Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-09 / 7. szám
Becsaptam magam mögött a kis kertkaput, és kifutottam a csendes, kövezett utcára. Nagyon sok időm volt még. Letértem a járdáról a rétre, és zörgettem a lábammal az odafújt száraz avart. Az út mentén sorakozó minden fa alatt megálltam, és vártam, lehull-e rám egy levél, lehull, nem hull, fiú, lány, sárga, zöld, kislány, kisfiú, kicsiny, nagy lányom lesz, fiam lesz... Amikor Jakubko megszületett, elhívtuk az anyámat. Azt akartam, hogy segítsen Máriának, ne legyen annyi kötelessége, hogy folytathassa az iskolát, és ne legyen mindig egyedül. Mama a szomszédaira bízta a libáit és a tyúkjait, bezárta a házat, és eljött. Az unokát el kell látni annak rendje és módja szerint. Vászontarisznyában szétmorzsolt szalviát és lapulevelet hozott, leforrázta, és a gyerek fürdővizébe keverte, tiszta pehellyel töltötte meg a pólyát, és abba tekerte a fiúcskát, mert hogy kicsikét gyenge, melegben kell tartani, tavasszal jön a legtöbb betegség. A menyének minden este köménymagból főzött levest, attól annyi teje lesz, hogy szétrepeszti a mellét, Jakubkóból férfi legyen, mint az apja, jól kell gondozni. Mária nem szólt egy szót sem, rácsudálkozott a fehér, hófehér gyerekre. Mintha még nem szülte volna meg, mintha még benne lenne, mintha közös lenne a vérük lüktetése és a lélegzésük, mintha soha el se válhatnának. Este leültem egy kicsit melléje. Az öreg kályha mellett üldögélt egy karosszékben a tűz lobogó fényében, amelyet én tápláltam kis fahasábokkal. A szobában csend volt. Mária egyik kezével a kisfiút fogta, a másikkal szabaddá tette gömbölyű, feszes mellét. A gyerek mohón rávetette magát. A kis test belebújt az emlő melegébe, és szívta belőle az erőt. Az orromban megéreztem Mária bensőjének édeskés, fapados izét. Az én asszonyom. Asszony. Pupillája tágranyílt, a messzibe nézett. Inkább elmentem. Úgy vettem észre, hogy egyedül akar maradni. Hogy egyedül van. Egyedül, csak vele. Hogy én fölösleges vagyok. Nem tudtam felfogni, hogyan mehet el ilyen közömbösen. Most, amikor a legnagyobb szükségem van rá, amikor azt akarnám, hogy velem együtt nézzen a fiunk arcába, hogy velem együtt vésse a tudatába a mi arcunkat, a mi örömünket és aggodalmunkat. Nagy prémiumokat hordott haza és nekem drága ajándékokat. Ha otthon volt, elmesélte, mi újság az üzemben, és milyen élményei voltak az útjain. Takarékba hordta a fölöslegünket, és azt mondta, hogy nemsokára a sajátunkban fogunk lakni. Házról álmodozott a fiunk számára, kertről és az ő örökzöld fáiról. De nekem nem az álmaira volt szükségem, azok túlságosan távoliak voltak, nem volt szükségem a pénzére, az hideg volt, én öt akartam, a lényét, a jelenlétét, az erejét, a melegét, a szerelmét. (folytatjuk) MILKA ZIMKOVÁ Kézfogó Őszbe fordult az idő. A kiskertekben érett asszonyokként virítottak a dáliák, és kacér szemérmetlenséggel osztogatták késő nyári illatukat. Az autóbusz pontosan érkezett a faluba, pontosan is indult. Tette a dolgát minden, csak ő nem találta a helyét. Izzadt a tenyere, az inge rátapadt a hátára, s még csak két megálló volt mögöttük. A városig hétszer áll meg a busz. Az anyja elől ült, közvetlen a sofőr mögött. Feszített, mint egy grófnő. Az egyik ülésen tizenöt szoknyájával, alsószoknyájával az anyja, a másikon a kalácsos kosár. Hasztalan