Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
A 4. HÉT ESEMÉNYEIBŐL • Milos Jakes, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára munkalátogatást tett az Észak-morvaországi kerületben, ahol többek között ellátogatott a Roznov pod Radhostém-i Tesla vállalat dolgozói közé. Megtekintette a színestévéképemyőket gyártó munkahelyeket, ahol tájékozódott a termelés minőségéről. Jakes elvtárs nagyra értékelte, hogy a vállalat dolgozó kollektívája felszámolta a termelőkapacitások fogyatékosságait és megbirkózott a minőségi feladatokkal is. • A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének meghívására Belgrádba utazott Michal Stefanák, a CSKP KB tagja, a KB osztályvezetője. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének tisztségviselőivel a két testvérpárt együttműködéséről tárgyalt. • Milos Jakes, a CSKP KB főtitkára levélben fejezte ki jókívánságait Eduard Sevardnadzenak, az SZKP KB Politikai Bizottsága tagjának, a Szovjetunió külügyminiszterének 60. születésnapja alkalmából. • A nyugatnémet lapok többsége bö terjedelemben tájékoztatott arról az interjúról, amelyet Helmut Kohl szövetségi kancellár közelgő csehszlovákiai látogatása alkalmából Lubomir Strougal, a csehszlovák szövetségi kormány elnöke adott a nyugatnémet újságíróknak. • Marjai József, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökhelyettese, kereskedelmi miniszter Lubomir Strougal meghívására munkalátogatáson járt Prágában. A találkozón szó volt gazdasági együttműködésünk változásairól, az ipar, főleg az elektronikai, a vegy- és az autóipar szakosítási és kooperációs orientációjának fontosságáról, a közös vállalkozásokról és a közvetlen kapcsolatokról. A találkozón áttekintették a turizmus kérdéseit és a KGST keretében követett eljárást. A magyar vendég látogatást tett a Mladá Boleslav-i autógyárban és találkozott annak gazdasági vezetőivel. A CSTK felvételei Élünk, dolgozunk „Nyolc éve dolgozom a gyárban mint kötőnő. Azelőtt a vasútnál voltam kalauz. Ott több pénzt kaptam, de aztán férjhez mentem, jöttek a gyerekek, nem lehetett már két-három napig ellenni. Nem sajnálom, ez a munka kimondottan tetszik, jó csinálni... Nem is olyan nehéz, inkább figyelmet igényel. Huszonegyen vagyunk a szocialista brigádban, én vagyok a vezetője. Most fogjuk megkapni az ezüstérmet. A brigádban egy két lányon kívül főleg kisgyermekes anyukák vannak, SZISZ- és párttagok. Négy-öt faluból járunk be a gyárba, nehéz összehozni a brigádot munkán kívül. Mikor olvasom, hallom más brigádokról, mi mindent csinálnak, irigylem őket. Nálunk ilyenek a körülmények, mindenki más faluból van, ott a család, a kert, mi a munkában próbálunk valamit tenni. Ha kell, egyik a másikat helyettesíti. Mit lehetne még mondani erről? Élünk és dolgozunk, ahogyan a legjobban tudunk. Hogy hallgatnak-e nálunk a mun kásra? Mi szerencsések vagyunk, mert csak kétszázan-kétszáznegyvenen dolgozunk a gyárban. Ha valami probléma van, a vezetőség rögtön tudja. Nálunk kimondottan szólásszabadság van. Az igazgató elvtárs is mindig köztünk van, megmondhatjuk neki, mi a baj. Az ajtaja sosincs zárva, nem küld el senkit, hogy ekkor meg akkor gyere vissza; akármilyen kis dologgal felkereshetjük. Szólni lehet a többieknek is, a helyettesnek, a párttitkárnak, a szakszervezetisnek, hétköznapi dolgokkal is bármikor mehetünk hozzájuk. Aztán ök megmondják, ezt lehet leányok, ezt nem lehet. Én párttag is vagyok, a csoportunk vezetője egy mester. Neki is megmondom, ez van, s akkor ő utána néz. Bútorhuzatot gyártunk, s a külföldi partner gyakran mást akar, mondjuk más nagyságot. Olyankor a vezetőség tényleg odajön a gépekhez, odaállnak, s akár négy órán át is nézik, hogy mit, hogyan kellene, lehetne csinálni. Jól összegyúrt, összeszokott társaság a miénk, stabil a gárda. Nincs nagy válogatás, ha itt nem tetszik, csak a cipőgyárba vagy a győri fonóba lehet menni. Nálunk az