Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
testét, a kezét is uralta, és ott tükröződött tágranyílt szemében. Úgy közeledett hozzám,úgy érintett meg. mintha félt volna tőlem. Mintha nem hinné, hogy megtalálja, amit keres. Mintha nem tudná, hogy az övé az. ami igazán az övé. Mindig újra megdöbbentettem, megleptem, élő csodának tartott, ébren álmodott rólam. Újra és újra találkoztunk, egészen közel voltunk egymáshoz, én én voltam és egyben ő is. de nem tudtam, vajon ő. ha csak egy pillanatra is, át tud-e lényegülni. Nem tudtam felfogni, miért és hová megy el megint, nem tudtam belenyugodni, hogy ismét eltávolodik, nem tudtam elfogadni, hogy ismét eltűnik a semmibe. Én pedig olyan nagyon akartam őt! Olyan nagy szükségem volt rá! Kizárólagosan! A _ üzemben készültséget jelentettek ki. z~V/j Megrepedt a szennyező anyagokat elvezető est). Valaki felfedezte, hogy szivárgás van a talajvízbe. Ez rossz dolog. Teljes létszámban dolgoztunk. A biokémiai tisztítóba érkező hulladékot a mi tartályainkkal kellett elszállítani. Kijutott a munkából. Fülig maszatosan, éjjel-nappal az autóban ültünk. Már minden felragasztott képet eltávolítottam a fülkémből. Nem volt rájuk szükségem. Nem néztem őket. Máriára gondoltam. Soha nem volt igazi otthona, és olyan nagyon vágyott rá. Én pedig a házasságunk három hónapja alatt körül se néztem valami jobb lakás után. Lelkiismeret-furdalásom volt. a kormánykerék mögött is, ezért elugrottam a kapu elé, hogy ott van-e Rózsi. Rózsi mindenkiről és mindenről mindent tud. Hiszek neki. Fiatalabb anyámnál. mégis emlékeztet rá. Ahogyan ott áll kötényében, mindig átforrósodva a tűztől, mindig segíteni készen, mindenkinek, önzetlenül. csak úgy. jótanáccsal, ha teheti, vagy jó szóval, ami mindig kéznél van. — Régen nem mutatkoztál. Szalmahajú! — Sokat utazom. Rózsi. — Akarsz kukoricát? — Igen. — Hallom, hogy szép feleséged van. — Van. — És hol raktatok fészket? — Még sehol. — Keresel valamilyet? — Még nem kezdtem el. — Püspökin van egy nővérem. Nem mesz— Tudna valamit? — És hogy hívják? — Kit? — A feleségedet. — Mária. — Vidd el Máriának, fzleni fog neki. Meglátod. Nagy fehér zacskót nyújtott felém, a kezét a hasához dörgölte, kövér csípőire támasztotta, és már nem szólt többet. Féloldalra billent arcából rám hunyorgó szemei előtt kisfiúnak éreztem magam, aki elől valami nagy dolgot titkolnak és ő sejti ezt. akarja, hogy az álma valóra váljon de a gyermekeik álmát az anyák is szövögetik, akiknek hatalmukban áll azt valóra váltani. (folytatjuk) G. C. THORN LEY FRISS LEVEGŐ Rengeteg ember szereti a friss levegőt, de olyannal még nem találkoztam, aki annyira szerette volna, mint James Wilson. Ha alkalma nyílt rá, hosszú sétákat tett a természetben, szeretett hegyet mászni, sportolni, mélyeket szippantani a friss levegőből. Sokszor kijárt a tengerhez, leült a parton, és figyelte a hullámokat. Mindig nyitott ablaknál aludt. Ha szép idő volt, autóján sosem volt tető, vezetni is friss levegőn szeretett. Ha Wilson belépett egy szobába, és az ablakot zárva találta, azonnal kinyitotta, még akkor is, ha kint hullott a hó. Ha valaki mégis becsukta az ablakot, akkor kiment a szobából. így akarta kifejezni ellenszenvét. Ha tengeren utazott, a fedélzetre ment, és élvezte, hogy a szél vadul fújja a haját. Egyszer télen Wilson Finnországba utazott üzleti ügyben. Finnországban hideg tél idején is kellemes, meleg szállók vannak. Ez a tél hidegebb volt a szokottnál. Amikor Wilson belépett a szállodai szobába, rögtön észrevette, hogy az ablakok zárva vannak. Azért voltak zárva, hogy kint tartsák a hideg levegőt. Wilson odalépett az ablakhoz, és megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Még többször is próbálkozott, de az ablakot nem lehetett kinyitni. Nagyon gondosan be volt zárva. Wilsonnak nem volt más választása, levetkőzött, és nyugovóra tért. Ftersze mérgelődött annak ellenére, hogy a szoba nagyon kényelmes volt. Képek díszítették a falat, Finnország néhány gyönyörű vidékét ábrázolták. Még egy apró neszt sem lehetett hallani. Az ágy is kényelmes volt, de Wilson nem tudott belenyugodni abba, hogy nem tudja kinyitni az ablakot. Nincs friss levegő! — ez a szörnyű gondolat nyomasztotta. Felkelt, és megpróbálta még egyszer kinyitni az ablakot. Most sem sikerült. Visszafeküdt az ágyba, és nagy nehezen elaludt. Aztán úgy egy óra tájban felébredt, és akkor is csak a friss levegőn járt az esze. Nagyon meleg volt, nem tudott újra elaludni, csak forgolódott az ágyában. Mikor már századszor fordult meg, karja kicsúszott a meleg párna alól, és elérte a padlót. Keze hozzáért valamihez, amitől kissé megijedt. De aztán rájött, hogy ez a cipője. Egyre mérgesebb lett, majd egyszercsak felemelkedett és kezébe vette a cipőjét. — Hol van az ablak? — kérdezte. Nem látott semmit a sötétben. Mérgében elhajította a cipőjét. A cipő egyenesen az ablak közepébe vágódott. Abban a pillanatban, amikor az ablak kitört, gyönyörű melódia hallatszott. Legalább van egy kis friss levegő a szobában! — gondolta Wilson. Hamarosan békés álomba szenderült. Egyáltalán nem zavarta az idő múlása. Amikor virradni kezdett, felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Gondolkodóba esett. Hol vagyok? Ó igen Finnországban. De mi baj van? Valami elromlott? Valami miatt bosszankodtam, de mi az? Ó, hát a törött ablak! Biztosan ki kell fizetni. De mennyibe kerül majd ? Nagy darab üveg lehetett ? Nem tudott visszaemlékezni, kinyitotta hát a szemét, hogy megnézze. Felült az ágyban és lassan az ablak felé fordult. Amikor megpillantotta az ablakot, nagyon meglepődött. Ugyanis nem volt kitörve. Még egy kis repedés sem volt rajta. Ugyanolyan volt, mint azelőtt. Friss levegő pedig sehogy sem juthatott be, hiszen az ablakon még egy pici rés sem volt. De hol lehet a cipőm? — gondolkodott Wilson. Aztán megfordult, és megpillantotta a falon függő — bezúzott — képet. És ott volt a cipő is. Nagyon csodálkozott, és nem nézett többet sem a törött képre, sem a cipőre. Angolból fordította OROSZLÁNY ERZSÉBET EUGEN JEBELEANU Ezüst és arany Hordtál aranyhajadban ékes ezüst csatot, drágám, s úgy gyúlt az éjben fürtödnek drága selyme, mint hogyha szőke fáklya zengő lángnyelve kelne s útvesztőn új menekvést látnának bús vakok. Ó, úgy szerettem volna — s hogy nem hazudhatok neked, tudod jól! — bárcsak a lég mint lenge kelme csodás testedre óvó háló-burkot tekerne S úgy őrizné örökre, amint most húny s ragyog! Fénnylő aranyhajadban ezüst csatot viseltél, mint rétek búza-kincse ringott, ha fújt a felszél, zúgott akár az erdő, láng járta számtalan. S úgy hódolok, mint egykor, bűbájos bölcs erődnek, mint egykoron: tüzes láng szökken ma is belőled, csupán hajad ezüst most s a csat csupán arany. Szemlér Ferenc fordítása Fotó: archív nő 15
