Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-10 / 20. szám

négyszáz esztendeje „casus belli" a Tigris és az Eufrátesz közös deltájának, a Satt-el- Arab-nak a birtoklása.

Ml TÖRTÉNT NYOLC ÉVVEL EZELŐTT?

háborút, a „dzsihádot", amely nem enged megegyezést, sem békekötést. A dzsihád: győzelem, vagy halál... S így Bagdad többszöri hajlandósága a megegyezésre, a tűzszünetre, sőt akár a békekötésre is, Teheránban süket fülekre talált.

A mostanra rakétapárbájjá fajult háború kezdetét 1980. szeptember 17 tői jegyzik, amikor is az iraki fegyveres egységek támadást intéztek Irán egyik déli kőolajkitermelő területe. Húzisztán ellen — válaszcsapásként az iráni nehéztüzérségnek az iraki határ menti területek ellen indított bombatáma dásaira. Persze, nehéz lenne e kegyetlen és véres háború — amely kezdetben váltakozó sikerrel folyt a két ország határai mentén — időrendi krónikáját elkészíteni. Amikor megdőlt Reza Pahlavi sah uralma, s győzött az iráni forradalom, 'az ország vezetője Khomeini ajatoljah lett; itt érdemes megjegyezni, hogy Khomeini a sah uralkodása idején éppen Irakban élt, politikai menedékjogot élvezve, mint az iráni sahellenes mozgalom vezetője. Ám miután a sah elűzésével Iránban rendeződött a politikai helyzet s csillapodott a forradalom tüze, éppen Khomeini ajatollah hirdette meg az „istentelen, pogány" Irak s a bagdadi kormány ellen a szent

MEDDIG?

Mindenesetre a napi híreket olvasva, s csak a tévé képernyőjén nézve a háborús eseményeket, amelyek tőlünk oly távol esnek, nemcsak és térben, hanem szemléletben és a gondolkodásban is, nehéz elképzelni, hogy meddig is tarthat még ez az esztelen vérontás. Ma, amikor már milliókra rúg a halálos áldozatok száma, amikor mindkét államban egyre több kisgyermek — hadiárvárói kell gondoskodni, amikor már a nőket, az anyákat nem akadályozza a csador, hogy megtanuljanak a géppuskával bánni, amikor a föld-föld rakéták végpusztulással fenyegetik még Bagdad és Teherán felbecsülhetetlen értékű ősi történelmi műemlékeit is, riasztónak és szinte hihetetlennek érezzük a két fél háborús megszállottságát. Hadd idézzünk két kijelentést:

Irakban az új rakéta a Husszein nevet kapta, s ezzel kapcsolatban az iraki tájékoztatásügyi miniszter kijelentette: „Az iraki hadiipar vezetői bebizonyították, hogy mi vagyunk a sumér. kátdeus, babilónia és asszír civilizáció örökösei és Szaddam Husszein elnök e nagy emberek leszármazottja!"

Iránban azon a napon, amikor először érte rakétatámadás Kumot, az iráni sírták szent városát, Khomeini így nyilatkozott: „Szaddam Husszein képtelen megérteni, hogy milyen az irániak szelleme. Azt hiszi, hogy népünk megijed ezektől a rakétáktól, noha Irán népe vágyódik a mártíromságra. amelyet nagy megtiszteltetésnek tekint!"

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 598. határozata fegyverszünetre s utána a békés rendezésre szólítja a szembenálló feleket. A BT- eme határozatának megvalósításához azonban arra lenne szükség, hogy beszüntessék a fegyverszállítmányokat, egyaránt mindkét félnek. A fegyver-embargó kérdése felmerült Sevarnadze szovjet és Shultz amerikai külügyminiszter tárgyalásain is, de ennek a megvalósítása nem tekinthető az egyetlen üdvözítő megoldásnak. A szovjet külügyi szakértők szerint átfogóbb intézkedések szükségesek a „városok háborújának" megállítására; többek között ésszerű lenne egy különbizottság létrehozása az ENSZ égisze alatt, amely Bagdadban és Teheránban megvizsgálná a lehetőségeket a fegyveres konfliktus végleges megoldása, illetve lezárása érdekében.

Addig azonban, amíg egy ilyen bizottság — ha egyáltalán létrejönne — megkezdené munkáját, a teheréni metró befejezetlen építkezését most hatalmas óvóhellyé alakítják át, Bagdadban viszont újabb és újabb nyilatkozatok látnak napvilágot, hogy a háborút addig folytatják, amíg Irán el nem fogadja a Biztonsági Tanács 598. számú határozatát. És a nyolcvannyolc esztendős Khomeini ajatollah, fekete turbánjában, amelyet csak a Próféta egyenes leszármazottai viselhetnek, elnéz az ENSZ, a BT teje fölött és hadba szólítja most már az iráni asszonyokat is. Most és így érvényesül az iráni alkotmány 21. cikkelye, amely az irániak jogairól szól... Joguk van ölni és joguk van mártírhalált halni a „szent háborúban".

LÁNG ÉVA

m.

