Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-15 / 47. szám
Fotó: Könözsi I CSALÁDI KOR Szülei és tanárai Hasonlítani valakire, azonosulni valakivel, valakit mint mintát követni, ez neveli a gyereket, ez teszi számára lehetővé azt, hogy később majd valóban önmagává válhasson. Természetes, hogy a kisgyerek szüleit követi. utánozza. Hozzájuk akar hasonlítani, miközben ugyanakkor el is taszítja újra és újra magától őket — és ez a folyamat már nagyon korán megkezdődik, már két-három éves korban. Belekapaszkodik az anyjába, apjába — de ugyanakkor topórzékol, hogy „egyedül! egyedül!" akar valamit megcsinálni. Persze ügy, ahogy éppen szüleitől látta. Ez az azonosítás folyamata: beépítem magamba az ő tulajdonságait — és ezt csak úgy tudom megtenni, hogy közel állok hozzá, szeretem, azonosítom magam vele — de miután elsajátítottam, amit így tanultam, akkor ellököm magam tőle. elkülönítem magam, hogy most már egyedül próbáljam ki: tényleg tudom-e? És a pszichológusnak kissé szorongva kell beszámolnia arról, hogy ha kamaszgyereket vizsgál, nagyon gyakran találkozik azzal, amit az ideálképzés zavarának neveznek. Ami abból fakad, hogy korábban nem volt kihez hasonulni, keveset volt otthon a szülő, nem volt jelen érzelmileg, nem volt jelen valóságosan, nem engedte közel a gyereket — most pedig, a kamaszkorban hiányzik az ideál, a személy szerint jelenlévő idegen ember, akiért rajongani vagy lelkesedni lehet, akit követni érdemes. Azért idegen, mert most. a családtól elszakadóban már csak egy idegen nyújthatna érvényes mintát a kamasznak — de ehhez az idegenhez viszont csak akkor tudna igazán hozzákapcsolódni, ha jól és biztosan kapcsolódott volna kisgyerek korában szüleihez. Jelen van persze sokféle póteszménykép, pótideál. Esetleg egy pódiumnyi távolságban egy zenész. Vagy valaki más, sztár, híres ember... De ez nem az igazi. Azért nem az igazi, mert ez a kapcsolat nem személyes. En ismerem őt — ő nem ismer engem. A zenészek mondhatnák el, hogy milyen leveleket kapnak tucatszámra. A gyerekek, a kamaszok legszemélyesebb ügyeikkel keresik meg őket, elmesélik leveleikben, hogy hogyan él a családjuk, hogyan élnek szüleik, milyen titkaik vannak — és ugyanezt írják meg az ifjúsági lapok szerkesztőségeinek is. Persze nem kaphatnak ugyanolyan személyes választ, amilyen személyes az ő közlendőjük volt. Borzalmas hiányról árulkodik ez a levéltömeg, a kamasz életében tényleg jelenlévő ember hiányáról. Hallgassuk meg azt, hogy hogyan beszélnek a példaképről vagy a példakép hiányáról a gyerekek. A riporter egy lányt kérdez: — Volt-e olyan felnőtt az életedben, akire hasonlítani szerettél volna? A válasz: — Nem találtam. Kerestem, de nem találtam. — Van-e olyan eszményképed, tőled távolabb élő valaki, akire hasonlítani szeretnél, aki valamilyen értlemben utat mutat neked? Az ideál Nem. Nincs. Eszményképem az van természetesen. de ez csak egy álom, és keresem ugyan a konkrét, a reális, az igazi embert, de idáig még nem találtam meg, pedig nagyon igyekszem megtalálni. Lehet, hogy az én álmaim nagyon irreálisak vagy nagyon távoliak. azért nem találom meg. — És ez az álom figura milyen ? — Az első az. hogy őszinte és nem megalkuvó. És szereti az embereket és őt is szeretik az emberek. — Ilyen felnőttel még nem találkoztál? — Olyan értelemben, mint ahogy én szeretném, hogy őszinte legyen, és mindenkihez az legyen, akár a kicsi gyerekhez, akár a társaihoz, olyannal még nem találkoztam. — És te magad őszinte vagy? És nem megalkuvó? — Szeretnék. Láthatjuk: az őszinteség követelménye hogyan tér vissza újra meg újra ezekben a jelenetekben, riportokban, önvallomásokban. Legyen a felnőtt őszinte. Merje meg is mondani, amit igazán érez és gondol. És még mélyebben: gondoljon és érezzen valami igazat, valami valódit — önmagáról és a világról, amelyikben él. És viselje el az én őszinteségemet. Talán így volna sommázható, amit a kamasz követel a felnőttektől. Vagyis csak követelne. Mert nincs, akitől követeljen — mert mi felnőttek nem érünk rá. nem vagyunk eléggé jelen a környezetében. Ha szülök vagyunk — folyton rohanunk és otthonunkban már fáradtan esünk be. Ha tanárok: nem tanítunk elég huzamosan és elég nagy' óraszámban egy-egy osztályban. Nem vigyázunk arra sem, hogy az osztályfőnöknek tényleg sok órája legyen a saját osztályával — sőt nemegyszer még váltogatjuk is az osztályfőnököket, úgyszólván évente. (Amikor nagymúltú iskolák nagyhírű tanárai nyolc éven át vezettek egy-egy osztályt, ez a szoros kontaktus alkalmas volt arra. hogy egy személyes közelségből ismert emberhez — a csalódon kívül — hozzákapcsolódhasson, hozzátapadhasson a kamasz a maga rajongásával; majd vitákban