Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-29 / 49. szám
CSINGIZ AJTMATOV Ezerkilencszázhuszonnégyben történt. ' Igen, pontosan abban az esztendőben... Ott, ahol most a kolhozunk terül el, abban az időben letelepedett szegények, dzsatakcsik apró aulja húzta meg magát. Tizennégy éves voltam akkor, és elhunyt édesapám unokatestvérének házában éltem. Édesanyám is meghalt már. Ősszel, hamarosan azután, ahogy a jómódúak kihajtották az állataikat a hegyekbe, telelőre, egy katonaköpenyes, ismeretlen legény jelent meg nálunk az aulban. Jól emlékszem a köpenyére, mivel nem tudom, miért, fekete posztóból készült. Az úttól távol eső s hegyek tövében meghúzódó kis aulunknak a kincstári köpenyes ember megjelenése igazi, nagy eseménynek számított. Először azt bizonygatták, hogy a hadseregben parancsnok volt, s azért az aulban is ö lesz a vezető, aztán kiderült, hogy bizony nem valamiféle parancsnok ez a legény, hanem annak a Tastanbeknek a fia, aki még az éhínség idejében elment az aulból a vasúthoz, sok-sok esztendővel ezelőtt, és azóta sem tudnak róla. Ez a legény az £ fia, Gyujsen, és állítólag azért küldték az aulba, hogy itt iskolát nyisson, és tanítsa a gyermekeket. Akkoriban az ilyen szavak, mint „iskola", „tanulás", újdonságszámba mentek, és az emberek nemigen igazodtak el rajtuk. Egyesek elhitték a hallottakat, mások üres asszonybeszédnek tartották, és meglehet, hogy teljesen meg is feledkeztek volna az iskoláról, ha mihamar össze nem hívják gyűlésbe a népet. Nagybátyám sokáig zsörtölődött: „Hát ez ugyan miféle gyűlés már megint, örökösen félbehagyatják az emberrel a munkát, mindenféle csip-csup dolog miatt", de aztán mégiscsak felnyergelte a lovát, és elindult a gyűlésre lóháton, úgy, ahogy egy magát valamire tartó férfiemberhez illik. A nyomában, a szomszéd gyerekekkel együtt én is ott baktattam. Amikor kifulladva, futva az emelkedőre értünk, ahol rendszerint a gyűléseket tartották, egy csapat gyalogos és lovon ülő ember előtt éppen ez a sápadt arcú, fekete köpenyes legény vitte a szót. Nem hallottuk a szavait, és már éppen közelebb húzódtunk, amikor az egyik szakadt bundájú öreg, mintha éppen akkor tért volna magához, hirtelen közbevágott: — Ide hallgass, fiam — kezdte danő 14 ELSŐ TANÍTÓ dogva, de szaporán pergő nyelvvel —, régen a mullák tanították a gyermekeket, de a te apádat ismertük; ugyanolyan rongyos szegény volt, mint mi. így hát mondd meg nekünk, ha meg nem sértelek, hogyan is lett belőled mulla? — Én nem vagyok mulla, akszakal, én komszomolista vagyok — felelte gyorsan Gyujsen. — Én most már a gyerekeket nem mullák, hanem tanítók fogják tanítani. A hadseregben megtanultam az irás-olvasást, meg azelöt is tanultam valamicskét. Hát ilyen mulla vagyok én. — No, ez már igen... — Palpraesett legény! — hallatszottak az elismerő kiáltások. — Szóval, engem a Komszomol küldött, hogy tanítsam a gyermekeiteket. De ehhez valamilyen helyiségre volna szükségünk. Arra gondoltam, hogy természetesen a ti segítségetekkel felépíthetnénk az iskolát a régi lóistálló helyén, fönn a dombtetőn. Mi a véleményetek erről, földik? Az emberek zavartan álltak, mintegy magukban latolgatva: ugyan hová akar kilyukadni ez a jövevény? A csendet a vitatkozó Szatimkul törte meg, akit konok természetéért neveztek így. Jó ideje hallgatta már a beszédeket a nyeregkápára könyökölve, s időnként nagyot sercintett a foga közül. — Várj csak, fiú — kezdte Szatimkul, s mintha célozna, összehunyorította szemét. — Inkább azt mondd meg, minek nekünk ez az iskola? — Hogyhogy minek? — kérdezte Gyujsen megütközve. A tömeg megmozdult, zajongani kezdett. — Évszázadok óta a debkani (paraszti) munkából élünk, a ketmeny tart el bennünket. És a gyermekeink is ugyanígy élnek majd, mi szükségünk hát a tanulásra? A tudomány a vezetőknek kell, mi meg egyszerű emberek vagyunk. Ne bolondítsd a népet ilyesmivel! Csend lett. — Tehát ellene vagytok, hogy a gyerekeitek tanuljanak? — kérdezte a megdöbbent Gyujsen, és merően nézett a körülötte állók arcába. — És ha ellene volnánk, akkor tán az ellenkezőjére kényszeritenél ? Már nem olyan időket élünk. Szabad emberek vagyunk, úgy élünk, ahogy nekünk tetszik! Gyujsen falfehér lett. Remegő kézzel feltépte köpenye kapcsát, és zubbonya zsebéből négyrét hajtott papírlapot húzott