Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-20 / 43. szám

Közöttünk élnek és első pillantásra semmivel sem különböznek tőlünk. Örömük, bánatuk, gyengeségeik, kedvteléseik a miénkhez hasonlóak. De egy valamiben mégis mások: az élet véletlenszerűen adódó pillanataiban képesek voltak megtagadni önmagukat, nem gondoltak saját magukra, csakis arra a másikra, akinek nagy szüksége volt rájuk.

Bár legtöbbjük még a gondolatot sem engedi közel magához, hogy Valami kirívót, valami nem mindennapit cselekedett volna, mindegyik történet érdemes arra, hogy papírra vessék. Tanulhatunk belőlük, mi — a többiek —, hiszen mindannyian egyformán esélyesek vagyunk ...

Élet és halál néha valóban egy hajszálon függ, s az élet megmentéséhez sokszor nagyon kevés elegendő, csupán csak akarni kell, csupán csak nem Szabad elveszíteni a fejünket, csupán csak gyorsan kell cselekedni... Ahogy e cikkel elindított sorozatunk hősei tették, teszik.

Harmadszori próbálkozásomat, most, minden jel arra vall, siker koronázza. Végre nincs viziten, nincs különlegesen „nehéz esete", és nem ment életet. Az orvosok szobájában várakozom Zuzana Orbánovára, a Bratislavai Dérer Kórház gyorssegélynyújtási állomásának főorvosára. Ide minden bizonnyal szabad perceikben menekülnek az életmentők. A polcokon, az asztalon, az ablakpárkányon mindenütt német, angol nyelvű orvosi szakkönyvek, folyóiratok, jegyzetfüzetek, vaskos szótárak. Belelapozok az egyik újságba, a gyermekkorban kifejlődő epileptikus rohamokról ír... Hirtelen felvágódik az ajtó, fehér köpenyes doktornő siet be. Még nem is értem rá regisztrálni a telefoncsöngetést, ő máris a készüléknél terem: „Tessék, itt Orbánová, elsősegély ..."

Aztán a világ legtermészetesebb módján elnézést kér, még valamit el kell intéznie, de két perc múlva már visszatér, és lábát kinyújtva leül velem szemben a díványra.

— Nagyon meglepném, ha azt mondanám, hogy én nem is készültem igazából orvosnak? — hökkent meg első mondata. Csak megtanultam, hogy amit az ember csinál, azt becsületesen, szíwel-lélekkel kell csinálnia, és amit választott, ahhoz maradjon hű, bármi történik is. Pedig nem könnyű ez a foglalkozás. Azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy valamennyi orvosi szak közül ez a legfárasztóbb és a leghálátlanabb, hiszen nagyon sok esetben már későn érkezünk. . .

Diákkoromban imádtam a matematikát, villamosmérnök szerettem volna lenni, de apám szerint ez nem lánynak való szakma volt, így hát az orvosira jelentkeztem. A közös a két dologban talán a logika, az orvosnak is nagy szüksége van a logikus gondolkodásra. Pedig mérnökként ma, a számítógépek időszakában biztosan könnyebb lett volna a dolgom. Szóval mégiscsak orvos lettem.

Komáromban (Komámo) kezdtem gyakorolni ezt a mesterséget a sebészeten, a második szakvizsgámat azonban már aneszteziológiából tettem, ugyanis meghalt a komáromi aneszteziológus, és én vettem át a stafétát. Talán még nem is tudtam, hogy ez egy életre szóló döntés lesz! Idestova húsz éve, hogy végeztem az egyetemen.

Jó riportalany. Kérdezni sem kell, megsejti, mire kíváncsi az újságíró. Miközben beszél, elnézem gyorsan mozgó kezét. Mosolya mögött határozott, majdhogynem férfias, tettekre sarkalló jellemet érzek. Elképzelem életmentőként, megpróbálom olyan szemmel nézni, ahogyan a kiszolgáltatott beteg nézhet rá. Ha nem tudnám róla, hogy mit csinál, akkor is azt mondanám, orvos. Igazi doktor néni, akitől kicsit félnek ugyan az emberek, de akire rá merik bízni magukat. Tekintetéből kiolvasható az elszántság, az, hogy tud valamit, amivel a többiek segítségére lehet.

Szavaival lassan visszatér a jelenbe.

— Hetvennyolcban jöttem vissza Bratislavába, természetesen az aneszteziológiára kerültem. Biztosan nem sokan tudják, hogy ha valaki ebben a — környező és szintén hozzánk tartozó falvakkal — félmillióssá duzzadt nagyvárosban kitárcsázza az öt darab négyest, az életmentők számát, akkor a vonal túlsó végén a diszpécser jelentkezik. Az állomáson éjjel-nappal három műszakban állandóan két orvos dolgozik. És ez olyan nagy városra, mint Bratislava, nagyon kevés! Ugyanaz az orvos megy ki az életveszélyben forgó, az eszméletlen állapotban halállal viaskodó nagybeteghez, mint akit húsz perccel azelőtt

CÍFTMENTŐK

szintén „eszméletlen" beteghez riasztottak, a helyszínen viszont kiderült, hogy a borostás arcú férfi csak felöntött a garatra és a részegek mámorító álmát alussza. Olyan is megtörténik, hogy a telefonhívás csak blöff; a cím, a személy nem létező. Van, akinek ez a fajta szórakozás a hobbija. Az orvos pedig bevágja magát a fehér kocsiba, a sofőr bekapcsolja a szirénát, és vágtatunk a város egyik végéből a másikba.