KOMMENTÁRUNK

Afgán fordulópont

A világ tetejének számított fekvésénél, sziklás hegyvidékeinél fogva, gyakran nevezték így a világutazók, s azt is elmondták róla mindannyiszor, hogy egyike földünk legelmaradottabb, legszegényebb vidékeinek. Igazában mégis tíz esztendeje került az érdeklődés középpontjába. 1978 tavaszán Kabulban, az afgán fővárosban a hadsereg baloldali szárnya átvette a hatalmat, hogy megkísérelje az ország helyzetének, életének megváltoztatását. Ahogy maguk a megmpzdulás résztvevői nevezték : ez volt a nagy áprilisi forradalom. S e pillanattól kezdve keleten és nyugaton egyaránt tudták a középkeleti térség ismerői: Afganisztánnal most már másképpen kell számolni, mert már soha többé nem lesz az, ami évszázadokon keresztül volt.

A belső hatalmi villongások, harcok szembenálló felei külföldi támogatást is élveztek. Az ellerrforradalmárokat elsősorban a szomszédos Pakisztán támogatta és fogadta be, s ahogy az évek során minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, amerikai anyagi támogatással képezték ki őket a hatalmon lévő rendszer elleni háborúra. Az afgán forradalmi erők a Szovjetunióra támaszkodva akarták megszilárdítani helyzetüket, katonai segítséget kérve szomszédos országtól. Éles viták dúltak a világ két vezető nagyhatalma közt a szovjet hadtestek decemberi afganisztáni bevonulását követöen'arról, ki védi megalapozottabban saját érdekeit és területeit az országban. Voltak pillanatok. amikor a konfliktus elmérgesedésétől kellett tartani.

Afganisztánnak ez az évtizede sok mindent hozott. Helyi háborúkat, vérontásokat, emberáldozatokat, de demokratikus berendezésre és el nem kötelezettségre irányuló törekvéseket is. A forradalom utón erősödött a Szovjetunióhoz való viszony, sokáig úgy tűnt, Afganisztán a szocialista világ legúiabb szövetségesévé lépett elő. Ugyanakkor nem hagyták érintetlenül az afgán belpolitikai helyzetet és társadalmi életet a környező országokban lezajlott változások. Kihatott rá az iráni rendszerváltozás, a szomszédos Pakisztán Amerika-barát politikája, az erőviszonyok alakulását pedig rendkívüli módon befolyásolta, hogy az Egyesült Államok mintegy kétmilliárd dollár „segítséget" ismert el utólag, melyet az afgán ellenforradalmároknak juttatott. A Közép-Kelet amúgy is helyi háború tűzfészke, az elmúlt tíz év pedig arról győzte meg a szembenálló feleket — és a nagyhatalmakat is — hogy nemzeti közmegegyezéssel lehet csak rendezni az afgán helyzetet. A. B. Karmait felváltó Nadzsibullah e kompromisszumos megoldás képviselője. A szembenálló felek közti tárgyalások hosszú ideje folytak az ENSZ közvetítésével, s a végső lökést az egyezmény létrejöttéhez mindenképpen megadhatta az a tény, hogy Mihail Gorbacsov 1988. február 8-án bejelentette: a leendő kabuli kormány megalakulása kizárólag afgán belügy, a Szovjetunió nem akar beleszólni, milyen irányt vesz az afgán politikai és társadalmi élet. S kétségkívül nagyon lényeges része az afgán pakisztáni szerződés megszületésének az is, hogy május 15-ón megkezdődhet a szovjet csapatok kivonása.

Korai lenne jóslásokba bocsátkozni, hogy mi várható még e térségben, mert kétségtelen, hogy az iszlám világ forrong, s a felhalmozódott gazdasági társadalmi, politikai vitákat még vallási szembenállás is súlyosbítja a Közép- Keleten. Egy dolog azonban leszögezhető: az 1988. április 15-én Genfben aláírt egyezmény mérföldkő. Forrongó világunkban hosszú ideje az első olyan regionális konfliktus az afganisztáni, mely a zöld asztalnál megkötött szerződéssel ért véget. Sevardnadze szovjet .külügyminiszter történelmi jelentőségűnek minősítette. de nem értékelhetik másképpen az okmányok aláírását amerikai részről sem. hiszen a szovjet csapatok kivonása, az afganisztáni helyzet rendezése ugyanolyan mértékben amerikai érdek is.

Amit a regionálison kívül világméretben jelent ez a szerződés, az számunkra kompromisszumra való hajlandóság. A józanságot, a megegyezést, a lenini értelemben vett kompromisszumra való hajlandóságot demonstrálja a szovjet külpolitika eme megnyilatkozása is, reménykedést keltve, hogy a világban sokáig uralkodó szembenállás és feszültség enyhítő, feloldható. És az egyezmény példa arra is, hogy a regionális ellentétek és háborúk békés úton is rendezhetők, minden érdekelt fél bevonásával. Az afgán rendezésről szóló egyezményt Perez de Cuellar ENSZ- főtítkár jelenlétében mind a pakisztáni, mind az afganisztáni külügyminiszter — Núrani, ill. Wakil — ellátta kézjegyével, s mint az egyezmény végrehajtásának szavatolói, a szovjet és amerikai külügyminiszter — Sevardnadze, ill. Shultz — is aláírta. A szerződés hátterében hat év munkája húzódik meg, benne kudarcok is, sikertelen javaslatok, tárgyalási kísérletek, de egészen apró sikeres lépések is, melyek végül elvezettek az aláírási ceremóniáig.-gé-