elő, sietve kibontotta és meglobogtatta a feje fölött: — Szóval ellene vagytok ennek az írásnak, amelyen rajta van a szovjethatalom pecsétje, és benne az áll, hogy a gyerekeknek tanulniuk kell? Ki adott nektek földet, vizet, ki adta a szabadságot ? Ki van hát a szovjethatalom törvényei ellen, ki? Feleljetek! Ezt a szót, „feleljetek", olyan szilaj, haragos erővel kiáltotta, hogy szinte puskagolyóként hasított a langyos őszi csöndbe, s kurta dörrenésként visszhangzott a sziklák között. Mindenki elhallgatott. Az emberek némán, lehorgasztott fejjel álltak. — Szegények vagyunk — folytatta most már halkan Gyujsen. — Egész életünkben gyötörtek, megaláztak bennünket. Sötétségben éltünk. A szovjethatalom most azt akarja, hogy mi is meglássuk a fényt, tanuljuk meg az írás-olvasást. Ezért kell tanulniuk a gyermekeknek... Gyujsen várakozón elhallgatott. S ekkor az először szóló, szakadt bundájú öreg, aki azt kérdezte, hogy is lett belőle mulla, engesztelőén azt dünynyögte: — Jól van, jól, ha kedved van hozzá, mi nem szólunk a törvény ellen ... — Csak arra kérlek, hogy segítsetek! Rendbe kell tennünk a baj, a földesúr régi lóistállóját a dombtetőn, hidat kell vernünk a patakon, és tűzifa is kell az iskolának... — Állj meg, dzsigit, ne olyan szaporán! — vágott Gyujsen szavába a konok Szatimkul. Nagyot sercintett, s mintha célozna, összehunyorította szemét: — Te az egész aul előtt azt kiabálod: „Iskolát nyitok!" De ha rád néz az ember, látja: se bundád, se lovad, se földed, de még egy valamirevaló lábasjószág sincs, amit a magadénak mondhatnál! Hogy gondolod hát az életet, barátocskám? Tán a mások lovait akarod elhajtani ? v — Megélek valahogy. Fizetésem lesz. — Ohó, hát ezzel kéllett volna kezdened! — mondta Szatimkul, s önelégülten, diadalmasan húzta ki magát a nyeregben. — így már minden érthető. — Te, dzsigit, tedd, ami a dolgod, és a saját fizetéseden tanítsd a gyerekeket. Van az államnak pénze elég. Minket meg hagyj békében, hál'istennek a magunk gondjával-bajával is torkig vagyunk ... Ezzel Szatimkul megfordította lovát, és hazakocogott. Utána sorban a többiek is megindultak. Gyujsen úgy maradt ott egy szál egyedül, kezében a pecsétes írással. Szegény feje, azt se tudta hirtelen, hogy mitévő legyen ... Nagyon megsajnáltam Gyujsent. Nem tudtam róla levenni a szemem, csak néztem, egész addig, amíg a mellettem ellovagló, hazafelé tartó nagybátyám rám nem kiáltott: — Hát te, te kócos, mit tátod itt a szád, indulj haza, de szaporán! — A gyerekek után iramodtam. Bezzeg ők is szép számmal ide tódultak a gyűlésre! Másnap, amikor mi, kislányok vízért mentünk, a pataknál Gyujsennel találkoztunk. A gázlón át a túlsó partra igyekezett, s ásót, ketmenyt, fejszét meg valami ócska vödröt cipelt. É naptól kezdve a magányos, fekete köpenyes Gyujsen minden reggel felballagott az ösvényen a dombra az elhagyott lóistállóhoz, és csak késő este tért vissza az aulba. Gyakran láttuk, amint hatalmas köteg szalmát vagy gizgazt cipelt. Ahogy az emberek messziről észrevették, felemelkedtek a kengyelbe, és tenyerükkel beárnyékolva szemüket, csodálkozva mondogatták: — No nézd csak, de hiszen ez Gyujsen, a tanító! — Az bizony. — Hej, szegény! Úgy látszik a tanítóskodás nem a legkönnyebb munka. — Hát te hogy gondoltad? Nézd hogy felpakolt, akár a baj szolgálója. — De ha a beszédjét hallgatod, akkor bezzeg látod, hogy nem szolgáló! — Csak a pecsétes papírtól ilyen, abban van minden ereje. Egy napon, amikor kizjakkal, szárított trágyával teli zsákjainkkal hazafelé tarottunk (a tüzelőnek szánt trágyát rendszerint az aul fölött, a hegyi legelőkön szedegettük), letértünk az iskolához. Érdekes volt nézni, mit csinál a tanító. Az agyagból vert, vén pajta azelőtt a baj lóistállója volt. Télvíz idején itt tartották azokat a vemhes kancákat, amelyek ilyenkor csikóztak. A szovjethatalom beállta után a baj eltűnt a vidékről, a lóistálló üresen maradt. Senki sem járt ide, köröskörül mindent felvert a bogáncs, elborította a csalán. De most már tiszta volt az udvar, s mindenféle gaz tövestől kiirtva, nagy halomban az egyik sarokban hevert. Az esőktől alámosott, omladozó falakat agyaggal megtapasztották. A szétszáradt, rozzant, örökké egy sarokvason lógó ajtót is megjavítva a helyére illesztették. Amikor zsákunkat a földre eresztet-
