Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-22 / 48. szám
0 FERENCZY ANNA 38. Elindult a fűz felé, gondolta, meglepi Gáspárt, hozzábújik, a megszokottnál erősebben szorítja meg a kezét, azt a kezet, amit ö már soha, soha el nem enged ... Nem Gáspárt, öt érte meglepetés. Regina anyja támasztotta a fát, karján lánya szőrkendője. Örömittasan befelé bámult, a táncotokat nézte. Ágnes hirtelen fel sem fogta, mi történt, lába mégis elerőtlenedett, csak állt, állt, szája hirtelen kiszáradt. Kibotorkált az útra, onnan jobban szemügyre veheti a táncoló tömeget. Szeme keresett, kutatott, míg az egyik sarokban, szinte bepréselödve. Regina hátát pillantotta meg, két karja Gáspár vállán, feje karján pihent, szinte egy helyben járták. Ágnest szédülés fogta el, olyan volt ez, mint valami rossz álom, csakhogy míg az álmot ébredés követi, ezt soha, soha ... Szeami örökre beborult, és soha többé ki nem derülhet! A zenészek háta mögött Tarkókék kertjén keresztül vánszorgott hazafelé, hogy ne találkozzon senkivel, hiszen a szépet, a jót már nem mondhatja el barátnőinek. Gáspárék kertjéből kimagaslott a körtefa ... Ágnes szeme a három jegenyét kereste. Az enyhe szél Gáspár jegenyéjét feléje hajlította, de csak a szél... Száz kérdés, száz felelet kergetőzött fáradt agyában. Nem Reginára haragudott, nem is az anyjára, még csak Gáspárra sem. Ö hagyta magára a szomorúfüznél, ő a hibás, ő az élhetetlen. Csak tétován kapkodott Gáspár után ahelyett, hogy megmarkolta volna. Lám, Regina megtette! El akarta magával hitetni, neon haragszik senkire. A csöndben felhallatszott a zene, amiből kirekedt, kirekesztették ... Nem ö maga rekesztette ki saját magát? Mert ez nagy különbség! Ha néni ballagott felfelé a kerten. Mikor meglátta Ágnest, meglepődött, majd csöndesen megszólalt. — Jánka, jánka, szól a muzsika. a ládában hagyta, elég az egyszerübbje. A bőröndöt spárgával átkötötte. Összetekert ruháit, melyeket nem rakhatott a bőröndbe, hosszában a bőrönd tetejére erősítette. Anyja szó nélkül tett-vett, ahnit akart, már rég elmondta, hisz hetekig, hónapokig vitatkoztak. Nővére, öccse még a zenén bámészkodtak. Ágnes félt az apjától, mi lesz, ha észreveszi készülődését. — Apu? — Ne félj, apádot elcsalták Verebély környékére, hogy ott olcsón kap állatot, mert félnek a szövetkezetesítéstől. Csak azt tudnám, miből, hitelből? Amint megérkeztek a testvérei, megvacsoráztak, és lefeküdtek. Ágnes a kályha mögé dugta bőröndjét, leteritette nagykendővel, ha mégis visszajönne apja, ne lássa. Eszébe jutott a levél, elfelejtette, hová is rejtette. Annyi helye volt már annak, hogy nem és nem találta ... Anyja látta kétségbeesését, felhajtotta szoknyáját, annak zsebéből kivette. — Féltem, hogy elkallódik ... — és szánta, talán az utolsót... Ágnes szeme százszor végigsimogatta fejét, kidolgozott kezét, majd óvatosan, szinte a levegőben, fejére tette kezét... Utálna csöndesen bezárta maga mögött a konyhaajtót... eles augusztusi hajnal volt, egyik kezében bőröndje, másikban csizmái. Nem akart hátranézni, pedig lehet, soha többé nem térhet haza. Nem, már rálépett a maga választotta ösvényre. Léptei alatt kavics csikorgott, csak hadd muzsikáljon, csikorogjon, legalább vígabban halad. A templom előtt, majd a zárda- kápolnája előtt keresztet vetett. „Segíts, istenem r — rebegte. A faluból kifelé az enyhe kaptatón sietősen, majdnem futva haladt, nehogy valaki utána kiáltson. Kimelegedve érte el a lövöldét. Előtte már ébredezett álmából a város. A szél, a por szinte eltakarta előle az utat. A fenyők tüskés levelei közt sírt a szél, ez megállította. Csak állt, állt, hallgatta, szerette, és félte ezt a semmi máshoz me könnybe lábadt, foga egymáshoz verődött, úgy érezte, nincs levegője, megfullad. Elgémberedett kézzel kapcsolta ki pruszlikját, ami most szorította. Rohanni szeretett volna, de nem bírt, csak bámult, bámult megszégyenítve, megalázva, kijátszva. Miért? Miért? Lédecet még kiheverte, ezt —• érezte — már nem tudja kiheverni, de nem is akarja. Az élet bonyolult kuszaságát soha nem értette, talán azok sem, akik bent táncoltak. Vagy igen? Regina régóta készült valamire, amit nem kötött senkinek az orrára. Készült, nem készült, most már mindegy! Ö lett a nyertes. Most Ágnesnek támadt verekedni való kedve ... De minek? — jajdult benne. Nem elég, hogy hoppon maradt, még nevetségessé is akar válni ? — Pihenő! Pihenő — ordították innen is, onnan is. A zene abbamaradt. Lányok, legények csapódtak hozzá, ki haza, ki a kocsma felé igyekezett, leöblíteni a tánc porát. Még csak esteledik, hol van még a tíz óra ?! Ágnes Szombathék házához húzódott, nézte a jövés-menést. Egyszerre sóbálvánnyá merevedett attól, amit látott. Regina Gáspár kabátját markolta derekán, anyja pedig a másik oldalon haladva valamit sugdosott a fülébe. Felfelé tartottak a falun, biztosan hozzájuk invitálva ... Fázni kezdett, összehúzta pruszlikját. Ez lett az ő gyönyörűséges napjából. — Elég volt. Ha nene, én már kitáncoltam magam. Ha néni kémlelő tekintettel nézte, nagy szeretet, megértés sugárzott belőle. — Hajaj, hajaj, az élet csak nem változik, bánat öröm egy kerékvágásban járnak, soha máshogyan ... No, isten áldjon Ágneskám. Úgy mondta ezt, mint aki búcsúzik, aztán lefelé ballagott. Tavasztól őszig csizma, cipő nélkül járt, mezítelen lába óvatosan kerülgette a kiálló köveket... Hiába, az öreg szem jó megfigyelő, Ágnes valóban búcsúzott fától, kerttől, a vén Zoborhegytöl, emlékeitől. Nem hagyja magát a sorstól térdre kényszeríteni, elmegy, el akar menni, ez az utolsó lehetősége. Határozottan indult hazafelé. Anyja már a malacokat etette, megmegtörölte orrát, szemét a kötényében. Ágnes csöndesen melléállt, keze végigsimitotta anyja hátát. — Anyu, megyek — szólt csöndesen. Anyja csak állt, majd nagysokára bólintott. Mozdulatában benne volt ki nem mondott szava: „Menj, boldogulj, gyermekem." A konyhába érve az órára nézett, kilenc múlt. Gyorsan összeszedte a holmiját, azután a kamra polcáról leemelte a Csehországot megjárt kopott bőröndöt. Nézte, forgatta; nem, ezt nem viszi magával. Végül meggondolta magát, batyut mégsem köthet a hátára. Gondosan becsomagolt, az ünneplő ruháit remegő kézzel átnyújtotta. Ágnes végigsimította anyja kezét, a levelet a tükör mögé tette. Lefeküdt, reggel korán kel. Elkerülte az álom, nem csoda, hisz nagy lépésre szánta el magát. Úgy feküdt mozdulatlanul, akár egy haldokló, szeme előtt lepergett eddigi élete... Nővére, öccse rég az igazak álmát aludtak, csak anyja virrasztott magányosan a konyhában. Lehetséges elébe menni a jövőnek? Lehetséges vagy nem, most már mindegy ... Talán jobb is így, mert ha Gáspár később teszi azt, amit tett. nem két évig, de egy egész életen keresztül bánkódna. Az elhibázott útról könynyebb visszatérni, de az előtte álló út mit rejteget, ki tudná megmondani ?... Szeme minduntalan lecsukódott, hallgatta, a bakter kürtje hány órát jelez. — Aludni... aludni — hajtogatta —, legalább néhány pillanatig. Lehunyta szemét, sokáig feküdt így, míg végre álomba zuhant. Hirtelen arra riadt, hogy az ablakon bedereng a hajnal. Óvatosan kibújt nővére mellől, a bőröndöt kivitte a konyhába, és felöltözött. Hirtelen eszébe jutott a csizmája, leakasztotta a kamra öregszögéről. De örült, hogy eszébe jutott! Miben jár majd télen, ha otthon felejti? Mindent végignézett. A szoba üvegezett ablakán keresztül hosszasan nézte öccsét, nővérét. Anyja mozdulatlanul borult az asztalágyra. Ágnes tudta, nem alszik, csak a keserves búcsúzást akarja elkerülni. Kaija mellett öszszekötött zsebkendőben pénz, neki nem hasonlító sírást, ami úgy, de úgy marasztalta. Vagy talán előre siratta? Könnyeivel küszködött, valami arra kényszerítette, hogy hátranézzen. A felkelő nap kikandikált felhödunyhája alól, élesen, tisztán ragyogott, szinte vakította. Benne keserűség és öröm váltakozott. Feljött a nap, talán az ő napja is felsüt végre?! — Süss fel nap. Szent György nap! — ismételgette. És boldog volt, mert ment... ment..., kinyitotta börtöne kalitkáját, végre szállhat, repülhet... Zobor hegye, a fák, mind, mind marasztalták, hívták, csalogatták, ezer szál húzta vissza, de Ágnes szabad madárszíve egyre csak ezt dübörögte: — Nincs visszaút, nincs visszaút! Bódultán hallgatta szíve hangos dübörgését, és a szabadság fölszabadult örömétől szavak tódultak a szájára. Sírnak a bórfenyők, tán engem siratnak. Sirástok kedvesim már nem marasztalnak; felhők tornyosultak kis falum egére, nagy út még előttem, jutok-e végére? Felmarkolta böröndjét, elindult szembefordulva a széllel. A felkavart por lassan elnyelte csizmástól-böröndöstöl, nyomában kételyek, csak a fenyők sírtak csöndesen tovább, mint édesanyja, akinek szemét ezen az éjszakán elkerülte az álom ... — vége — nö 14
