Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-22 / 48. szám
Nagy Zoltán rajza Ez az élete sem úgy sikerült, mint ahogyan szerette volna. Kifejezetten erre, s mostani életére gondolt, mert szilárd meggyőződése volt, hogy voltak előbbi életei is. Ezekről persze, alapjában véve, nem sokat tudott. Kivéve egyet: akkoriban valami nagykutya volt a török szultán udvarában — ez még valamikor a középkor végén, az újkor elején, esetleg a török hódoltság korában lehetett; erre nem emlékezett pontosan, de az biztos, hogy már éppen a legjobb úton haladt a nagyvezirség felé, amikor a padisah, valami jelentéktelen ostobaság, holmi futó hárem - kaland miatt, elküldte neki a a selyemzsinórt. Ennek, az előbbi életéből átöröklött emléknek már a puszta gondolatára is viszketni kezdett a nyaka. És most mi lesz? Mi vár rá? Ezekkel a hárem-kalandokkal mindig baja volt. Szerette a nőket. A nők is kedvelték őt. Ez csak nem baj? A nők. A drága, szőke, barna, kék szemű, sötét szemű, pajkos szemű, ábrándos szemű nők. Egy másik életében, úgy rémlik, indiai maharadzsa lehetett. De ebben már végképp nem volt biztos: olykor az az érzése volt, mintha csak a maharadzsa egyik testőr tisztje lett volna. Állati daliás tag lehetett; fényes, selymes szőrű fekete lovon (a mostani életében nem tudott lovagolni, sajnos, valahogyan sohasem került rá sori, az azonban bizonyos, hogy akkor viszont azért ütötték le a fejét, mert az úrnő, a maharáni zenanája. a női lakosztály körül legyeskedett. Mindig a nők! De most — vajon melyik lehetett? Sorra utána gondolt élete — mostani élete — utolsó öt esztendejének, de semmire sem jutott vele. Klárika. Nem — az jóval előbb volt; van már vagy tíz esztendeje. Csinos, négeresen göndör hajú kislány volt. egy cukrászdában szolgált fel. A bőrének mindig vanília meg csokoládé illata volt. De máskülönben mindent egybevetve nem volt nagy ügy. Jolán — nem: Judit. Jolán nevű talán nem is volt. Vagy volt? Nem tudta biztosan. Azt azonban tudta, hogy Judit komoly lány volt, sudár, magas, szépségesen szép, kreol bőrű. Fémesen csillogó, hosszú, fekete haját középen szétválasztotta, és hátul, a tarkója alatt összetűzte. Valahányszor este, meghitt kettesben kibontotta a haját, neki mindig az Énekek Éneke jutott az eszébe: Hajának illatos sátorában ... Több sort nem ismert az Énekek Énekéből, és még abban sem volt egészen biztos, hogy ez a sor onnan származik. Sohasem olvasta az Énekek Énekét. De Juditot akár feleségül is vette volna. Csakhogy Juditnak volt egy egészen fiatalkori % t---------------- RÁCZ OLIVÉR ---------------LÉLEKVÁNDORLÁS szerelme, aki kivándorolt Izraelbe. És egy szép napon váratlanul levél érkezett tőle, repülöpostán. Azt irta, révbe érkezett, Judit menjen ki utána. És Judit ész nélkül ment. Gabika. Elvált asszony volt, egy üzemi konyha vezetőnője. Szöszi, hatéves kislánynyal; a megszólalásig hasonlított a mamájára. A mamája meg a kislányra: mind a ketten aranyosan selypítettek. „Ne gondolja, hogy feleszégül akarok menni magához!" jelentette ki Gabika már a harmadik találkozásuk alkalmával. „Szoha többé nem megyek férjhez! Szófia!”, ismételte meg Gabika, ö pedig hosszan, megértőén belecsókolt a nyakába. Az a jó, hogy szoha, gondolta közben megelégedetten, mert ez tökéletesen megfelelt a tulajdon terveinek. De azért ez is szép volt: másfél évet töltöttek együtt, és megérte. Gabika. Piriké. Buta volt az édes, ártatlanul és hihetetlenül butácska. De ez alig két hónapig tartott: Piriké, Gabikával ellentétben, már a harmadik héten az esküvő kérdését kezdte feszegetni. Na, nem. Krisztina. Ezt azonban nem gondolhatta végig: zár kattant, ajtó csikordult, zord, kenetlen férfihang mordult be: — Tizennégy huszonhetes! Kihallgatásra! A fene ott egye meg. Vajon melyik lehetett a