Persze, nem sok az, amit a helyszínen a beteggel csinálhatunk, mert hiszen sokszor a legfontosabb, hogy minél hamarabb kórházba szállítsuk, ahol megfelelő műszerekkel, steril körülmények között végezhetik el a szükséges beavatkozást. A legfontosabb a gyorsaság, a határozottság. Először is meg kell állapítani, hogy ha eszméletlen, mi az eszméletlenség oka. A mély eszméletlenség általában agyi eredetű, a könnyebb a szívtől származik. Kitapintom a pulzust, megnézem a szívet, hogy észleli-e a fájdalmat, vagy sem, hogy izzadt-e (a cukorbetegek általában csuromvizesek). Ha kell mülégzést, szivmasszázst alkalmazunk. Gyógyszert csak olyan esetekben, ha száz százalékra tudom a tünet okát, mert különben megnehezítem a kórházban az ok felderítését.

Nemrégen volt egy szomorú esetem, egy építkezésen egy fiatalember — csupán — hat méter magasságból leesett, és olyan szerencsétlenül, hogy éppen arra a kb.

Csak egy szó: emberszeretet

1X2 méteres darabra zuhant, amit már lebetonoztak. Azonnal elszállítottuk, bár tudtam, hogy nem marad életben. Az a legszörnyűbb, ha mindent megteszünk, azt a látszatot keltjük, mintha segítenénk, de közben tudatosítjuk, hogy a betegnek nincs esélye túlélni. Másfél óra múlva meghalt.

Nagyon súlyos eset volt azé a motorkerékpárosé is, akit a menetiránnyal ellentétes oldalon találtunk. Nagyon súlyos törései és zúzódásai voltak. Miután rögzítettem a testét, ahogyan lehetett, bevittük a kórházba. Egész úton azon gondolkoztam, hogyan kerülhetett az ellentétes oldalra. Nem hagyott nyugodni a dolog és kiderítettem, hogy hátulról egy autó ütötte el, így átrepült a túloldalra, ahol belehajtott egy másik motorkerékpáros. Minden operációja jól sikerül, harmadik hónapja fekszik nálunk.

A legszörnyűbb mégis az, ha kisgyerekhez hívnak. Még húsz év után is elérzékenyülök... Leggyakoribbak a fulladások. Mondok egy szerencsésebb kimenetelű esetet is: a magyar gimnazistákhoz hívtak. Az uszodában volt testnevelési órájuk, és az egyik fiú nem jött fel a víz alól. Bár nem mesélték el pontosan az esetet, én úgy sejtem, azt próbálgatták, melyikük bírja ki a legtovább a

víz alatt. Ez a fiú valóban kibírta az utolsó szuszig, de feljönni már nem volt ideje, elvesztette az eszméletét. Mire a helyszínre érkeztünk, már túl volt a veszélyen, eszméleténél volt és képes volt tájékozódni. Később a fiúk bevallották, hogy előtte éppen elsősegélynyújtást tanultak, és ök élesztették fel a társukat.

A lelkesedés, a lendület, amellyel erről az orvosok körében nem éppen közkedvelt szakról beszél, csak fokozódik, amikor a családra terelődik a szó. Két kisfia van, akik szeretnék, ha anyjuk többet foglalkozhatna velük. A férje viszont mindenek felett megértő és segítőkész.

— A kisebbik fiam volt a család elkényeztetettje, amikor először óvodába vittem és én pedig munkába indultam, sírva kapaszkodott a nyakamba, „ne menj

dolgozni!". De aztán elmagyaráztam neki, hogy akkor nem lenne pénzünk papira, és okosan megértette, hogy másoknak is szüksége van rám. Persze, a családi életet felborítja, ha az egyik félnek éjjeli szolgálatai vannak, de otthon mindig meg tudtunk egyezni, mert a férjem nagyon megértő. Bár a múltkor már azt javasolta, hogy „légy szives, csináltass egy jó nagy képet, azt kiakasztjuk a szobában, és akkor mindig velünk leszel". Most, hogy januártól főorvos lettem, nincsenek olyan gyakran szolgálataim, de azért természetes, hogy csak a vezető orvos ér rá mindig helyettesíteni azt, aki szabadságon, tanulmányi szabadságon van, vagy más okok miatt kiesik.

Ez a fénykép különben egészen jó ötlet, mert mindig igyekeztem mindent megcsinálni, hogy azért ne vegyék túlságosan észre, ha nem vagyok velük. De egy kicsit azért el is gondolkoztatott... Szeretnék többet beszélgetni, sétálgatni a gyerekeimmel, kijárni a kertbe, olvasni, kézimunkázni. Mert erre mostanáig csak lopva szakitok időt, hiszen állandóan szakkönyveket kell bújnom, hogy feltöltsem az ismereteimet.

Az orvostársak, a kollégák szerint nagyon igyekszik igazságos lenni, bár köztudomású, hogy a vezetővel sohasem lehet mindenki megelégedve. Határozott, gyors, önálló. Talán ezekkel a szavakkal lehetne őt jellemezni.

Saját maga így foglalja össze: Egyszer régen, egy idősebb kollégám azt mondta a mi szakmánkról, hogy annak, aki itt dolgozik, elsősorban is emberszeretőnek kell lennie.

Sejtem, hogy ehhez tartja magát.

M. PLEVA ÉVA

KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele