Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-13 / 42. szám
THURY ZSUZSA — Hogy vagyunk? — Köszönöm. — Köszönöm, jól? Vagy? — Elég jól. A nővér széket húz az ágy mellé, az orvos leül. a beteg karjára tekeri a vérnyomásmérő szalagját, fülébe helyezi a hallgatót, és egyet-kettőt nyomkod az instrumentumán. A beteg nyilatkozatra vár, de az orvos már indul. A hálószekrényen levő könyvre pillant. — Csehov? — Nevet. — Kórházban a beteg Agatha Christie-t olvas, nem Csehovot. — Ismeri? — A feleségemmel megnéztük egy színdarabját, a címe majd eszembe jut. Unalmas, szomorú orosz ember. Az orvos kiment, mögötte a beteg kinyitotta a Csehov-kötetet. .......Firsz: Ezek a könnyelmű fiatalok .. . Ha én nem vigyázok rájuk. (Értelmetlen szótagokat dörmög maga elé}. Az életem úgy elmúlt valahogy. .. mintha nem is éltem volna. (Lefekszik.) Eg)’kicsit lefekszem ide .. . Hej. öregem, nincs már lehenned erő. .. semmi sincs.. . semmi bizony. .. vén álomszuszék ...” Vége. A beteg felhúzott térdén a nyitott könyv izgalma fokozódik, megrendülését indokolatlannak érzi. Gazdái elhagyják a Cseresznyéskertet, az öreg inasról elfelejtkeztek, bezárták a házba. A vén ember majd összeszedi magát, egy ablakon át kikecmereg a szabadba. s elindul az országúton, éhes. Jó emberek, a Krisztus nevében... A betegszobába kerekeskocsit gördít a fehér kabátos, vagány fiatalember. — Röntgen! Többen várakoznak, azután rá is sor kerül. A gépezet dobogójára lép. alig magasabb, mint otthoni személymérlege. az állát helyezze a félkör alakú fémlapra, úgy, ne mozduljon, lehet öltözni. A vagány ifjú elindul a gördülő székkel. — Tiszteletem — mondja a szemközt jövő orvosnak. A kollégákkal megáll rövidebb, hosszabb eszmecserére. Nővérekkel is találkoznak a meglehetősen hosszú, visszafelé vezető úton, a nővérek „csókolom”-ot kapnak, az iljú aki a szobába is elkíséri, egy húszast, végre ismét az ágyban. Milyen nyugalom. Jó az ágy, a párna, a világítás, a szobatársnő csöndje, olykor forgolódik és ismét csönd. Lehunyt szemmel mélyeket lélegzik, azután a Csehov-kötet. A sorozatban a negyedik, az utolsó, s a Cseresznyéskert-te\ véget ér a szépirodalom, kár. Szibériaitávoli, félelmetes világrész, olvasmánynak bizonyára lehangoló, de ha most becsukja a könyvet, mintha cserben hagyná Csehovot. Nem teheti. .. . Száműzöttek kompja átviszi a folyón. Szitkozódás, megállás nélkül, a vízre terülő s a levegőt telítő válogatott durvaság, Ezek nem emberek. Állatok. Tomszk. Vajon hol van Tomszk? Csehov nagy útra indult. Képtelenség átvergődni a szibériai út részletes leírásán, lapoz, elolvas némely bekezdést A szomszéd ágyban mély csönd, s ő is lehunyja a szemét. Valóban. Agatha Christie. Ebéd utáni szieszta után majd telefonál a fiának. A szobatársnő nyújtózkodik. — Alszol? — Szunyókáltam. — Kell valami? — Semmi, kösz. — Jól vagy? — Megjáija. — Igaz, a fia. Ilyenkor még a hivatalában találja, szüksége van némely dologra, és az Agatha Christie. A két ágy között a telefonkészülék. Halló! Mi van, anya? Kérlek, fiam, keresd meg a térképen Tomszk városát. Várok. Igen. Körülbelül milyen távolság Szahalintól? Értem, köszönöm. Semmi, az ember unalmában céltalan dolgokkal foglalkozik. Holnap látlak? A nővér belépte szelet kavar. — Mennyi a hőmérséklete? Elfelejtkezett a hőmérőről. Mindegy. — Harminchat nyolc. A láztáblán fölfelé s lefelé lejtő vonalak között a középtáv. Igaz. persze Tomszk. de mekkora a távolság Moszkva és Szahalin szigete között? Felhívhatná a fiát. de talán zavaró, hogy minden semmiségért... Visszafelé lapoz és előre, összecsukja a könyvet. — Min töprengsz? — kérdezte a szobatársnő. — Semmin. Spintizálok. — Ezen nevetnek. — Nincs valami krimid? ORVOSOK A szobatársnőnek nincs krimije, nem tesz semmit, majd a fia. Addig is Csehov. Lássuk csak. A kötet végén évszámokkal jelzett adatok. Anton Paviovics Csehov 1860-ban született. Huszonnégy éves korában az első vérömlés. Családjának több tagja meghal tuberkulózisban. Csehov, az orvos, a bizonyos időközökben ismétlődő vérömléseknek nem tulajdonít fontosságot. Harmincéves korában nagy útra indul. Lapozgat, oldalakat kihagy, majd visszatér. Szó sincs a szibériai út unalmáról. Egyre nyugtalanítóbb élmények: a rozoga szekér felborul, hevenyén feldobált poggyásza ledől, maga alá temeti. Az orosz figurák! Milyen elképesztően primitívek, durvák, szánalmasak és szegények. Kerékagyig érő sár, víz, mocskos kocsmaszoba padlójára terített köpenyén hál doktor Anton Paviovics Csehov, úristen ... Tomszk, Irkutszk. Nyílik az ajtó. Főorvosi vizit. Kopócs Tibor tusrajzát Hrapka Tibor fényképezte Nyolctagú kíséretével telítődik a fél szoba. Az osztályos orvos halkan közli felettesével a beteg státusát, a vizsgálat eddigi eredményeit s az alkalmazott kezelést. A főorvos a beteghez lép, szava nincs, a nővér a beteg nyakáig húzza a hálóinget, azután erős férfiujjak kopogtatása a hátán. Kész. A két orvos között néhány mondat a másik beteg ágyánál, a nővér ajtót nyit. elöl a főorvos, utána az osztályos orvos, majd egy nő. s így sorban. Boldogult Honthy Hanna indult el a tapsorkán után elsőségének ily vitathatatlan tudatával a függöny előtt. A beteg elneveti magát. — Jó napot — szól a távozók után. A betegtárs is nevet. — Sohasem köszön. De kiváló orvos. A délután nyugalom, vacsora, gyógyszerosztás. Hét óra tájt fehér köpenyes, ifjú nő nyit a szobába, mögötte a nővér. — Hogy vannak? — Köszönjük... Az ajtó csukódik, s erre mintha a kórház kapuján is csattanna a zár, éjszaka talán adódik sürgős kezelésre szoruló beteg, különben csönd, békesség, a folyosón fél és alá sétál az ideges beteg. Telefonáljon a fiának? Bizonyára fáradt vagy dolga van, különben meglátogatta volna estefelé. Kilenc óra. Otthon éjfélkor oltja el a villanyt. — Zavar a villanyfény? Ugyan, szó sincs róla. Lehunyja a szemét, és máris alszik, ne zavartassa magát. A Szibériát átszelő út három hónapos megpróbáltatás a beteg embernek. Néha több napig tartó tüdővérzés. Vérző aranyér. Tagjait összetöri a kátyúkon, köves dombokon, sártengeren vonszolódó szekér, az éjszakák kapadohánytól bűzlő teleköpdösött padlón — és boldog. A világ legszebb folyója a Jenyiszej, szenvedélyes folyó, száguld, hullámzik, szinte szétveri a medrét. Krasznojarszk „ábrándos” hegyeivel Szibéria legszebb városa. És a tajga! Minden énekel, zümmög, illatozik. Az erdő sűrűjében vadállatok, a levegőben lebegő szárnyú madarak. A beteg író szeme, füle mindent felfog és elraktároz, bámulatos, egész egyszerűen bámulatos. Reggeli, kellemes beszélgetés a szobatársnővel. Sebbel-lobbal jön a nővér, ezúttal másodmagával. Megigazítják az ágyat, sima a lepedő, dagad a párna. Hőmérséklet? Széklet? Csukódik az ajtó. A zuhany finom, felüdíti. Az osztályos orvos a nővérrel. — Hogy vagyunk? Vérnyomásmérés — vajon magas, alacsony vagy normális? Nem nyilatkozik. A szomszéd ágynál cövekel — hogy vagyunk? — Csukódik utánuk az ajtó. A beteg elhelyezkedik. Friss az ágy, zuhanyozás után friss a teste s testén a hálóing. Becsörtet a fehér zakós vagány ifjú. a hangja szigorú. — EKG! A karosszék gurul vele folyosókon, le a hálóinget. Nadrágban föl az ágyra. Vagy asztal? Mindegy. A fiatal orvosnő olyan személytelen, mintha kísérleti nyulakon végezné napi teendőjét. Kész. tessék öltözni, kérem a következőt. A kocsit gördítő ifjú gálánsán a szobába kíséri, megkapja az új fényes Jníszast. Mohón nyúl a Csehov-kötet után. így nem megy. Pontosan helyére kellene tennie a szibériai városokat, folyókat, végigkísérni az útvonalon, követni Csehovot árkon és bokron, tűzön és vízen át. Csönget a telefon. Te vagy. fiam? Minden rendben. Délután látlak? Örülök. Kérlek, fiam, hozd magaddal a világatlaszomat. Rendben van. anya. vigyázz magadra. Derék, jó fiú, nem kérdez. — Holnap egész brigád készül hozzád, anya! — Örülök — de a hangja kissé bizonytalan, a mondanivalóját még nem fejezte be. — Gyengül a szemem. Arra kérlek. Szibéria térképén karikázd be Tomszk. Irkutszk. Krasznodar... Az osztályos orvos elől hálószekrényébe rejti az atlaszt, gunyoros nevetése sérti Csehovot és őt, egyszóval kettőjüket. A nővér söröspohárhoz hasonló üveget