mondta az anyjának, hogy ne süssön-főzzön, hogy azok ilyen kalácsot talán nem is esznek, csak cukrászsüteményt, az anyja megmakacsolta magát. — Ha kézfogó, hát legyen kézfogó — mondta, és annyi kalácsot sütött, hogy egy egész regimentnek is elég lett volna. De Tánicka ötlete egyébként is egyre kevésbé tetszett a fiúnak. Azzal, hogy feleségül akar menni hozzá, a három év alatt, amióta ismerik egymást, többé-kevésbé számolt, de hogy miért akarja ilyen hirtelen, egyik napról a másikra megismerni az anyját, az nem ment a fejébe. Ezekről a dolgokról szégyellt volna az anyjával beszélni, azt hitte, hogy annak a szemében ő még mindig a régi kisfiú, s arról, hogy már rég férfi, még semmit sem tud. Csakhogy az anyja erről többet tudott, mint ahogy ö hitte. Azt is tudta, hogy már két éve „karonfogva flangál egy növel Kassán, és néha csak reggel megy tőle haza", ezt Marta Jakoskina mondta meg az anyjának, aki abban a sarki kocsmában pincémö, amely fölött Tánicka albérlete van. Tánicka már régóta ott lakik. Ha legalább azok közül a ruhák közül vett volna valamit magára az anyja, amelyeket Jolana vásárolt össze neki! Hogy, úgymond, legyen mit felvennie, ha meglátogatja a lányát Strázskéban. Egy kicsit mindig nehezteltek Jolanára. hogy miért akar az anyjából erőnek erejével dámát csinálni. S a legjobban az bosszantotta, hogy biztosra vette, ezt a ruhaügyet nem Jolana találta ki. Biztosan az igazgatóhelyettes férj beszélte tele a fejét. Most meg neki is ilyen ostobaságok jutnak az eszébe. Mintha nem volna mindegy, milyen ruhát visel az anyja. Kiskorában a tanító fiával barátkozott. Marcelko a tizedik születésnapját ünnepelte. Nagy lakomára készültek, őt is £ meghívták. A tanító egy nappal korábban szólt neki az ^iskolában. Ö akkor egész éjjel nem aludt, egyre csak azon ■ óprengett, tud-e majd úgy ülni, enni, mint azok, meg ^knden. Elhatározta, hogy a vendégségben nem eszik, s IHUor ezt kitalálta, mindjárt megkönnyebbült Hanem amikor anyja öltöztetni kezdte, s a matrózruháját vette elő, B^irtelen elzöldült, és olyan hasmenés jött rá, hogy már a pajta mögé sem ért el. Egész nap rohangált, mint a forrázott kutya — így mondta az anyja. Marcelko nélküle ünnepelte meg a születésnapját, az ö számára meg továbbra is titok maradt, hogyan esznek, ülnek és hogyan csinálnak minden mást az olyan emberek, mint a tanító, a felesége meg Marcelko. Ma ugyan nem matrózruha van rajta, de azért izzad, mint egy ló. Mert miről is van szó?! Istenem, mennyire gyűlölte magát ebben a pillanatban, rettenetesen gyűlölte magát. A lány szüleiről csak annyit tudott, hogy az apja valami szakközépiskolában tanít, s a Tártának irt leveleiben már rég doktornőnek szólítja a lányát. (A lány akkor még csak másodéves volt.) Az anyja színésznő, de már nem játszik, és más márkájú cigarettát, mint a Lord Kinget, nem vesz a szájába. A Bástya alatt laktak, a Caraffa-börtön közelében, egy ódon földszintes, szomorú, elhanyagolt házban. Az embernek az volt az érzése, ha a házat nézte, hogy nem laknak benne. S ha az ablakban, a libbenő függöny mögött mégis föltűnt valaki, a szemlélődő azt hihette, látomása van. Az ajtóban még odasúgtá az anyjának, hogy ne szóljon semmit, s a kaláccsal is várjon. Tániőka nyitott ajtót. Az történt, amit várt. Ha hosszabb ideig nem látta a lányt, mindig úgy érezte, hogy közös életükből talán nem is lesz semmi. De ha megérintette a lány fehér nyakát, és megcsókolta, nyomban tisztábban látott mindent. A legtisztább a lány hangja volt. Vékony, kellemes, mint a Svidník környéki asszonyoké, amikor a templomban énekelnek. Bementek a keskeny, sötét előszobába, ahol egy halom cipő tomyosodott, s középen fehér tányérból három macska nyers húst evett. Aztán bementek a szobába, ott sem volt több világosság. Egy régimódi sarokrekamién kártyázott a színésznő a tanárral. — Már itt is vannak? Üljenek le. Tudják, ha az ember egyszer kezébe veszi a kártyát, nem tudja többé letenni. Olyan ez, mint a ragály — mondta a színésznő. Fel sem állt, csak megrázta hajcsavarókkal teli fejét, és pongyolájával betakarta csupasz térdét. A tanár úr azért felállt, kezet is. adott nekik, de a bal kezét nyújtotta, mert jobbjában a kártyát tartotta. Amikor észrevette, mit csinál, olyan mulatságosnak találta a dolgot, hogy elnevette magát. — Kár, hogy nem jöttek hamarabb, épp az imént ittuk meg a kávét. Leülhetnének talán a konyhában, míg be nem fejezzük a játszmát. Vagy ahogy akarják. Nézhetik is, hogyan játszunk. A vendégek elég sokáig nézték, hogyan játszanak. — Hát a doktor úr nem játszik egy partit? — jutott eszébe a professzornak keverés közben, s megint olyan szellemesnek találta magát, hogy a lendületes keverés közben kiesett a kártya a kezéből. — A doktor úr nem dohányzik? — szólalt meg a színésznő, miközben rágyújtott egy Mars cigarettára. Amikor a professzor harmadszor titulálta a fiút doktornak, megszólalt az anyja. Ha meg nem szólal, a fiú teljesen megfeledkezik róla, hogy egyáltalán itt van. — No iszen, olyan doktor ö. amilyen doktornő én vagyok. Hanem mink má' menőnk, mer1 indul a buszónk. — Jöjjenek el máskor is, jöjjenek csak. Én imádom az ilyen egyszerű falusi embereket... Tánicka, miután bevezette őket a szobába, azzal távozott, hogy átöltözik és megfésülködik, de mindeddig nem mutatkozott. A fiú ezt csak most tudatosította magában, miután már távoztak, és sok más egyébre is most jött rá. A nyaka is sokkal vastagabb a lánynak, mint amilyennek azelőtt látta. A hangja meg rikácsoló. Nem is tudja, hogyan értek az állomásra. Az anyja nem szólt semmit, ő sem szólt. A busz csak három óra múlva indult. A kalácsos kosarat letették a büfé előtti padra. — A kézfogó má' megvót, édes fiam. most menőnk a büfébe, eszőnk valamit. Ettek volna valamit hiszen reggel óta már megéheztek, ettek volna, ha a büfé nem lett volna zárva. A fiú leült az anyja mellé, és magához húzta a kosarat. Soha életében nem evett meg egyszerre annyi kalácsot, mint akkor. Az anyja nem evett, valahová a távolba nézett, nyugodtan, s a fél lábát könnyedén lóbálta. A fiú is nyugodtan ült, evett, csak időnként dúdolt halkan. Elhessegette magától a dalt. mert illetlen volt, nem is maga a dal, csak a szövege. Nem tudta, hallotta -e valahol, vagy csak úgy hirtelen eszébe jutott. De azon kapta magát, hogy már vagy tizedszer ismételgeti halkan: Csupasz farú szép nagysága, gyöjjék velünk a vámházba ... Közben ö is a lábát lóbálta, csak éppen az anyja a jobb lábát, ő meg a balt... Fordította: Kopasz Csilla A Madách kiadó nemrégiben adta ki Milka Zimková novelláskötetét Na és aztán címmel. Az itt olvasható elbeszélést e kötetből választottuk. KOPÓCS TIBOR rajza, HRAPKA TIBOR reprodukciója nő 15
