki-ki saját belátása sze­rint, vállalati és társadalmi érdekeket szem előtt tartva dönthet. És — amint azt fenti példáink is bizonyítják — ez nagyobb felelősséget ró minden veze­tőre. CSÉFALVAY INGRID A járási szolgáltató vállalat bútor­­részlegért H&.« ftJ* uéyík. Az öregek háza olt áll a falu végén. Földszintes épület, mint a többi. Ta­lán csak abban különbözik testvérei­től hogy több virág nyílik az udva­rán. több az ablakában a muskátli. A fül melletti padokon csöndes öregek üldögélnek. Valamikor menház volt ez az épü­let. Csavargók, koldusok, elesettek tanyája Az irgalom vagy talán az irgalmai lanság lökte ide az élet kita­szítottjait. Sziget volt. de sivár, kiet­len. ahol a hajótöröttek apadt lélek­kel vártak a menekülésre. Évtizedek­kel ezelőtt az állam vette gondjaiba a házat, megváltoztatta jellegét. Egye­dülálló öregek otthona lett, egy kicsit a béke és nyugalom tanyája.. . Járom a szobákat. A berendezés egyszerű: vaságyak, szekrények, asz­tal. székek. A férfiak szobái ridegeb­bek, a nőkéi otthonosabbak, derűseb­bek. De cuni a legfőbb: tiszták. Gondos kezek tesznek rendet. Lá­nyok, asszonyok gondozzák a leg­­többnyire már magatehetetleneket. Most is ott találom az egyik fiatalasz­­szonyt a szobában. Tiszta ágyhuzatot hozott, azzal bíbelődik. A ház lakói barátságosak. Már feloldódott bennük az élet feszültsé­ge. A küzdés ösztönző ereje megcsi­tult lelkűkben. Megcsendesedtek. Életük alkonyán megsorvadt bennük a világba kívánkozó vágy. Szorongatják kezemet, maguk közé ültetnek. Lassan csordogál ajkukról a szó, s én a lelkűkbe szeretnék pillantani. De mély, nagyon mély kút a telkük. Vajon mennyit ért az életünk ? Volt-e benne szépség és értelem ? Egy derűs arcú. kajla bajuszt) bá­csika beszél sorsáról Cselédsorban született, gazdasági cseléd lett maga is. Istálló sarkában hasaló dikó volt a menedéke. Nem nősült meg. Nem akarta senkivel megosztani mincstelenségét. Fiatalsá­gának legjavát elrabolta a háborít. Mire visszatalált a vérzivatarból, megtört, megöregedett. Sóhaj szakad ki a telkekből. Ezzel tesznek pontot a szomorít életsors után. Sápadt, apadt tekintetű öregember gubbaszt a széken. Azt mondják, sü­ket néma. A lojz a neve. Magatehetet­len, csendes bácsika Ki viselne rá gondot, ki szánná meg egy tányér meleg levessel, ha nem adott volna neki otthont ez a ház ?! Reszketeg kezű, gyűrött arcú, této­va tekintetű idős emberek szólongat­nak. Bizonygatják, hogy jó dolguk van itt. Jól bánnak velük, gondol viselnek rájuk. Mégis van ebben vala­mi torokszorító egyhangúság, szám­­kivetettség. Hirtelen megszólal az ebédre hívó gong. Míg ebédelnek, kiülök a ház előtti padra s elnézem a szépen gon­dozott virágágyakat. Valaki a vál­tamra teszi a kezét. — Jöjjön csak, fiam, jöjjön — invitál Mari néni. Oda vezet a virágá­gyakhoz. mutogatja a petúniákat, si­mogatja. becézgeti őket. közben az életéről mesél. Férje elesett a háborúban. Két gyermek maradt utána: egy fiú és egy lány. Keservesen, de fölnevelte őket. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy ke­nyeret adhasson a kezükbe, hogy em­berré érlelje őket. Végtelen szeretettel csüngött rajtuk. A gyerekei felnőttek, megcsaládosodtak. Mari néni megö­regedett, végül ide került. Közben a többiek is kiszállingóz­nak az udvarra. — Jó volt az ebéd? — kérdezem tőlük. Bólogatnak. — Paradicsomleves meg túrós csu­sza. Töpörtvűvel. Holnap rántott hús lesz. Vallatom a körénk telepedőkel: Milyen érzés az öregség. — Jó most öregnek lenni, mert az állam gondoskodik rólunk. Mindnyájan helyeselnek. Feri bá­csi elrévedő szemmel sóhajtja: — Istenem. Ötven után oly gyor­san szaladnak az évek. Az ember észre sem veszi, és megroggyan. El lehetne viselni a vénséget. csak ne fájna mindig valahol. Hol a gyomra fáj az embernek, hol meg a reuma kínozza. Szeretném tudni, mi volt a legérté­kesebb az életükben. Mi volt az éle­tük sója. Szinte egymás szavába vágnak, úgy mondják: — A munka. A tennivaló. Bár volna még erőnk és dolgozhatnánk, mint régen! A munka éltette, a munka segítette át őket az élet nehezén. S még most is megmozgatja őket az a rejtelmes erő. Csöndesen tesznek-vesznek. Megön­tözik a virágokat, segítenek a kony­hán, farigcsálnak, tisztán tartják kö­zös otthonuk hyékát. Megtörtek, megöregedtek, hűlő szivükben csöndesen motoz az emlék. DÉNES GYÖRGY nő 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom