Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-06 / 41. szám

\

Íme, egy igazi aranysugáros nyárvégi délután, amelyik olyan, mint amikor ezer és ezer aranyszínű bogarat, méhet szül a föld. Csodálatos világ! Aztán persze fanyarul mosolygok, mert ebből a flancos falusi csöndből, aranyporból, varázslatos hegyi levegőből mégis hiányzik valami.

Riportutunkon tehénszuszogás, tücsökciripelés, vaskos falusi nóták után szaglászunk; hogy nem vagyunk egyedül, már az első bácsika mondja. Itt tanyáznak egy hétig Debrecenből is a néprajzosok, azok is az öregeket kérdezik. Bólogatok, vállat vonok, mit tudhatunk mi az akkori szegénységről? Meg a mostani gazdagságról ?

Öregek kapaszkodnak az utaknak fölfele, sok az új ház, de sok a bezárt ablak, lelakatolt kapu is; emeletes, tágas otthonok állnak árván. Amióta elvitték az iskolát, a fiatalok mennek el, mondják. Ebben a nagy országos összevonásban, központosításban ilyen lett Szilice. Ez már nem is következmény, amit itt találunk, gondolom. Ez egy visszavonulóban lévő világ.

Ágyukon csöndesen pipázgató öregeket képzelek a tömzsi falak közé, fehér hajakat, elmélázó tekinteteket. Nagy nosztalgiámban ügy érzem, hogy ebbe az egyedülvaló csöndbe még a hegyek lélegzése is beléhallik. Amúgy Szilice ezemegyvennyolc lakossal bírt — olvasom Gömör vármegye monográfiájában. A mostani elnök már csak hétszázvalamennyit említ. Többen halnak el, mint születnek, a községnek nincs természetes szaporulata, kétszázhat a hatvan éven felüliek száma, ami nem kis arány. Dehát ez kellett, nem? Vagy nem ilyen Szilice kellett?

— Hányszor eszik napjában? — kérdem Voda Laci bácsitól.

— Mikor hogy — mondja. — Egyszer vagy kétszer.

— És ki főz?

— Hát ki főzne, nincs itt senki?! Eszik grulyát (krumplit), konzervál pástétomot.

— És ma mit eszik? — Mit tudja azt még, lehet, semmit se.

A ház, ahol lakik, olyan simulékonyan illeszkedik az utcaképbe, mint erdőbe a fák. A díszes homlokzat és faragott folyosó a helybéli ácsok ügyes kezét dicséri, nemhiába találták a műemlékvédők a legderekabbnak valamennyi szilicei ház közül. Az elöházban szépen faragott bútorok, díszes kanapé, a régi dicsőség és gazdagság nyoma. Volt azelőtt itt minden, juh, tinók, tehén, ló; föld is vagy hatvan hold. Maradt a nyolcvanegy év és az üres bütykösök.

Két gyereke van, mondja; a fia bizony már a hatvanadik életévét tapossa, maga is beteg. Megszúrta egy részeges kerülő, aki azelőtt csucsomi erdész volt. Hogy miért, azt nem tudja senki, másokat is meg akart szúrni. A lánya pedig Bánovcébe ment férjhez, az eljön egy hétre, kimos, kitakarít, de már van egy esztendeje, hogy itt volt.

— Mosott azóta, Laci bácsi? — kérdezem. Kiderül, bizony nem. A szomszédaszszony vásárol be ezt-azt, mutatja a kemencén a dinnyét, a poshadt paradicsomot; csak már minden lépésért fizetni kell. Még a vízért is, senki nem hozza ingyen. Egyszerre több rocskával is bekészíttet, sokat nem iszik, hogy eltartsák. A nyugdíj, az kévés nagyon, ezerháromszáz korona; igen meg kell spórolni, hogy mindenre jussák. Vett neki idén a fia Rozsnyón (Roznava) meleg gatyát, kabátot, inget, ezer koronába is belékerült. Aztán a tüzelő; százhúsz korona egy méter fa, azt be is kell hordani, kétezer koronába is beléjön.

Maga már vagy egy éve nem volt kinn az utcán, szemén hályoggal, kezében bottal nehéz a járás. De nehogy azt gondoljam, hogy ő még nem volt a fővárosban, ahonnan mi jöttünk. Az unokája szlovák, stúdióban színésznő, mennek még külországba is. Elvitte az hajóra, csak Ausztriánál fordultak vissza.