elszakadjon tőle.) A barátai! És a barátok ? A barátok — sokszor a barátoknak egészen szűk köre alkotják a kamaszok valódi közösségét. Két barát vagy egy barát — vagy háromnégy-öt fiú és lány —, akivel a kamasz valódi kapcsolatba lép. Ez sokszor úgyszólván titkos, másokat kizáró, szinte mondhatnám kellemetlenül szoros baráti kapcsolat — de kamaszkorban ez a természetes, és a személyiség fejlődése ezen a szűk közösségen keresztül vezet a tágabb közösségek felé. Én azt hiszem, hogy ha mi felnőttek hagyjuk megszerveződni a szűk baráti társulásokat. amelyek azután egymással laza szálakon függenek össze — ez létrehozhat egy működő kamasz vagy ifjú közösséget. Az osztályon belül is. Persze csak ha hagyjuk, hogy maguk döntsenek a maguk dolgaiban. Mert a kamaszok hatalmas módon képesek önirányításra! Sokkal okosabban, sokkal erőteljesebben és sokkal demokratikusabban, mint ahogyan azt mi felnőttek gondolnánk! Ez úgyszólván a vérükben van. (Még ekkor . ..) Ha viszont mi akarjuk őket irányítani, ellenállásba mennek át. (Sajnos, láttam olyan hetedik osztályt, ahol a gyerekek majdnem azt választották meg úttörövezetönek, akit akartak. Az osztályfőnöknö ugyanis még „fiatal és tapasztalatlan" volt. A gyereket az iskolavezetöség nem kedvelte. A tapasztalt igazgatónő bement az osztályba, és „helyretette" a választást. Egész más gyerek lett a vezető. A gyerekeket viszont nem érdekelte tovább az úttörömunka. — Vajon ez volna a demokrácia elöiskolája?) A szülőnek sokszor fájdalmas, hogy a gyerek most már barátaihoz — látszólag csak barátaihoz — ragaszkodik. Árulásnak, hűtlenségnek érzi. A gyerek már nem akar vele programot csinálni — és ha kényszerítik erre, morózus vagy szemtelen lesz. És ha a gyerek megmondja, hogy a barátaival akar lenni és nem a szüleivel, akkor is: szemtelen. Pedig ebben az életkorban ez a természetes. Először csak ketten ülnek a szobában, Jóska apja és keresztanyja. Jóska apja éppen tölt valamit. Anyja még a konyhában van. Most „Jóska" jelenik meg a képernyőn. Az apa felkiált: — Anya, gyere csak! Jóska van a tévében! Siess, gyere! „Jóska" beszél a televízióból: — ... hogy a barátaimmal kéne elutazni! Nem azért nem megyek el a szüleimmel, mert nem szeretem őket... fkz apa döbbenten felkiált: — Mi?! Nem szeretsz minket? Miket beszél ez a gyerek ? „Jóska a televízióból: — ... csupán azért mert a barátaimmal sokkal jobban el tudom tölteni a szabadidőmet tehát sokkal kötetlenebb és szabadabb a program egyszóval... Közben Jóska anyja is bejött, és döbbenten nézi a képernyőt. Ámultán mondja: — Erről nem is beszélt nekem! „Jóska" a képernyőről: — ... Jobban érzem magam a barátaim körében, és a szabadidőmet is jobban tudom eltöteni... Újra az anya: — Mennyit könnyörgött hogy engedjük el a tévébe, és most így visszaél a bizalmunkkal! Időközben megérkezik Jóska. Köszön, senki se fogadja, csak lassanként veszik észre, hogy megjött. Most az apja kiált fel a képernyőre meredve: — Hát nem igaz! És mit fognak szólni rólunk bent a gyárban? Mit mond majd mindenki?! Milyen szülők vagyunk mi?! Hol ez a gyerek ? Jóska újra köszön, hangosabban: — Szia, apu! Szervusztok! Szia, Kéri! Jóska anyja: — Gyere ide, légy szívest — Miért? — Hát néztük a műsort... — És? — Hát... Nagyon tetszett! — Miért nem tetszett? Jóska apja: — Hát azt hiszem, lesz visszhangja bent a gyárban. Mit mondanak majd! Képzeld el. mit fog szólni Zoli bácsi! — Most mi a bajod? — Mi, mi. Azt hiszed, hogy... Jóska anyja vág közbe: — Tavaly is nagyon örültél, mikor elvittünk magunkkal a Balatonra! — Örültem. . . — Igenis örültél! — Örültem, hogy ti is örüljetek, de legjobb lett volna a barátaimmal. . . már akkor is! Idén meg pláne! — De ha legalább megmondtad volna nekünk, hogy te ezt fogod mondani a tévében, akkor mi megmondhattuk volna mindenkinek ... — De mit mondtam én a tévében ? És nem is tudtam előre, hogy mit fogok mondani. Azt mondod, mertott bent ezt kell mondani. .. — De akkor legalább mi mindenkinek megmondhattuk volna, hogy te ezt csak azért mondod, mer ott bent ezt kell mondani... — Dehogy kell ezt mondani! Ez volt. ez az igazság, nem?! És így kanyarog tovább ez a családi vita végeláthatatlanul, félreértések között. (Például: a gyerek azt mondja a televízióban, hogy „nem azért nem megyek el velük, mert nem szeretem őket..." mire az apa felkapja a fejét: „Mi?! Nem szeretsz minket, miket beszél ez a gyerek?") Hát igen. Kicsit bizony ilyenek azok a családi viták, amelyek tulajdonképpen lebonyolithatatlanok, nincs kimenetelük. Ezeket a vitákat nem lehet, tulajdonképpen nem is érdemes lefolytatni — mégis mindnyájan mindig újra belebonyolódunk —, ezeket a helyzeteket el kell viselni... VEKERDY TAMÁS