sok közül? Az ügyvédjét is megkérdezte, de az csak a vállát vonogatta. —- Nem mindegy magának? Lebukott, és most nem az a legégetőbb kérdés, hogy ki buktatta le, hanem hogy hogyan úszhatná meg a legolcsóbban. Nem jól áll a szénája. Szénás! — mondta az ügyvéd sötét csipkelődéssel, de ő eleresztette a füle mellett az ostoba szójátékot, sőt, még attól is eltekintett, hogy gépiesen kijavítsa, amit pedig máskor és más körülmények között bizonyára megtett volna: Doktor Szénás, ha szabad kémem ... Igaz. a doktori címet általában csak a hölgyismerősei számára tartogatta. Tartogatta — ez a helyes kifejezés, mert a használatára aztán igazán nem volt semmiféle jogcíme. — Mégis, ki volt? — faggatta egyre az ügyvédet. — Tudom, hogy most már nem sokat számit. De mégis tudni szeretném. Nézze, ha egy ilyen dörzsölt pali, mint én, lebukik, igazán nem veheti rossz néven tőle, ha tudni szeretné, ki buktatta le. Ki volt? Krisztina? Az ügyvéd a papírjaiba pillantott. — Ilyen nevű nem is szerepel az aktában — mondta csodálkozva. Naná. hogy nem szerepel. Krisztina úrinő volt. — Hát akkor? Az ügyvéd újra a papírjaiba pillantott. — Szabó Erzsébet. Mond ez a név magának valamit? — Micsoda??! Atyaúristen! Lehetetlen! — Tizennégy huszonhetes! Elaludt? Azt mondtam; kihallgatásra! Nyomás. Hát öt aztán vihetik kihallgatásra, ahányszor akarják. Vitték is. Mindent tagadott. — Szembesítsenek az állítólagos károsultakkal! Tessék — szembesítsenek! Hozzák ide, elém azt a nőt, aki azt állítja, hogy ... — Ne kiabáljon! Nem kiabálok! Mindössze azt követelem. hogy állítsák ide, elém, mondja a szemembe, hogy... — Majd az is meglesz, ne féljen. Nem félt. Gondosan utánagondolt mindennek. Egy frászt tudnak rábizonyítani. Méghogy Szabó Erzsébet! Annak aztán igazán a legkevesebb oka sem volt rá! Kivert, ravasz kis bestia! — Ki vezeti a tárgyalást? — Doktor Fazekas. Ne sokat cicázzon vele — figyelmeztette az ügyvéd. — Nem ajánlatos. Doktor Fazekas. Nem tetszett neki a név. Valami bozontos szemöldökű, mogorva vén muki lesz. De azért gondosan megberetválkozott, tiszta inget vett fel, gondosan megkötötte a tárgyalás idejére visszakapott nyakkendőjét. Hallgatóság is lesz. Mint mindig, ezúttal is kedvező benyomást óhajtott kelteni. Elvégre ez volta hivatása. Magabiztosan, emelt fejjel lépett be a tárgyalóterembe. De a bírói emelvény előtt leesett az álla. Dr. Fazekas — nő volt. Csinos, mutatós, fiatal na Percekbe tellett, amíg magához tért. Szerencsére, a szokásos bevezető kérdések során volt rá ideje, hogy összeszedje magát. Szabatosan, behízelgő baritonját búgatva, udvarias tisztelettel válaszolgatott, s közben gyakorlott, diszkréten leplezettnek álcázott, diszkréten leplezetlen hódolattal, bámulattal igézte a bírónőt. Szinte sajnálta, hogy itt kellett találkozniuk. Talán ha ... — Azt kérdeztem, beismeri -e? Az ügyvédje megbökte a vállát. Ettől viszszazökkent a valóságba: semmit sem ismert be. Aztán váratlanul támadásba lendült: — Elnézést kérek, de ön, bírónő — mondta hódoló tisztelettel —, ön igazán tudhatja, nemcsak kétségtelenül értékes jogi tapasztalataiból, de elsősorban mint nö, mint aszszony, mint szép, fiatal asszony — bizonyára tudja, hogy a mai nők nem annyira együgyüek, hogy... A bírónő magasba emelt keze megállította. — Ne fáradjon — mondta a bírónő unottan. — Én sem vagyok annyira együgyű ... Azonkívül férjes asszony vagyok — jelentette ki gúny és szemrebbenés nélkül, s a teremben kitört a fojtott vihogás. — Azt mondja meg nekem, hajlandó-e végre beismerni az itt elhangzottakat? — csapott a bírónő az előtte heverő vaskos iratcsomóra. — Nincs mit beismernem — válaszolta méltóságteljesen. — Úgy? — kérdezte a bírónő csípősen, és belelapozott az iratokba. — Nézze — mondta vésztjósló türelemmel —, az előttem fekvő