Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-27 / 5. szám

LÁTOGATÁS AZ AUSZTRIAI TRAISKIRCHENI MENEKÜLTTÁBORBAN

levő Traiskirchenben élt. Várta a vízumot, először az Egyesült Államokba, aztán Új-Zélandba, később Kanadába. de hiába. Végül is, a sok keserű csalódás után. az ő makacs könyörgésére visszajött.

— Most együtt élünk — jegyezte meg — és egészen jól megvagyunk. Az apja is visszatért hozzánk, miután csinos és fiatal élettársa minden pénzéből kiforgatta, és mást. fiatalabbat és gazdagabbat talált magának — tette hozzá minden irónia nélkül.

Ez a szomorú, de végső kicsengésében mégiscsak jó — és nem utolsósorban tanulságos — eset járt az eszemben, amikor a helyi érdekű kis vicinálissal a traiskircheni menekülttáborba utaztam. Az osztrák fővárostól Bécsújhely irányában vagy húsz-huszonöt kilométerre fekszik. A táborhoz kidőlt-bedőlt templomocska körül vezetett az út. És régiek, szürkék, elavultak a tábor épületei is, amelyeket magas vaskerítés vesz körül, s amelyet a bekötőút után magas kőkerítés vált fel.

Könnyen elképzelhető, hogyan festenek a falak, amelyek még magukon viselik elmúlt évszázadok nyomait. A k. u. k. tüzérség tiszti akadémiája laktanyájának épült. E célt szolgálta mindaddig, amíg a fasiszták lerohanták Ausztriát, és az „Anschluss’’ után itt képezték ki az SS-eket. Az 1956-os évben — a magyarországi ellenforradalom leverése után — az osztrákok megnyitották a határokat mindazok előtt, akik a régi idők visszaállításán mesterkedtek. Ezek között a „menekültek” között sok volt a gyilkos és más köztörvényes bűnöző, akiket a börtön helyett ebben a táborban helyeztek el. És amikor nálunk az 1968— 1969-es válságos években a jobboldali ellenforradalmi, erők tervei dugába dőltek, Ausztria a hazánkból menekülteket is felkarolta, és ismét csak ebben a táborban helyezte el őket, ahol ilyenformán kezet adhattak egymásnak az emberi társadalom hasonló kivetettjei.

És ahogy nemsokára a saját fülemmel és a saját szememmel is meggyőződhettem róla. ma nemcsak politikai menekültek laknak a csaknem kétszázezer négyzetméternyi, elkerített táborban. Többségük fiatal, tizenhét és harminc között. Sokan könnyelműségből hagyták el hazájukat. Többségük bedőlt a Nyugat jóléti társadalmáról szóló üres dumáknak, belegabalyodtak a korlátlan lehetőségek látomásaiba, elhitték, hogy „kint” nagyon hamar meggazdagodhatnak. Már látták magukat a Kanári-szigetek napfényes plázsain, vagy ahogy a fékezhetetlen musztángok hátán cowboyokként száguldanak a prériken. Csakhogy a legtöbbjüknek be kellett érnie, mégpedig ugyancsak hosszú időre, a tábori életformával. Ma ezek a fiatalok szomorú tekintettel nézegetnek ki a barakkok kivert ablakain át a sivár, szürke tájra. Olyan kvártélyokban laknak, amelyekben az egymás fölötti pallatágyakon (fagerendára függesztett ágy) és a szűk. keskeny szekrényeken kívül, amelyekben a

Egy házban laktunk a lakótelepen. A nőnek két gyermeke volt. ha találkoztunk, köszöntöttük egymást, néhány szót váltottunk futólag, aztán ment ki-ki a maga dolga után. Tulajdonképpen három gyermeke volt, de a harmadikról akkor még nem tudtam, szinte letagadta, mintha nem is létezne. Jóval később költöztek be a házunkba, úgy két évvel ezelőtt, így hát alig tudtunk valamit a családról. A férjéről sem tudtunk jószerivel semmit, aki rövidesen el is költözött tőle. egy másik nőhöz. A letagadott fiúról is csak véletlenül értesültem — a villamosmegállón várakoztunk, amikor egy ismerőse megkérdezte tőle: És hogy van Eugen? ír?

Az asszony először zavarba jött. de aztán készségesen válaszolt a másiknak: — Igen, természetesen. ír. Csak nagyon kevés az ideje. Tanul. Képzőművészeti akadémián. Hát, teljesült a vágya. Szobrász lesz. . .

Aztán később, amikor találkoztunk, elmondta, hogy Eugen a harmadik gyermeke. A legfiatalabb. Az érettségi után nem vették fel a főiskolára, borzasztóan szerencsétlen volt a gyerek, és ők segíteni akartak . . . Befizettek a gyereknek egy jugoszláviai nyaralásra, innen jutott át Ausztriába, ahol aztán menedékjogot kért...

Ahogy elmondta, a hangja elárulta, hogy valahol anyai szívének mélyében ott fészkel a fájdalom, el nem múlón, enyhíthetetlenül. Sokat hallott a menekültekről, akitől és ahol lehetett, érdeklődött is a sorsuk felől, és nyilván tudta, hogy nem minden arany, ami fénylik, vagyis, hogy sok minden, amit írnak, nem felel meg a valóságnak. Vagy talán csak önmagát akarta meggyőzni, az anyaszívet akarta mindenáron megnyugtatni, hogy ő — az ő fia — nem tartozik azok közé, akik az idegenben nagyon hamar rájöttek arra, hogy álmaik és a realitások között óriási szakadék tátong.

Aztán kicserélte a lakását, de a lakótelepen maradt, s így ismét összefutottunk egyszer. Akkor éppen a kertjükbe ment, amelyben kis víkendházuk is volt, de nem egyedül: mellette alázatosan lépkedett fia, Eugen. Örömmel közölte, hogy a fiú hazatért. Nem, nem tanult. : egész idő alatt, amíg távol volt, a Bécstől nem messze