Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
CSALÁDIKOR FOTÓ: ARCHÍV És nekünk mi jut Mint régi olvasójuk, sok vitát végigolvastam, de véleményem szerint egyik sem rejtett magában annyi lehetőséget, mint a Hajadonok. Aki ugyanis ehhez a témához nyúl, szíwel-lélekkel kell ezt tennie, s talán más nem is képes rá, csak mi, hajadonok. Elavult már az a nézet, hogy aki nem talál magának férjet, az sutba való és csak szégyellheti magát, mert nem kelt el. A mai nőt, aki vállalja a magány minden terhét tisztességét, ugyanolyan elismerés illeti (illetné!) meg, mint a családanyákat. Hogy miért vélekedem így? Tisztelem az édesanyákat (már akinek kijár a tisztelet), mert a család, gyerek, férj gondozása. ellátása nagy tehertétel, mellette még a munkahelyi problémák! Tehát csak fejet hajthatunk előttük. Szerencsére, a társadalom annyi kedvezményt biztosít számukra, hogy egy kis leleménnyel és a társ segítségével meg lehet oldani a gondokat. Igaz, ismerős a gyes-betegség, a monoton napi teendőkbe belefáradnak stb. Mégis, hány gyereket látok a lakótelepi játszótereken félrelökve, cseverésző, cigarettázó anyukák mellett! Nekik a gyerek, úgy látszik, csak nyűg. Mindenesetre az állam a támogatást hónapról hónapra pontosan folyósítja! De gondolt valaki arra, netán a törvényhozó testületek, hogy bennünket, hajadonokat is illetne valami kedvezmény?! Annyit kaptunk, hogy a kórházi ápolás alatt megszűnt a táppénz ötvenszázalékos csökkentése. Mert mi túlórázhatunk nap mint nap, helyettesíthetünk, beugorhatunk stb. Mi, ugye nem fáradunk el?! Nekünk nincs otthon beteg gyerek, együttlétet igénylő család! És még mi jut nekünk? Az évi maximum négy hét (húsz munkanap) szabadság, de az sem egyszerre kimerítve, csak részletenként! De lássuk az érem másik oldalát is, a társkeresési lehetőségeket! Talán a mi bűnünk, hogy nem leltük meg az Igazit, talán egy kicsit igényesek vagyunk? Mert nem ajánlom, kedves hajadonok, hogy hirdetések útján keressenek partnert, nem ér az egy fabatkát sem! A férfiak csak kapirgálnak benne, mint tyúk a kendermagban. Ezt tapasztalataim mondatják velem. Először komolyan kezdtem hirdetni, huszonéves voltam. Válasz mindig érkezett, csak a találkák maradtak el. Mikor az első alkalommal lóvá tettek, végtelenül elkeseredtem: tudniillik azt képzeltem, hogy a férfi egyedül, utazni is lehet magányosan, sőt ez is lehet az ismerkedés egyik útja! Még nem vesztettem el a hitemet, hogy eljön az Igazi! Bertold Brecht szavait idézném: „a boldogság nem ajándék, naponta harcba hív". Föl hát a harcra! Jelige: Carmen Férjezett asszony vagyok Én a másik, a szembenálló oldalról szeretnék a vitához hozzászólni. Az én anyukám is sokáig bizonytalanságban élt, hogy tudniillik elkel-e a három leánygyermeke, lesz-e neki unokája stb. Falusi, egyszerű asszony lévén ő is úgy látta, az a természetes, ha a lányok férjhez mennek, feleségek lesznek, gyereket szülnek. Ma már azt mondja, ha tudta volna, hogy ez így lesz, akkor nem kívánta volna oly igen a férjhezmenetelünket. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy elsiettük a dolgot. Nővéreimnek huszonhét, nekem huszonhárom éves koromban „kötötték be a fejemet". Hadd idézzem megint anyukámat: a három férjből talán egy megfelelőt össze lehetne gyúrni. (Persze, már hallom is férjem ellenvetését, hogy belőlünk viszont még arra az egyre se futná.) Sokat vitatkozgatunk mi arról, hogy menynyire másként alakult volna az életünk, ha egyedül maradunk. Abban azonban a sok csatározás ellenére sem vagyunk biztosak —■ a férjek sem! —, hogy jobb is lenne az az egyedüllét. Mert az biztos, hogy az élet szerelem nélkül nem sokat ér. Azt hiszem, ez éppen emberi létünk egyik lényege: a képesség a szerelemre. Akkor meg minek a sok vita. hogy együtt vagy egyedül ? Jobb módot a beteljesülésre, mint a házasság, még nem találtak föl. Jelige: Sem velük, sem nélkülük Figyelem az embereket Harmincéves vagyok, férfi és magányos. Házasodni ugyanis nem könnyű. Akad egykét dolog, ami az embert visszariasztja a döntő lépéstől. Mégis, úgy vélem, hogy az igazi boldogságot csak a családban lehet meglelni. A család egy biztos pont ebben a bizonytalan világban. De egyedül fiatalnak lenni sokkal könnyebb! Ha ugyanis valami jót akarunk teremteni, ahhoz nemcsak akarás, feltételek is kellenek. Én a majdani házasságomat biztos anyagi bázison szeretném kezdeni, mert még a legigazibb szerelmet is elsorvasztják a napi anyagi gondok. Nem minden a pénz, de hiánya bizonytalanságot szül. A fiatal házaspárok zömét pedig nagyon is sújtja az anyagi bizonytalanság, lásd kezdő fizetések, a lakáshoz jutás esélyei, a gyermeknevelés nehézségei stb. így ami az anyagiakat illeti — kettöezernégy mérnöki jövedelemmel — még barátok között is van jó tiz évem, míg a házasodásra gondolhatok! Aztán: figyelem az embereket. Egyre gyakrabban látok unatkozó, fásult, elidegenült házaspárokat, akik közös kávéjukat képesek úgy meginni, hogy közben egy árva kukkot sem szólnak egymáshoz. Nem tudnak beszélgetni, nem tudnak igazán mit kezdeni egymással. Az igazi boldogságot pedig csakis ketten, párban lehet átélni. A házaspárok rohannak, nincs idejük egymásra. Egy jégcsaphidegségű társadalom veszi körül a családot! Egyre többet beszélgetek fiatal lányokkal, akik nem akarnak férjhez menni. Látják ugyanis nővérüket, akinek férje van, családja van és majd beleszakad a sok törődésbe, követelménybe. Dolgoznia kell, mert a család egy fizetésből nem tud megélni ; de igy se a munkájára, se a gyerekére, se a családjára nincs elég ideje. Mert milyenek is az elvárások vele szemben ? Reggel hattól nyolcig háziasszony, nyolctól ötig férfi, öttől hétig tanítónő, mosogatóasszony, héttől nyolcig anya, nyolctól tízig jól öltözött társasági hölgy, tíztől éjfélig pedig varázsos szerető. Önmagát igy sosem éri be, nem boldog. Kompenzációként aztán hisztis, elviselhetetlen, gyötri, marja a férjét. Köszönjük, ebből nem kérünk — hangoztatják a mai lányok. Mondjuk, ahhoz, hogy a gyereknevelést válasszák főhivatásúi, nemcsak az anyagiak miatt nem fűlik a foguk. Ezek a lányok már mást is akarnak. És hogy miért nő olyan gyorsan az egyedül élő nők és férfiak aránya ? Ez talán még ennél is mélyebb társadalmi összefüggésekre hívja föl a figyelmet. Visszatérve magamhoz: mindezeket figyelembe véve, nekem talán úgy tíz év múlva lesz esélyem a jó házasságra. Talán akkor már csak az lesz a legfőbb gondom, nehogy a nagy ÖT összetévesszem valakivel. Vagy nehogy túlságosan megszokjam a magányt. Vagy nehogy addigra túl nagyra nőjenek az igényeim ... Jelige: Több kell! ott leskelődik az utcasarkon, csak nem nyertem meg a tetszését. A negyedik, x-dik eset után rájöttem: ez a módszer nem vezet célhoz! Két alkalommal ugyan létrejött a randi, de nem volt benne köszönet. „Jövendőbelijeimnek” sem a társalgási, sem a műveltségi szintje nem ütötte meg a mértéket. Úgyhogy maradtam egyedül, és inkább fölfedeztem, mennyi barát, igaz ember vesz körül. És igen, kávéházba is be lehet ülni