anyagból világosan kitűnik, hogy ön csak az elmúlt öt esztendő alatt négy esetben csalt ki hiszékeny, fiatal nőktől nagyobb összegű kölcsönöket — természetesen csakis a küszöbön álló esküvőjük költségeire — pillantott bele az iratokba —, miután az ön betétkönyve tizenkét havi felmondásra szól, s nem lenne értelme a banknak ajándékozni a kamatokat. Továbbá: két esetben fondorlatosán, a fentihez hasonló, körmönfont ürügyekkel magához kaparintotta a behálózott nők takarékbetétkönyvét, és azokból önkényesen nagyobb összegeket vett ki. További két esetben visszaszolgáltatta a betétkönyveket. mert jeligére szóltak, s ezért nem férkőzhettek hozzá a pénzhez. Utólag, mind a két esetben, megpróbálta kicsalni a könyvek tulajdonosától a jeligét. Új: egy esetben bizonyos vallási szekta céljaira zsarolt ki nagyobb összeget egy idősebb özvegyaszszonytól. Felnézett az iratokból. — Erről külön is szeretnék elcsevegni önnel — mondta, szúrós pillantással a férfira tekintve. — Miféle szektáról van itt szó? Miben hisz ön ? — Hiszek a lélekvándorlásban — válaszolta a férfi önérzetesen. — Ez csak nem tilos? — Nem. De ami az ön lelkének a vándorlásait illeti, azt hiszem, erre akad törvénycikkelyünk. Gyerünk tovább. Szabó Erzsébet. Ismeri? Vagy ezt is tagadja? Ismeri? A férfi keserűen bólintott. — Igennel vagy nemmel feleljen — csattant fel a bírónő hangja. — Ismeri? — Ismerem — vallotta be a férfi fogcsikorgatva. Kis dög. Pedig olyannak látszott, mint aki kettőig sem tud számolni. — Na végre. Szabó Erzsébettől ön azzal az ürüggyel csalta ki a betétkönyvét — folytatta a bírónő, ismét az iratokba lapozva —, hogy miután hamarosan úgyis összeházasodnak, ön a lány könyvére óhajtja átíratni a tulajdon betétkönyvére elhelyezett betétet. Ezek után elment a takarékpénztárba, és megkísérelte felvenni a lány betétkönyvén elhelyezett teljes összeget. Ezt a takarékpénztár illetékes tisztviselőnője tanúsítja. — Egy fillért sem vettem ki Szabó Erzsébet betétkönyvéről — tiltakozott a férfi felháborodottan. A bírónő nyájasan bólintott — Persze, hogy nem. Szabó Erzsébet ugyanis, mielőtt átadta volna önnek a betétkönyvét, letiltatott a bankban minden kifizetést. Még mindig tagad? — Mindent tagadok — válaszolta a férfi méltóságteljesen. — Azok a bizonyos összegek, amelyeket említeni méltóztatott, nem kicsalt kölcsönök, hanem hogy úgy mondjan, baráti ajándékok voltak. Szerelmes nők önzetlen ajándékai mondta öntelten. — S ha a hölgyek egyebet állítanak, kérem — mondják a szemembe. Állok elébük. Tanúskodjanak. Emeljenek vádat ellenem. Tudtommal egyikük sem emelt vádat ellenem — mondta önérzetesen. — Vannak bizonyos hivatalból üldözendő bűncselekmények is — mondta a bírónő szelíden. — Erre nem gondolt? Nézze — mondta szigorúan —, az illetékes hatóságok közel három esztendeje figyelik az ön üzelmeit. Sajnos, a bizonyítási anyag hosszú ideig nem látszott elegendőnek. Az ön hölgyei valóban vonakodtak feljelentést tenni. Érthető okokból — mondta fanyarul. — Egyetlen nö sem szereti, ha kiderül róla, hogy hiszékeny, ostoba liba. Újra az iratokba pillantott. — Két esetben azonban sikerült hiteles vallomást kapnunk. Ami pedig a tanúkat illeti, mert hát ön tanúkhoz ragaszkodik, ugyebár — hát van az is. — A tárgyalóterem ajtajában álló hivatalsegédhez fordult: — Szólítsa be Szabó Erzsébet tanút! A férfi összerezzent. A fene egye meg. Kis bestia. Mogorván lehorgasztotta a fejét, nem nézett az ajtó felé, amikor a tanú belépett. Csak akkor figyelt fel, amikor a bírónő felvette a szokásos kérdéseket. — Neve? — Szabó Erzsébet. — Foglalkozása? — Ftendör főhadnagy. Nyomozótiszt. Erre már felpillantott. Fennakadt szemmel, leesett állal. Atyaúristen! Hát nem szakad le az égbolt?!! Hogy mik vannak??!! Nem, ez az élete sem sikerült. nő 15
