Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-20 / 43. szám
Egy levél nyomában A fiatalasszony a kapuban áll, ott vár bennünket. A zöld ház ütött-kopott, látszik, hogy nem lakják. Az udvarban is szanaszét van minden, elöl egy homokhegy, odébb szürke kockák, építkezéshez valók, hátrább egy hűtőszekrény. A fiatalasszony édesanyja, Balaskó Mária néni, a hátsó traktusból kerül elő, ott rakosgatott éppen valamit. Bemegyünk az első kis helyiségbe, onnan kukkantunk be a belső szobába. Bútor bútor hátán, székek, szekrények, ruhák, összevisszaság, por, piszok. Néhány hónapja került ide Mária néni holmija, amikor kilakoltatták a ház első részéből. Hogy miért kellett kiköltöznie onnan, annak hosszú a története, előzményei az ötvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Akkor kötötte össze ugyanis Mária néni az életét Balaskó Imrével, s jött ide a Balaskó-portára. Mindkettejüknek a második házassága volt ez, a férfi négy gyermekkel maradt özvegyen, az asszony két fia közül a kisebbiket hozta az új házasságba. Házasságkötésük idején a Balaskó-gyerekek közül a két lány mér szinte felnőtt volt, az idősebbik fiú kamasz. A legkisebb, Laci, hat év körüli, öt nevelte Mária néni, a saját fián kívül. Később született még egy közös gyermekük is — egy kislány. Mari. Ő a fiatalasszony, aki édesanyjával együtt vár bennünket, s higgadtan meséli az utóbbi évek eseményeit, a sok vitát, veszekedést, idegeskedést. Mária néninek nem volt könnyű sora. Nevelte a gyerekeket, ellátta a háztartást, gondozta idős apósát, s emellett még gyári munkásként évekig nehéz munkát végzett.,Férje nem vetette meg az italt, Így az ő vállát nyomták a terhek. A Balaskó-gyerekek soha nem voltak jóban mostohaanyjukkal, kapcsolatuk igazán nem mondható felhőtlennek. Nem minden előzmény után jutottak tehát oda, ahol most tartanak, nem máról holnapra mérgesedett el köztük a viszony. 1980-ban meghalt Balaskó Imre. A házat és a mellette fekvő udvart, kertet, négy gyermeke és özvegye, vagyis Mária néni. örökölte. A három idősebb Balaskó-testvér lemondott részéröl öccsük, László javára. Természetesnek tűnt, hogy Mária néni továbbra is a házban marad, a ház első részében, a két szoba-konyhás lakásban, amelyhez egy zárt veranda is tartozik. Annál is inkább, mert a gyerekek mindegyikének rendes lakása van. A hátsó helyiségeket közösen használták mostohafiával, Lászlóval, aki ott tartotta a munkaruháját, ott öltözött át. Balaskó néni meséli, elejétől kezdve napirenden voltak köztük a viták. A fiatalok mindent a magukénak tartottak, veszekedtek, hátulról kihányták a gabonáját az udvarra. Ő úgy gondolta, mondja, véget kell vetni ennek az áldatlan helyzetnek, ezért ügyvédhez fordult tanácsért, majd bíróságra adta a dolgot, osszák meg hivatalosan az ingatlant, legyen meg fehéren-feketén, melyik rész kié. Arra igazán Enyém, nem gondoltak, milyen évekig tartó huzavonát indítanak el ezzel, mennyi idegeskedésben, keserűségben lesz részük. Miközben Balaskó néni az eseményeket pergeti vissza lánya segítségével, megjelenik az udvaron egy rövid időre Ferenc, az idősebbik Balaskó-fiú, aki a peres eljárás során öccsét képviselte. Mire kimegyek az udvarra, már nincs ott, de nem sokkal később ismét megjelenik, így van alkalmam vele is elbeszélgetni a történtekről, bár szemmel láthatólag nem örül az újságíró jövetelének. Sőt, mikor már nem messze álló szép új családi házában ülünk, hangot is ad véleményének, mondván, az ügy jogi szempontból már le van zárva, minek jön még az újságíró is. Az újságíró viszont nem hagyja magát olyan könnyen eltántorítani, mert az egész ügynek nem annyira a jogi, mint inkább emberi vonatkozásai izgatják. Balaskó Ferenc vastag iratköteget rak az asztalra, sorra mutogatja az ítéleteket, igazolásokat, szakértői véleményeket, végzéseket. Az első „menetben" a bíróság Balaskó néninek ítélte a ház első részében lévő lakást, vagyis azt, amelyben az előző években, évtizedekben lakott. Balaskó Ferenc ekkor törvénysértési panaszt adott be, s elindította a második „menetet". Újabb szakértői vizsgálatok, vélemények, majd az eredmény: Balaskó néninek mégis ki kell költöznie, a hátsó traktust ítélték neki. Balaskó Ferenccel nehezen értjük egymás szavát. Én emberségről, méltányosságról beszélek, ő az utolsó bírósági iratok közt keresgél. „Ezek szerint mindenki részrehajló volt — kérdezi —, mindenkit lefizettünk? Nekem tiszta a lelkiismeretem!" tied... A háznak az a bizonyos hátsó része — amelyről az eljárás során a vita folyt, lakható-e vagy sem, önálló lakásegységnek tekinthető-e — eredetileg istálló volt. Később alakították át, s szükségmegoldásként átmenetileg éveken át hol az egyik, hol a másik gyerek lakott ott családjával. Igaz, Mária néni édesfia, miután megtudták a döntést, elkeseredésében csákánnyal kezdte fölszedni hátul a padlót, hátha nem teszik akkor be oda őket. A padló, mondja Mária néni, már korhadt volt. Felmerül az emberben a kérdés, nem az lett volna-e annak idején a legkézenfekvőbb megoldás, hogy Mária néni megveszi a gyerekek házrészét. Szóba került ez a lehetőség is, de, mint a mostohafiú mondja, tizenhatezret kaptak volna csak (ennyire becsülték hivatalosan a házrészt), márpedig azt már nem hagyták volna, hogy ennyiért elkótyavetyéljék az ükapjuk házát, nekik ne maradjon semmi, minden a néni gyerekeié legyen. Úgyis csak azért lakott elöl, hogy tartsa a családjának! Mária néni meséli, éveken keresztül az ö gyerekei törődtek a házzal és az udvarral, kocsibejárót csináltak, falat raktak, javítottak, szépítettek rajta, fizettek volna ők többet is. A mostohafiúk nem törődtek semmivel, aztán egyszerre meg mindent a magukénak akartak. Gonoszkodva vágta oda mostohaanyjának az idősebb fiú nemegyszer, hogy úgyis kibabrál velük. Mária néni áll az udvaron. Nem is tudja tulajdonképpen, hogy melyik része az övé, mit használhat az udvarból, a kertből. De ez annyira talán már nem is lényeges. Most a lányáéknál lakik. Ha legényfia rendbehozza a szomszéd faluban vett házat, odaköltözik ő is. Igaz, Így elkerül innen a város széléről, messzebb lesz az unokáktól is, de legalább nyugalom lesz végre. Mert a közös házban élni nem lehet. A ház első része kulcsra van zárva. A mostohafiú átépíti, fürdőszoba is lesz benne. Családos ember, kellett neki ez a lakás, magyarázza a bátyja, ide fognak majd jönni lakni, mert a vállalati lakásból, ahol most laknak, ki kell menniük. Mutatja az ezt bizonyító papírt. Végigböngészem. Az áll rajta, hogy Balaskó László tizenöt nappal azután, hogy a nemzeti bizottság, ill. más illetékes szervezet megfelelő pótlakást utal ki számára, köteles kiköltözni jelenlegi lakásából. Jogilag rendezve van az ügy. A papírok arról hallgatnak, hány csúnya jelenetre, veszekedésre, szóváltásra került sor a két fél között. Ezekről legfeljebb a szomszédok tudnának mesélni. A pereskedés során halmozódott a keserűség, gyűlt az indulat mindkét oldalon. Ezt Mária néniék sem hallgatják el, mikor az kerül szóba, fia elkeseredésében megbontotta a maga rakta téglafalat. Mikor csordultig telik a pohár, a tehetetlenség érzése sok mindenre ragadtatja az embert. Nehéz olyankor higgadtnak, nyugodtnak maradni. Mária néni áll az udvaron, mellette a lánya. „Tudja mindenki, mit csináltam, mennyit dolgoztam én itt, kikért és ki mellett. Nekünk nincs mit szégyellnünk. Nyugodtan kiírhatja a nevünket." Mi az, ami az ügy kapcsán kikívánkozik az újságíróból ? Miért írtam meg Mária néni esetét, amely jogerős ítélettel le van zárva ? Az, ami vele történt, sajnos, nem egyedi eset. Nem ő az egyetlen, akit öregségére kinéznek, kitúrnak a lakásából, házából, ilyen vagy olyan címen. A jogszabályokra hivatkozva hajlamosak vagyunk elfelejteni az embert, tisztelni a másikat; mindennél erősebb bennünk a ragaszkodás a jusshoz, átgázolunk mindenen és mindenkin, működik bennünk a „csakazértis-megmutatom" indulata. Az újságíró viszont fenntartja magának a jogot, hogy továbbra is „firkáljon" (Balaskó Ferenc szavaival élve), amikor az a véleménye, hogy valakivel szemben nem jártak el tisztességes módon. Az emberséget kéri számon minden olyan esetben, amikor úgy érzi, valakit méltánytalanság ért. Ez nemcsak joga — kötelessége is. BERTHA ÉVA KÖNÖZSI ISTVÁN illusztrációs felvétele (női)
