Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-02 / 6. szám
Fölmentem a Kálváriára, és belehallgattam a csendbe. A napfény alig derengett át a ködön, de azért látni lehetett, hogy lent, ahol néhány éve még kedvesen kanyargóit az Ipoly, megváltozott a kép. Minden olyan mérnöki lett, kiszámított. Ámbár ennek ellentmond az, hogy sehol nem láttam zsilipet, amely szabályozná a vizet. Hogy az egykori ártéri rétek ne szomjúhozzanak a sebesen folyó víz mellett. S ha kiönt is a táj flóráját és faunáját törvényszerűen módosító gáton túlra, sosem a város felőli oldalon. A túlsó oldalra pedig folyhat. Nemde? Vagy itt van a fürdő. Már eddig is vagy kétmilliót költöttek rá, mégse nagyon használható, legalábbis ezt állították azok a fiatalok, akikkel beszélgettem, mielőtt ide fölbaktattam volna. És miért hazudtak volna? És annyian? Egészségesen követeltek, elvártak, kértek. A másik fél, persze azt mondhatná erre: add a kezed, a karodat viszik; add a szíved, a lelked rabolnák. Mert mi tagadás, az építkezések jóvoltából az utóbbi években alaposan megváltozott a város arculata. Na, nem a főtéré, bár a felső sarkába felhúzott Azúrkék Szálló, vagyis a Hotel Blankyt kissé belemászott a képébe. Otromba ridegség a kedves melegségben. (Kedves városka, mondta Cseri Ilona, a terecskén található könyvesbolt vezetője. Amikor nyolcvan kettőben ideköltöztem, mert a férjem idevalósi, tartottam tőle egy kicsit, de ma már látom, fölösleges volt az aggodalmam. Könnyen beilleszkedtem, mert elég nagy a rokonság. De nemcsak a rokonságnak köszönhetően. Készségesek, közvetlenek, segítőkészek itt az emberek. Persze, azért errefelé is akadnak mindenfélék, de akikkel összehozott a sors, azokra nem lehet panaszom. Sajnálom is, hogy nem tudok mindig olyan könyvekkel kedveskedni nekik, amilyent keresnek. Ez egy magyarlakta terület, az évi forgalmam meghaladja az egymilliót s ennek jó hányadát a magyar könyvek képezik. Dehát kevés a magyar könyv. Mint a munkahely. Sokan utaznak el innen, naponta vagy hetente ingáznak.) A takarékpénztárral szembeni Papsarkot lebontották. Hogy mi kerül a helyébe, arról több egyszerű állampolgár nem tudott nyilatkozni, mintegy sejtetve, hogy ami majd épül, nem az ő tudtukkal lesz. Valamikor a Papsarkon ácsorogtak a munkanélküliek, bár a nyolcvanéves Megtért János bácsi szerint többnyire azok. akiknek egyébként sem volt nagy kedvük a munkához. (Én sosem álltam itt. Cseléd, szolga voltam az uradalmaknál, később munkás. A feleségem tavaly halt meg. Azóta hétköznap a fiamnál ebédelek, most is onnan jövök. Töprengek is néha ezeken a sétáimon, hogy mennyit változott a város: Sokat, de az emberek most is olyanok, mint negyven vagy hatvan évvel ezelőtt. Legfeljebb törtetőbbek lettek néhányan, de igazából mindenki csak dolgozni, élni akar. És aki ma dolgozni akar, az dolgozhat. Mégha utazni is kell, mert helyben azért nincs annyi munkalehetőség, amennyi kellene. Munkakerülők ma is vannak, de bent a gyárakban meg az irodákban, fizetésük is van. Nem csoda, hogy lebontották a Papsarkot). Megtért János bácsi mosolya, ravaszkás nézése a stációkból hiányzó képek helyett vetődött vissza rám. Bár eljátszotta, valójában neki sem mindegy, mi épül majd a Papsarok helyébe, hiszen ami a régi Ipolyságból megmaradt, ami a város szívét jelenti, az a főtér. És az neki is sokat jelent. És a Papsarok helyén jelenleg törmelékek éktelenkednek, nem a legszebb látvány, de: az átépítés velejárója. Cseri Ilona például úgy tudta; hogy a tér alsó részének házait, azon a soron, amelyen a könyvesbolt áll, a közeljövőben lebontják, s szokványos lakótelepi tömbházakat húznak fel helyükre. Amikor így fogalmazott, elszomorodtam, s csak azután vidultam föl kissé, amikor Szkladányi Endre nyugdíjas