Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-17 / 21. szám

vultak, de nem minden előadásuk éri el, hogy úgy mondjam, a világszínvonalat. Ugyanez érvényes a Zábradhfa is. Tudja, a jó színházhoz minden posztra perszóna kell. Személyiség, a dramaturgtól a rendezőn át a színészig. Megtörténik, persze, hogy megtörténik, hogy ilyen felállás is balsikert hoz, de az előadás etikailag akkor is feddhetetlen. És ez fontos. Bajok akkor mutatkoznak, amikor a kezdeményezéseket maga a színház vezetése fogja vissza, illetve, amikor valamelyik színháznak nincsen vagy esetleg egy rendező-személyisége van. Ez kevés. Már csak azért is, mert ezek az emberek alig tehetnek valamit a színházon belüli nehezményezőik ellen. Szerintem most a smíchovi Realista Színházra érdemes odafigyelni. Nemrégiben oda került Karel Kriz rendező, s ez máris meglátszik az előadásaikon. Annak idején én is dolgoztam vele. vérbeli színházi elme. Perszóna.

— És az ABC?

— Jaj, de nehezeket kérdezi Belvárosi színház vagyunk, számomra nem a legjobb átlagközönséggel. A sznobizmus, mint anynyiféle földrészünkön, mifelénk is uralkodik. De ez még hagyján volna, hanem az operettek, a könnyebb műfajok kedvelői... Rendhagyó előadásaink poétikáját nem nagyon értik és nem is szeretik bizonyos rétegek. De azért igyekszünk jó előadásokat is csinálni.

— Ha megengedi, még egy nehéznek tetsző kérdés. Ön szerint kik a kortárs cseh drámairodalom legjelesebbjei ?

— Hm ... Sok jót ígér Steigerwald, izgalmas poétikája van egy Fischerová nevű írónőnek, s ha az utóbbi évtized számomra legizgalmasabb s legjobb színpadi müvét kell megemlítenem, akkor Hrabal „Zajos magányáról" kell szólnom. Ennyi.

— Szigorú mércével mér.

— Lehet másként? Természetesen, ez szubjektív vélemény. Nézze, nem szeretem a krédókat, a'kinyilatkoztatásokat. Ahogy telnek az évek, egyre világosabbá válik, legfontosabb a munka. De még fontosabb a munka eredményessége. Hiszen lehet dolgozni látástól vakulásig, mégsem ér semmit, ha a végeredmény selejt. Szigorú mércével mérd magad, sose hazudj, ez az elvem. Nem szeretem a képmutató színészeket, a ripacskodókat, és azokat sem, akik csak a technikai tudásra helyezik a hangsúlyt. Mindkettő hivalkodás. Egyszerű, teljes embernek lenni. Ez az, amit színészként, magánemberként is mindig akartam.

Ezek után szinte automatikusan Dana Medfickához való kötődés jön szóba, aki kimondatlanul, leíratlanul is a cseh színművészet eleddig utolsó nemzeti színésznője. Sikeres, ám tudatosan szerényre kódolt pályája csúcsának magyar vonatkozása is van. Annyiszor játszotta Prágában Örkény Macskajátékának Orbánnéját, mint eddig még senki semelyik színpadon. Filmszerepet is vállalt Budapesten éppen az idő tájt, amikor a „Mindenki tanköteles" című tévésorozatot forgatták együtt.

— A sorozat végén mint iskolaigazgató, rábeszéltem, jöjjön vissza tanítani. És akkor az egyik forgatáson mondta, hogy Pesten is forgat, de már nagyon fáradt és beteg, nem tudja, lesz-e ereje befejezni. Szerettem öt, mert mindig őszinte volt. Abban volt az ereje.

— A „mindenki tanköteles" című tévésorozatról mi a véleménye? Kapott utána újabb ajánlatokat?

— Három szövegkönyvet is visszautasítottam, de nem Ludvik Rózának. Ö a tévé gyermek- és ifjúsági szerkesztőségének főrendezője, s neki még sosem kellett semmit visszautasítanom. Mindig tisztességgel megírt, emberséges szerepeket ad. Sokat forgattam vele. Egyébként Markets Zinnerová nekem irta az iskolaigazgatónö szerepét. S ha már a véleményemet kérdezte, Markétának is elmondtam, van a sorozatban némi vatta, vagyis ha hat-hét részbe szerkeszt, feszesebb, jobb sorozat válhatott volna belőle. De szerintem így is a tisztességesebb sorozatok közé tartozik. Egyébként á Magyar Televízióban egy ugyancsak Ráza rendezte kétrészes tévéjátékkal is képernyőre kerülök. MiloS Kratochvíl írta a szövegkönyvet. Az első résznek „Valamennyi nap elsötétülése" a címe, idehaza szeptemberben sugározták. Egy cseh édesanyát, egy bútorüzlet-vezető alakítok benne, aki mondhatni, szükséghelyzetben — hogy a családjának biztosítani tudjon néhány dolgot — sikkaszt huszonegyezer koronát. Börtönbe kerül. Több ezer levelet kaptunk, pro és kontra. Azóta elkészült a második rész, „Ki tudja, mikor hajnalodik" címmel. Azzal kezdődik, hogy ez a cseh anya kijön a börtönből, s megpróbálja tisztességesen újrakezdeni. De már nagyon döcög minden.

— A hatvanas években elég sokat filmezett, nem is akárkikkel és nem is akármilyen filmekben. Azóta mintha csak a tévének és a színháznak élne, messze elkerülve a barrandovi filmstúdiókat.

— Nem én kerülöm őket, ők nem hívnak.

— Kár. És a szinkron?

— Mikor elkezdtük a beszélgetésünket, maga úgy fogalmazott, színészi pályámon nyilván az is akadályokat jelentett, hogy színészeinknek nemegyszer olyan darabokban is játszaniuk kell, amelyekhez semmi kedvük nincsen. Nos, nézze, én nem vagyok panaszkodó típus. Minek? Keménynek kell lenni. Egész sor nagy rendezővel dolgozhattam, visszatekintve a pályámra, kimondottan szerencsésnek mondhatom magam. Egyetlen nagy vágyam is teljesült. Eljátszhattam kedvenc zeneszerzőm, Janáőek Pásztorlány című operájában a templomszolgát. Nagyon régtől éreztem, hogy ez a figura pszicho-fizikálisan közel áll hozzám, bár énekelni nem tudtam volna soha. Egyszer aztán fölkeresett Eva Marie Bergerová. az azóta leukémiában elhunyt, rendkívüli zenei műveltségű színésznő, hogy játsszam el ezt a szerepet. Más valaki énekelte szalagra a dalbetéteket, nekem mégis meg kellett tanulnom őket, hogy hiteles legyen a szinkron. Bergerová is olyan szigorúan és következetesen dolgozott, mint Ráza, aki sosem tenné meg, hogy elsőre fölvegye a jelenetet. Pontos, igényes, szigorú jelenléte követelő rendező ő. Nem is szeretnek vele dolgozni néhányan. Aztán egy másik álom teljesülése. Mindig szerettem Annie Girardot-t. Egyszer jöttek, szinkronizáljam őt, s azóta én vagyok a cseh hangja. Vagy a harmadik. Láttam Forman „Száll a kakukkját", s nagyon szerettem volna eljátszani a Főnénit. Hát ez is bejött. Sorolhatnám. De mert arra kért, kívánjak valamit, hát azt, erősödjön, javuljon föl a cseh színház.

— Ebből a följavulásból nemcsak a színésznőként, tanárként is kiveheti a részét, hiszen szeptembertől színészetet tanít a színművészetin.

— Hosszú töprengés után vállaltam el. Remek osztályom van, csupa nagyszerű kölyök. Számomra ez a munka állandó megújulást és próbatételt jelent. Mert fiatalok elé kiállni manapság! Általuk és a tanítás révén valahogy rendszeresen megtisztulok. Ez a fajta közvetlen én-odaadás megtisztulási folyamatot jelent számomra, s azt a lehetőséget, hogy ellenőrizzem, hogyan gondolkodom, fiatal vagyok-e még.

— És a család?

— Láthatta. Lácfo most egy kicsit durcáskodik, mert nem engedtem el teniszezni. Tíz napja nem jár iskolába, beteg, s most, hogy kissé fölerősödött, máris menne a pályára. De azért kiváló gyerek. Kristina két évvel idősebb, tizenhét éves, és príma lány. Férjemmel, aki ugyancsak színész, nem játsszuk el a szülőket. Nálunk nem elfogadott a szülő-gyermek felállás. Partneri baráti a kapcsolat. Nincsen hazug szó. Őszinteség mindenben és minden fölött. Mindketten úgy gondolkoznak. mint mi, hiszen nyíltan beszélünk előttük mindenről. Helyesbítek: nem előttük, hanem velük. Társadalmi ellentmondásokról, művészeti nézetkülönbségekről, politikáról, filozófiáról, szóval mindenről. Másként nem is tudnék élni.

Végül újból az irodalom jön szóba. Újból Örkény meg Babits. Aztán Fuks, Párái, Hrabal, Holan és a többiek. Sorsok, utak és tévutak. És a világirodalom. Marqueztöl Robert Musilig. Mert Vera Galatíková ugyanúgy kiváló könyvtárat hozott a házasságba, mint a férje. S mint a tervezettnél hosszabbra nyúlt párbeszédből kitűnt, rendkívül olvasott. Bár van egy adóssága. Még nem olvasta Musil „A tulajdonságok nélküli ember" című trilógiáját, de az idén nyáron sort kerítek rá. Bár nem mondta ki, szavai közt ott bujkált, ott feszült a hit: a műveletlen színész nem állja a sarat sokáig. Tehetsége fölragyoghat, de gyorsan kimúlik. Vera Galatíková a cseh színművészet egyre fényesebben ragyogó csillaga, mégha az ilyen megfogalmazásokról megvan is a „különbejáratú" véleménye. Teli van erővel, energiával, s hite, bár támadták, mindmáig ép. Alig akarom elhinni, hogy ötvenéves. S azon is csodálkozik kissé, hogy ez év májusától Csehszlovákia érdemes művésze.

SZIGETI LÁSZLÓ

FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN