Nő, 1988 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1988-01-26 / 5. szám
mennyien nagyon fontosnak tartjuk. Irigyeljük egymástól az új, színes autókat — autócskákat, úgy büszkélkedünk velük, akár a kis srácok, mindenki olyat akarna. Hadd lássák az emberek, mit szállítunk. Én se vagyok más. A régi, mocskos kocsiban én is piszkosnak, elárvultnak, elveszettnek és kisiklottnak éreztem magam. Elhagyottnak. Ebben a narancsszínű Tátrában jobb. És vidámabb. Remélem, a nap is előbújik. Ha süt a nap, mindig jobb az utam. Forróság van, de én énekelgetek. Ha viszont felhős az ég, vagy esik, egy nóta sem jut az eszembe. Ma az eget fekete bárányfelhők borítják. A nap sehol. Mintha tegnap mindörökre minden fényt kiadott volna magából. íny azután az áldása nélkül indulhatok útnak. Megmutattam a kapuörnek a papírokat, és ő felnyitotta a sorompót. Szorosan a kocsi mellett egy moped fékezett. Mária! Kockás blúzban a vállán keresztbe vetett táska. Levette a szemüvegét, a fehér bukósisakot, és a kocsim lépcsőjére lépett. A haja a mellére omlott. — Elviszel, ugye? A sorompó alatt a lépcsőn hagyott állni. Talán habozott. Nem tudta, komolyan gondolom-e, vagy csak próbára teszem őt. Merően maga elé nézett, mintha először menne át ezen a szakaszon. Görcsösen fogta a kormányt, akár egy kezdő sofőr, én pedig vártam, mikor áll meg, hogy elkergessen. Amikor éjjel elhatároztam, hogy megkeresem őt, ezerszer, ezer változatban elképzeltem, és átéltem ezt a helyzetet, de most itt volt. Valóságosan, visszavonhatatlanul. És most már nemcsak én voltam a formálója. Nem változtathattam és idomíthattam én magam úgy, ahogy nekem, csakis nekem megfelel. Feladtam a magamért folytatott harc kellemes biztonságát, és elkezdtem a másikért folyó játékot. De a másikért folytatott játék két ember játéka. Nem tehetem fel a kérdéseket csak önmagámnak, és nem adhatok rájuk választ egymagám. Kiterítettem a kártyáimat. A partner kártyáit azonban nem ismertem. Az úton megállt. A többieknek kerülgetniük kellett minket. Fél hét körül a legnagyobb a forgalom. Kinyújtotta a karját a nyitott ablakon, megigazította a külső viszapillantó tükröt, de nem nézett rám. — Gyere. — Nem viszlek messzire. — Visszamegyek, amikor kell. — Átmegyek a határon. — Elkísérlek. — Medvénél ki kell szállnod. — Rendben van. — De a mopedet az üzemben hagytad. — Autóbusszal megyek. — Nem fogsz félni ? — Mitől? — Hogy eltévedsz. — Nem tévedek el. — És miért jössz velem ? — Hogy ne légy egyedül. — Vissza te mégy egyedül. — Te is egyedül maradsz. — Magam elé képzellek, és nem leszek egyedül. — Akkor én sem. Mária csendes, gyengéd és egyszerű volt. Keveset beszélt, de emberien és természetesen. Tetszett nekem. Úgy, mint este. Sőt, még jobban. Már nem volt idegen. Nem ment el tőlem, nem távolodott. Utánam jött, mellettem volt, egészen közel. Mintha már régen ismertük volna egymást. Mintha nem először beszélgettünk volna. Mintha otthon lettünk volna. Bacsfán letértem a komáromi útról. A falvakon át nyugodtabban lehet hajtani. Mindenki munkában van, csak az üres házak maradtak a helyükön zöld, mohos udvaraikkal, a fehérre meszelt, vadszölővel befuttatott tornácok, az úton totyogó kövér libák, a nádfedeles öreg halászkunyhók, itt-ott félig rombadőlt elárvult vízimalom és mindezek közt végtelen répa- és kukoricaföldek. A vastag kalászokon már sötétedik a haj, alég napot kaptak, most még egy kis eső kell, és nemsokára begyűjthetik az édes termést. Kinyitottam az ablakot. A szabályosan dohogó motor felriasztott egy fácánpárt. Kihajolva visszanéztem, nem kapta-e el őket a kerék. Mélyet lélegeztem. Orrlyukaim tágulva szívták be a nedves levegőt. — Reggeliztél? — Nem. És te? — Nem volt időm. — A pihenőn van büfé. — Nyitva van? — Ilyenkor nyáron igen. Sok az utas. A sofőrök is meg szoktak itt állni. Meg az erdészek, a rezervátumból és a faiskolából. — Soha nem gondoltam volna, hogy itt is vannak erdészek. — Én sem. De vannak. És sok a dolguk. ichal a gát mögött parkolt le a kocsival. Megláttam a Dunát. Békésen folydogált. Lenyűgöző nyugalommal. Megragadott váratlan nagyszerűsége. Megszoktam a város szabályozott Dunájának látványát. Körülötte épületek, a Vár kőtömbje, hidak és tornyok. Itt semmi sem volt. Csak sok-sok szomorúfűz, széltől cibált vékony törzsű nyárfa, és remegő fű, guggoló bokrok és pazarlón illatozó gyengéd virágok, mindez oly védtelenül a hatalmas víz mentén. A kikötői kocsmában Michal köszönt néhány ismerősének. Nem állt meg senki mellett, bár szívélyesen és barátian üdvözölték. Virslit vásárolt, nekem sört, azután azt ajánlotta, sétáljunk egyet. A gáton lépkedtünk. A vízfolyás irányába. A madarak énekeltek, ezért mi csendben voltunk. A lábunk elé néztünk. Soha nem láttam még ennyi virágot. Gyermekláncfüvön, százszorszépeken és az egyre megújuló fű tömegén tapostunk. Az arcunkba időnként heves keleti szél csapott. Hogy elkerüljük, egymás felé fordultunk. Kakukkfű illatozott. Kis idő múlva esni kezdett. Levettük a cipőnket, és a fák alá mentünk. Varázslatos zöld világ. Törékeny a langyos reggeli eső tiszta cseppjeit széthinti a szélben. Erős, a széles levelű bokrok és a mély fütenger beérett karjait teljesen kitárja. A ruhánk már ránk tapadt, de valahogyan egyikünknek sem akarózott visszamenni. Talán mert vizes volt a lábunk, talán, mert a tiszta, eső mosta levegő fokozatosan hatalmába kerítette az érzékeinket. A rét mögött tó bukkant elő. Kicsi és kékeszöld. A víz színén sárga lótuszok. Levetkőztünk. Minden vizes volt rajtunk. Egymást néztük. Nagy és erős a testünk. Tele a júliusi nappal. A júliusi nap pedig égett. Bementünk a vízbe. Meleg volt. Simogatott, körülölelt, kényeztetett minket. A kezünk, a mellünk, a hasunk, és libabörös lábunk egyre nagyobb élvezettel játszott a vízzel, hol fölébe kerekedtünk, hol átadtuk magunkat neki. Úsztunk egymás mögött, egymás mellett és együtt. Egy bíborvörös ökörszem a partra vezette kicsinyeit. Nem félt. Semmivel sem törődött. A szomjas madarak inni akartak. A kis tó vize átlátszón tiszta volt. A szomjas madarak eloltották szomjukat. (folytatjuk) ZSEMBERI ETELKA Pallos és krizantém Beérnek a körök. A felszínük mélyzöld. Mint mozdulatlan tenger — a Hold szakában — bántón csillogók. Újra és újra jelentkeznek. Hattyús hussanással egyre közelednek! Nem éretted! Sem miattad! Jószerint csak átsuhannak rajtad! Utánuk nézni? Nem a kenyered! Más időkről szájalnod? Ünnepnapok közti márvány-némaságról? Ha évtizednyi már a csönd? Dehogy! Küszöbtől az ereszig csakis Te tudod, mily hosszú az út. A grádicsokat nem számlálod, mint kufár. Töl s alá, föl s alá, föl s alá, mert még nem elég a hoppla-hopp. Porcelánmezők, átlátszó végletek! Bukott angyalok s egyéb közhelyek! Minden recseg-ropog a kuka-csönd időben! Mígesak nem érzed meg közeledtiiket. Honnan is ...? Sohasem tudod meg! Csak jönnek — ismét — mélyzöld köreid. Midőn vesztésre áll a mérleg, s az idő-mezsgye elhatalmasult. Midőn átlátszó a nappal, mint a tenger — azt kérdeznéd: sosem lesz vége már? Ök érkeznek segedelmedre. A felszínük mélyzöld. Mint mondtad: hattyús hussanással. Mint szóltál: nem miattad! Jószerint csak átsuhannak rajtad! Mint pallos vágna át krizantémokon. nő 15
