Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-05 / 15. szám
vízniLámiíNTÉs kétszer Pólyánból járt ide alkalmazott, adminisztrálni. Nagyon elmaradtak a dolgok. Várom a folytatást, de nincsen folytatás. Rontó Erzsébet nem tudja, mi lesz. Százezer korona dotációt kapnak évente. A szociális segélykeretre (legalább ötszázat kapnak a rászorulók), az éppen szükséges költségekre (most a villanyt hozatták rendbe), az óvodára (tíz gyereket nevelgetnek a szomszéd helyiségben) is alighogy elég. Idén kaptak még plusz tizenötezret, de a temető körülkerítése, a kapu jó, ha kifutja belőle. Aztán: nagyon is megszabják, mire is költhető az a kis pénzecske. De mi ez ahhoz képest, hogy Szolnocskán nincs vízvezeték! Szolnocskán száradnak ki a kutak, míg a Terebesi (Trebisov) járás többi faluja mára gázért marja egymást! A tervekbe valamikor így vezették be: Nyolcvanötig a vízvezeték beszerelése a falu minden házába. De mivel nem volt készen a műszaki terv, nem került belé, csak a kilencedik ötéves terv javaslatába. (Még egyszer — a Terebesi járás többi falvai mára gázért verekszenek!) Rontó Erzsébet már csak a Kerületi Népi Ellenőrző Bizottság segítségében reménykedik, mely testület elnöke különösképp szivén viseli a falu sorsát. Mint később Kassán (Kosice) Boda Pál elvtárstól megtudjuk, a munkálatokat (sajnos!) csak a kilencedik ötéves terv elején (1990) kezdik meg. Szolnocskának hát nincs szerencséje! Nyolcvanhárom őszétől, mióta új elnöke van a szövetkezetnek — aki se nem pólyáni, se nem szolnocskai — vége a veszteséges időknek. Csak éppen a tagság átlagéletkora lett közben negyvennégy és fél év. A fiatalok nem jönnek, főiskolát végzettek még úgyse. Vámos Miklós, a szövetkezet elnöke: — Nagyon derék, jó munkások a szolnocskaiak. És én azt mondom, amilyen gazdag a szövetkezet, olyan gazdagnak kell lenni a falunak is. Most már elég szép haszonnal dolgozunk. A száznyolcvankét tagból azonban csak ötvenkettő szolnocskai, azok is jobbára idősek. A fiatalok inkább bementek Helmecre, aztán a vasúthoz dolgozni. A múltban a munkafeltételekkel sem törődött annyira a vezetőség, azért sem jöttek a fiatalok. Mi azt szeretnénk, ha viszszajönnének. Ezért bármi segítséget kér Szolnocska, megadjuk. Tervezzük a jövőben egy nagyobb lakásegység építését is a faluban. A vízvezetékről mi is tárgyaltunk a járással, kivizsgáltattuk a vizet stb. Ha beindul a dolog, a szövetkezet segít, ahol tud, földmunkákkal, mással. Szolnocska megérdemli! 4. A határ tele sok jó sárral, nyirkos levegővel. Távolabb a temetödomb, homokban álló sírjaival. Jegyezgetem a tájka neveit. Archimédeszi pont minden ilyen név. Kesztópart, Kenderföld, Nagyhomok. A domb megszakadva, jó részét már eladta a szövetkezet. Az égen sűrű fellegek. Vissza a faluba. A dombon harangláb, még 1554-ből való. Azt tartják, ha borulat jön és a harangocskát meghúzzák, kettényílnak a fellegek. Most magnó szól helyette. Micsoda telitalálat, motyogom. NAGYVENDÉGI ÉVA Az árvíz — a Latorca PRIKLER LÁSZLÓ felvételei FÓRUM Mindenféle Kórházban voltam, és többek között egy idős, bölcs asszony volt a szobatársam. Memóriáját valamennyien csodáltuk, amely ma is akár egy húszévesé. Egyéb tennivaló híján sokat beszélgettünk. Egyszer így szólt a néni: — Engem már nem lep meg semmi, mindent láttam, mindent hallottam amire egy ember kíváncsi lehet az életben. — Ugyan már — vigasztaltuk. — Ne legyen ilyen lemondó — így az egyikünk. — Minden kornak megvan a maga szépsége — pufogtatott el egy közhelyet a másik asszony. — Ne erőltessék magukat — folytatta az idős szobatárs —, számomra megnyugtató, hogy a múltamat, az emlékeimet nem veheti el tőlem senki. Már előzőleg is érdekes részletekkel ismertetett meg bennünket életútjából, és ón külön is becsültem