Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-29 / 49. szám
tűk, hogy egy kicsit megpihenjünk, a pajta ajtaján Gyujsen lépett ki tetőtől talpig agyagosán. Amikor meglátott bennünket, elcsodálkozott, majd barátságosan elmosolyodott, s letörölte ar- cáról a verítéket. — Hol jártatok, kislányok? A földön ültünk, a zsákok mellett, és zavartan tekingettünk egymásra. Gyujsen látta, hogy szégyellőségből hallgatunk, ezért bátorítóan ránk kacsintott, s így szólt: — A zsákotok nagyobb nálatok. Jól tettétek, kislányok, hogy idelátogattatok, hiszen itt tanultok majd. Az iskolátok is már majdnem készen van. Éppen most raktam valami kemecefélét az egyik sarokba, és már a kéményt is kivezettek a tetőn, nézzétek! Most már csak tüzelőt kell készíteni télire, de lesz az is, hiszen annyi a bozót körös-körül. A padlóra meg vastagon szalmát terítünk, és megkezdjük a tanulást. No hát, akartok-e tanulni, iskolába járni? A legidősebb voltam a társaim közt, így hát én válaszoltam. — Ha a nagynéném elenged, szívesen eljövök. — Miért ne engedne el, majd meglátod, hogy elenged. Mi a neved, kislány? — Altinaj — feleltem, és tenyeremmel eltakartam a térdemet, amely kikandikált szakadt szoknyámon át. — Altinaj: szép név. És te magad is szép vagy, ugye? — Olyan jóságosán mosolygott, hogy egyszeriben melegséget éreztem a szívem körül. — A többi gyereket is hozd el az iskolába, Altinaj. Ugye, megteszed? — Igen, bácsi! — Tanítónak hívjatok. Nem akarjátok megnézni az iskolát? Gyertek csak, ne féljetek. — Nem lehet, sietnünk kell haza — feleltük megilletődve. No, jól van, szaladjatok csak. Majd meglátjátok, ha tanulni jöttök. Én is elmegyek egy nyaláb gazért, mielőtt még besötétedik. Fogta a kötelet meg a sarlót, és elment. Mi is felálltunk, hátunkra vettük a zsákot, és lassan elindultunk az aul felé. Hirtelen váratlan gondolat villant fel bennem: — Álljatok meg, kislányok! — kiáltottam a pajtásaimnak. — Öntsük ki a kizjakot az iskolában, hadd legyen télire több tüzelő. — Aztán üres kézzel állítsunk be otthon, mi ? Jaj, de okos vagy! — Visszamegyünk, és szedünk újra. — Á, késő lesz, megszidnak odahaza. Most már nem is vártak rám, sietve indultak hazafelé. Ma sem értem, mi késztetett rá, hogy ezen a napon így cselekedjem. Talán megharagudtam a barátnőimre, amiért nem hallgattak rám, és azért makacsoltam meg magam, vagy talán mert kora gyermekkorom óta az én akaratomat, az én kívánságomat mindig elfojtották a durva emberektől kapott szitkok és ütlegek, nem tudom; de ekkor úgy éreztem, meg kell hálálnom valamivel az idegennek a mosolyát, amely úgy átmelegítette a szívemet, a bizalmát, emberi szavait. Jól tudom: meggyőződésem, az életem, minden örömével és bánatával, pontosan ezen a napon kezdődött, a már említett zsák kizjakkal elindult. Azért mondom ezt, mert épp ezen a napon határoztam és cselekedtem úgy, minden töprengés és büntetéstől való félelem nélkül, ahogy helyesnek tartottam. Amikor társnőim magamra hagytak, visszaszaladtam Gyujsen iskolájához, az ajtó előtt kiürítettem a zsákom, aztán nyakamba szedtem a lábam, s a vízmosásokon és száraz ereken át viszszarohantam a hegyi legelőre, hogy ismét teleszedjem. Nem is gondoltam rá, hogy merre tartok, csak futottam teljes erőmből, s a szivem olyan örömmel zakatolt, mintha valami nagy hőstettet vittem volna végbe. S mintha a nap is megsejtette volna boldogságomat. Igen, hiszem, hogy tudta, miért futok olyan könnyedén és szabadon. Azért, mert egy parányi jót cselekedtem. ÁRVAY JÁNOS FORDÍTÁSA HATVANÉVES CSINGIZ AJTMATOV SZOVJET-KIRGIZ ÍRÓ. FOTÓ: KÖNÖZSI ISTVÁN Jevgenyij Jevtusenko // •• // BUVOLO Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal — búdul vagy élvedül — mire elméd gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s álmomban s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám. Illyés Gyula fordítása nő 15