újak is rögtön beilleszkednek. Néha elkeseredik az ember, na, hát elmegyek, de aztán marad. Itt egyik munkásnak sincs kisebbségi érzése. Az igazgató, ha a vezetéknevét nem is, de a keresztnevét mindenkinek tudja. Én kimondottan jól érzem magam. Van azért egy dolog, ami nagyon elkeseríti az embereket. A mi anyaüzemünk Holicban van. Az oda tartozó gyárak közül nálunk a legkevesebb a fizetés. Mi kapjuk a nagy tervet, s teljesítjük is. Az elmúlt évet is jól zártuk. Mi voltunk az egyetlenek, akik nyereséggel zártunk, az átlagkeresetünk mégis kevesebb, két-háromszáz koronával is. Ezt minden gyűlésen, konferencián fölhozzuk, s mindig körbemagyarázzák, de nem fogjuk ezt soha igazságosnak tartani. Prémiumot is kevesebbet kaptunk, nem látjuk be, miért. Ha többet produkáltunk, többet adtunk, többet kellene kapnunk! Most kb. ötven-száz korona jutott egy emberre. Máshol is megkapták ezt, ahol nem teljesítették a tervet. Nem mutatkozik meg a pénzben, hogy ki dolgozik jól. Ez a fájó pontunk, a kereset. Morgunk, morgunk, de azért maradunk. Nem tudom, mit mondjak még ... Úgy élünk, mint az átlagemberek. Ha reggeles vagyok, háromnegyed ötkor kelek, negyed hatkor megy a busz. Jó a közlekedés. Az üzemben lehet étkezni, a Jednotából hordják az ebédet. A büfé jól el van látva, ott megveszem a tejet, kenyeret, szalámit, néha húst, itthon már nem kell a boltba menni. A férjem Komáromban (Komámo) dolgozik a fogyasztási szövetkezetnél, a szállításnál. Ha szolgálatos, csak későn este jön haza. Alig vagyunk a gyerekekkel. Néha sajnálom, hogy megloptam őket. De talán azért is vállaltam a funkciókat, mert ök olyan önállóak. Maguk készítik a reggelit, háziasak, fölmosnak, takarítanak, mosogatnak, a nagyobbik főzni is kezd, nem érzik úgy, hogy a férfiúi mivoltuknak árt ez a munka. Néha elkenödöm, mikor egy héten több gyűlés is van, de a fiaim mondják, csak menjek. De azért kérdezgetik: Anyu, reggeles leszel? — mert akkor délután együtt vagyunk. Igazságtalannak tartom, hogyha valaki elvállal valamit, akkor már mindent rátesznek. Hogy hány funkcióm van? Üzembizottsági tag, vállalati bizottsági tag, járási képviselő, nőszövetségi vezető, a nöszövetség járási bizottságának tagja vagyok. Mindenki azt mondja, csak az enyémet csináld. A férjem megmondta, annyit vállalj, amennyit bírsz. Kint, a ház körül szeret dolgozni, ott minden terhet levesz a vállamról. Megértőnek megértő, de azért morog, mint mindenki, akinek a felesége sokat eljár hazulról. Én úgy gondolom, szerencsésnek születtem, hogy olyan emberekkel találkoztam össze, akik csinálják a dolgokat, mégha fáradtak is. Akik égnek valamiért, és viszik magukkal a másikat is. Néha úgy érzem, hogy el kéne menni valahová, ahol nincsenek emberek, de aztán elmúlik a rossz hangulatom, s minden megy tovább. A legnehezebb az emberek bizalmát megszerezni. Meg rábeszélőképesség is kell, hogyha például társadalmi munkára hívok valakit, mert elüti különben az egészet egy szóval... Mi kis közösség vagyunk, jól ismerjük egymást, tudjuk a családi problémákat. Ezért olyan jó itt. Néha elkeseredünk, de nem megy el senki, csak a kismamák. De aztán visszajön mind ... Nyáron kellene megnézniük az üzemet, akkor szép, ahogy megbújik a fák közt... Nem szoktam tervezgetni, az év végén sem. Ilyen kis szürke embernek szürkék a tervei is. A nagyobbik fiunk tizennégy éves, pályaválasztás előtt áll. Elektrotechnikai szakközépiskolába akar menni, hát hogy sikerüljön neki. Szeretnénk építkezni is, hozzáépíteni a házhoz. S hogy békében, nyugodtan éljünk. Hogy egészség legyen, nyugodtan dolgozhassunk ... S főleg: a családban ilyen máradjon a légkör, így könnyebb, sokkal könynyebb ... Mi semmi egetrengetö dolgot nem csinálunk. Milliószámra vannak ilyenek, mint mi. Élünk, vagyunk." Sedlák Teréznek, a holiéi Len- és Kendergyár tanyi (Töri) üzeme munkásnőjének vallomását feljegyezte BERTHA ÉVA Fotó: PRIKLER LÁSZLÓ nő 3