azért, hogy sosem mondta, hogy az ő élete tollhegyre kívánkozik, mint egyik-másik szobatársam, akik csupán azért, mert össze-összezötTentek a férjükkel, a gyerekeik néha rakoncátlankodtak, hát egy tragédia főhősének képzelték magukat. Egy eset viszont, amit elmondott, nagyon elgondolkoztató volt, legalábbis a számomra. Férje hajós lett a második világháború után. és végre biztos állása volt. Egy alkalommal — mindjárt negyvenötben feleségi minőségben ő is elkísérte Bécsbe. Szabadidőben jártak-keltek az osztrák fővárosban, s az egyik külvárosi ütőtt-kopott, háborús sebeket is, viselt, bekerítetten háztól nem messze a réten egy ember farönkön ülve, spárgán tyúkot legeltetett. A szobában kitört a nevetés. — Az semmi — szólalt meg a másik asszony. — A minap én meg azt láttam, hogy valaki a macskáját pórázon sétáltatja. — Az más. Össze sem tehet hasonlítani a kettőt — vitatkozott a néni, majd hozzám fordult: — Maga miért nem nevet? — Hát... negyvenöt... háború utáni helyzet, akkor egy tyúk ... — Bizony, vagyont ért — segített ki. — Érthető, hogy féltette a gazdája. — Ismertem a húszas-harmincas évek nélkülözéseit — folytatta. — De a háború elképzelhetetlenül kifosztott bennünket. Nekünk még egy tyúkunk sem volt a háború végén, pedig a fővárosban is kertes házban laktunk. Az utolsót az Apolló bombázása előtt vágtam le. — Még egy ilyen pokol, és nekünk is végünk — mondogatta a férjem —, akkor meg minek gyönyörgeted azt az egy szem tyúkot?! Számomra a pórázon legelésző tyúk látványa a módosság és a kisemmizettség szimbóluma egyszerre. KOVÁCS ELVÍRA A két busz prüszkölve megállt egymás mellett. Betódult a sok hűvös lehetető, piros orrú utas. Szórakozottan néztem őket, ahogy fagytól dermedt kezükkel ügyetlenül gyömöszölik jegyeiket a lyukasztóba. Egyesek türelmetlenül dobbantanak, ha a művelet nem jár rögtön az első alkalommal sikerrel, és szúrós tekintettel méregetik a szerencsésebbeket. Nézzük csak, a mellettünk álló járműben még nem zajlott le teljesen az imént leírt folyamat... Ó, na de ilyen szerencsés véletlen! Két üvegfalnyi távolságra két kedves ismerősömet fedezem fel. Szerencsémre, ők is észrevették. Szeretnék nekik valami kedves, üdvözlet félét mondani. Percek alatt durranásig telítődik szavakkal... Már nem bírom tovább. Egy hatalma-Kdroly a pádon ült, arcát a tavaszi nap felé fordítva, lehunyt szemmel. Megálltam előtte, s amint érezte, hogv árnyék borul rá. felpillantott. — Nini — mosolygott, ahogy jó ismerősökre szoktak. Leültem melléje, arcomat csukott szemmel én is a napnak fordítva. így együtt sültéivé magunkat beszélgettünk. — Mi járatban vagy erre ? — kérdezte Károly. — A tisztítóba megyek a tavaszi kabátomért, lassan szükség lesz rá — Nem tartod soknak a tisztítás árát ? — Bizony, nem is tudom. Rendetlen vagyok, ami az árakat illeti, nemigen tartom számon, mi mibe kerül, így is, úgy is ki kell fizetni, egyre megy. — Ebben azért nem értek egyel, ám, mindenki úgy gazdálkodik, ahogv jónak látja. De házastársak között ebben a kérdésben egyetértésnek kell lennie, nem gondolod? — Természetesen — helyeseltem. — Én meg azért ücsörgők itt, mert alaposan összekülönböztünk Gittával. [ Mi, hatvan körüliek Erre már ki kellett nyitnom a szememet. — Gazdálkodási kérdésen volt a vita ? — kérdeztem hitetlenkedve. — Valójában nem is a pénz az ok. Elvi különbségek ugrasztottak össze. De úgy. hogv e! kellett jönnöm otthonról, mert azt hittem megüt a guta. — No, ez nem játék... De hát mi történt? — A Zoli gyerek miatt. Tudod, ő volt Gita kedvence, a legkisebb. Mariska és Ildikó szinte az iskolapadból mentek férjhez, elkerültek, Zoli, a nyolc évvel fiatalabb sokáig az „egyetlenke’’ volt otthon. — Nem tudok róla, hogy valaha is komolyabb problémátok lett volna vele. nő 6
