Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
Még júliusban összeházasodtunk Máriával. Mindjárt a visszatérésem után. Útban a nemzeti bizottságra együtt szedtünk egy nagy csokor kamillavirágot. Elküldlünk belőle egy szálat a mamámnak. Senki másunk nincs. Hogy tudja. Azután igen hosszú nyár volt. Meleg, napfény és végtelen kék ég. Minden alkalmas volt a jó utazáshoz. De én valahogy már csak hazafelé menet énekelgettem. A tizenegyedik emeletről leköllöztem Máriához, ott kellemesebb volt, és a házkezelőségen nagyobb lakást ígértek. Ez azután elmaradt, de én ezzel nem nagyon törődtem. Mária megszokta a saját szobáját, én pedig állandóan úton voltam. Egyre több utat vállaltam. A férfinak gondoskodnia kell az asszonyáról, akit szeret. A távolsági ulakért többet fizetnek, és így én heteken át pihenés nélkül tekertem a kormányt, betöltöttem és átlöltöttem az olajat, kantinokban és büfékben ebédeltem, horkoló, kimerült sofőrök mellé feküdtem le a vállalatok munkásszállóiban, figyeltem a kilométerórán szaporodó kilométereket, és a naptól meg a városok éjszakai fényeitől elvakulva, hunyorgó szemmel, Máriától távol róla szőttem az álmaimat. Színes álmot, az ő közeli illatos testéről, a meleg vacsoráról, a tiszta, fehéren megvetett ágyról. Leküzdhetetlen vágy fogott el. legyűrt, kerékbetört, az ereimben dörömbölt, a fejemben zúgott, sehogyan sem tudtam megfékezni, uralni. Semmi sem érdekelt, csak Mária, nem gondoltam másra, csak rá. Minden városból írtam neki. Nem tudok levelet írni. és így mindegyikben csak az állt. hogy: szeretlek Mária, rád gondolok. Mária, alig várlak. Mária . . . A legleheletlenebb időpontokban, minden létező fülkéből telefonáltam neki. Mivel féltem. hogy félbeszakítanak, csak azt mondogattam: szeretlek. Mária, lélegezni sem tudok nélküled, Mária, alig várom, hogy veled legyek. Mária ... A legrosszabb az volt, amikor az álmomat hideg reggeli zuhannyal kellett felcserélnem. Elbúcsúzni a színes mámortól, amelyet éjszakáról éjszakára úgy éltem át, mint a legigazibb valóságot, és nyitott szemmel indulni a mindennapba. Mikor azonban megfogtam a kormánykereket. és a tartálykolosszus újra és újra elindult velem közös vándorútunkra. akkor már nem éreztem magam olyan nyomorultul. Útközben benéztem a mellettem elhúzó kocsikba. a sofőrök, a kísérőik, a velük utazó szerelők és épitőmunkások százaira, akik szintén otthon hagyták a feleségüket, akiket nemrég még forrón öleltek, s akik sírtak fájdalmukban. tele gondokkal az új nap. a féljük utazása, a saját be nem teljesült ideáljaik, a felriadt gyerekek miatt, akik rendetlenkednek, engedetlenek. Az autóban ülők talán éppen lázasak, és erőtlenek, betegségtől letörtek, és GÁLY KATI illusztrációja most — éppen úgy. mint én — egyedül vagy férfitársaságban cigarettáznak, az autók fülkéiben néha talán elejtenek egy-két szót arról, ami banlja őket. de lehet, hogy egyik a másik mellett csak úgy üldögél, és az útközép fehér sávját figyeli, amely mai céljukhoz viszi el őket. Láttam Volgákat, fekete hatszázhármasokat. új hatszáztizenhármasokat. tele egyik üzemből a másikba, egyik intézményből a másikba siető férfiakkal, láttam kis bőröndöket és nagy aktatáskákat cipelő férfiakat, akik kimeredt szemmel szálltak át az autóbuszokból. taxikból, a saját autójukból a vonalokra, repülőgépekre, és percről percre távolodtak az otthonuktól. Láttam asszonyokat, akik görcsösen és idegesen szorították a kormányt, láttam nyugtalan tekintetüket a visszapillantó tükörben. ahogyan sebtében megnézték kusza vonású arcukat, amely feszült volt az igyekezettől, hogy sikerüljön a hátsó ülésen kuporgó gyerekeiket elszállítani, elvégezni a reggeli bevásárlást, és még idejében munkába érni. Valamennyien szétszaladtak. Mindenki hátrahagyott valahol valakit. Mária is már a kémcsövei, üvegcséi, tálkái, gumicsövecskéi között van. pipettával a szájában hajol a mérlegjei fölé, a mécses lángjának fényénél belélegzi az illategyveleggel telített levegőt, amely könnyed, mámoríló. kellemes, de talán alattomos is. Ott van, ahol valamenynyien vagyunk, mert ott akarunk lenni, mert számunkra a munka kötelesség, a kötelesség pedig szükséglet. Az emberek mind szerteszéledlek. Mind elmentek egyik a másiktól, mind. akik szerelik egymást, kötekednek, örülnek és bánkódnak, szenvednek egymás miatt, ellenkeznek egymással és lázadoznak. És mégis szükségük van egymásra. Függetlenek, önállóak, önmaguk és szabadok szeretnének lenni, mégis visszatérnek oda. ahonnan eljöttek, és a kapcsolatok kötelékeit önként veszik magukra. Háziasszonyi kötelességeimet miniatűr otthonunkban is felelősséggel akartam teljesíteni. Mindig a szemem előtt lebegett a nagyanyám falvédőjén olvasott felirat — az áldást a házba az asszony szorgalmas keze és jó szíve hozza Ezért, ha Michal otthon volt. elsőnek keltem, tiszta öltözéket készítettem ki neki, megmosdottam, felöltöztem, rendet csináltam. és kicsiny asztalunkra tiszta kockás abroszt terítettem. Azt akartam, hogy a reggelinél nyugodtak, tiszták és szépek legyünk, hogy az oly ritkán együtt töltött reggelek is ünnepiek legyenek számunkra. — Milyen illatos az ingem! — Levendula illatú szintetikus keményítőben áztattam. — Azelőtt is használtál ilyet? — Használtam, de nem ilyen alaposan. — Alaposan? — A drogériában végigvizsgáltam a polcon található valamennyi mosószert. — Volt ilyesmire időd? — Hiszen te folyton úton vagy. és én egyedül vagyok. — De tanulsz, és vizsgáid vannak... — De te is vagy nekem. Rám bíztad magad. Az életet pedig szintén szigorúan és szakszerűen kell élni. — Neked van hozzá tehetséged. — Nem értesz ezzel egyet? — Óh. az a fő, hogy nem kell a mosodába járnom, mindent tisztán, rendben, illatosán találok. — Csak ez a fő? — No és a meleg étel reggel, este ... — Ez minden? — Azelőtt mindezt nélkülöztem. — Mi előtt? — Hát mielőtt te csinálni kezdted. — Már azt hittem, hogy' a mögött a sok ..azelőtt — nem volt” mögött nem látsz engem. — A nők lázadoznak a házimunka miatt, mert hogy korlátok közé szorítja őket. — Ha te nem lennél nekem, engem is korlátozna. De téged szeretlek, és érted el akarom végezni. — Én is szeretlek. Mária. — Keveset vagyunk együtL — Keveset — És itt a munkásszálláson mindig zavar valaki minket. — Mások is így laknak. — Tudom. — Itt vagy? — Hol másutt lennék? Nap mint nap néztem az arcát amelyen folytonosan lejátszódott valami, amely percről percre változott, minden idegszálával, a sötét szeméből érkező minden fénysugárral másképpen élt. Mária még mindig zavarba jött. ha merően néztem, és a frufruját megrázva inkább elkerülte a tekintetemet. Nem tudtam, miért, de nem is törtem miatta a fejemet Olyan volt. amilyen volt. Élte a maga életét. Akárcsak én. vagy mások, ahogyan mindenki. Nem akartam beleavatkozni, csak nála, vele akartam lenni. Minden pillanatban, a jelenlétében és távollétében, jóban és rosszban, boldogságban és szerencsétlenségben, egészségben és betegségben. Erre esküdtem meg neki önmagámban, önmagam előtt. És hittem abban. hogy a hullámzó kis tó. az esős káprázat és a fű. amely azon a júliusi reggelen egymásra találásunk köntöse és tanúja volt. ugyanilyen esküt hallott tőle is. Újra és újra várakozással, reménnyel eltelve merült az ölembe, az arcán feszültség. amely a lélegzetét, a mellkasát az egész nő 14