tanár, a város építészeti szakosztályának tagja megnyugtatott. (Nem lesz lebontva az a sor, győzött a józan ész Jómagam azt ajánlottam, hogy árkádosán építsük körbe a főteret. Esztétikailag is jól hatna, ugyanakkor az átépítés módot adna arra, hogy tökéletesítsük az egyébként rossznak nem mondható üzlethálózatunkat is. Dehát ezt nem fogadták el. Sebaj, fő, hogy a téren nem lesz több bontás. Egyébként a városban negyvenöt óta mintegy 1 200 lakás épült plusz családi házak. Igaz, a Közép és Észak lakótelep 1 040 lakása a legközelebbi közelmúltban. És egy szálloda is épült, ami sehogysem tud beleilleszkedni a városképbe, de van. Legsürgősebben most egy művelődési ház kellene, sokan ugyanis annak tulajdonítják a szellemi pangást, hogy nincs kultúrházunk. Ez igaz is, meg nem is. Legutóbb egy gyűlésen megmondtam, hogy mintegy kétszázötven pedagógusa van Ságnak, de, tisztelet az egy-két kivételnek, rájuk nem tehet számíta-Cseri Ilona: Könnyen beilleszkedtem . . . PRIKLER LÁSZLÓ felvételei ni. Itt volt például a város megalakulásának 750., ajioszf 70. és a vegyeskarunk megalakulásának 10. évfordulójára rendezett énekkari találkozó, három járásbeli énekkar részvételével. Hát azon több volt az énekes, mint a közönség. A klubélet is döcög, pedig néhány éve még remek előadások voltak, jó nevű előadóktól. A visszaesésnek abban látom az okát, hogy nincs igazi tudás, vállalkozókedv, nem működik jól a hovatartozástudat. Vagyunk is, meg nem is. És ebből egy kultúrház sem segíthet ki. Ehhez lélek kellene. Ennek ellenére, természetesen nagyon sürgősen el kellene kezdeni a művelődési ház építését ámbár többedmagammal nem hiszem, és ennek a véleménynek az építészeti szakosztály ülésén is hangot adtam, hogy egy huszonöt milliós palota manapság Z-akcióban felépíthető. Szerintem ezt így csak papíron lehet megcsinálni. Dehát ez csak szervezési kérdés. Mert lényegében, hiszem azt, hogy városkánk továbbra is szépülni és épülni fog, s hogy a jelenlegi szellemi hullámvölgyből mihamarabb kikerül. Nekem ugyanis az alaptermészetem optimista.) Hát igen, a régi ságiak, akik sokkal többet tudnak annál, mint amennyit elmondanak. És a régi ide- meg odavalósiak, akik, mégha sejtik is, hogy ami az ő kisvárosukban megtörtént, az máshol is megtörténhetett volna, vagy talán meg is történt. mégsem tudják elhinni. Ez a hit. a sajátosságnak e különös erejű hite köti őket a város látható és láthatatlan falaihoz. Ha úgy tetszik, stációkhoz. Mert végső soron Ság sem vonható ki a történelemből, a megállókat ugyanúgy bejárta, megélte, mint a többi kisvárosunk. Ezért aztán ő is csöndes és zajos, álmos és éber, de mindig élni és megmaradni akaró. A Kálvárián lődörögve eszembe jutott, hogy a városka egyik szülöttje, mellesleg jónevű orvos, néhány éve még szabadtéri színházi játékokat akart rendezni e dombtetőn. Már a helyet is kinéztük, hol állhatna a színpad. Azóta talán eltűnt a vágy is, hogy legalább egy nyaracskára fölpezsdüljön a városka szellemi élete. A Kálváriáról lefelé baktatva pedig a városka egykoron elsöligás, ma egy mátyusföldi falucskában edzösködő focistájának képe villant föl előttem, s nyomában a kérdés; vajon melyik alsó osztályban is kergeti a bőrt a városka csapata? Kultúra és sport. Ép testben ép lélek. Ha Ipolyságról hallok, évek óta kizárólag Vas Ottó gimnáziumi tanár József Attila Irodalmi Színpada jóvoltából. Meg azok révén, akik már elmentek a városból. Az egyik mérnök lett, a másik orvos, költő, kritikus, rendező — ide már csak az emlékek, a gyermekkor vagy az iskolaévek kötik őket. És a nyolcvanas évek küszöbén egy-egy klubtalálkozóra nemcsak a város környékéről, de távolabbi Megtért János: Lebontották a Papsar- Vas Ottó: Nagyon nagy panaszra nincs kot... okunk... nő 4
