Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-01 / 36. szám
Mj mást is tehetett volna egy tanító I viharos századunk mozgalmas első évtizedeiben? Mármint az olyan tanító, az olyan ember, amilyen Czabán Samu volt. írásom címéül sok rá jellemző, tömör szó vagy szókapcsolat kínálkozott, azért döntöttem mégis e földhözragadt kifejezés mellett, mert élete és munkássága a Gárdonyi Géza megfogalmazta gondolatsor ékes bizonyítéka: „A tanító olyan lámpás, amely mennél inkább világit másoknak, annál inkább fogyasztja önmagát" S mindenféle pátosztól mentes bizonyítéka. Mert a „hivatás", „hivatástudat" kifejezéseket s igazi jelentéstartalmukat, amit ma sokszor frázissá koptatunk, nála csak valódiságukban, egyféleképpen értelmezhetjük: a nép alázatos szolgálataként. Egy fáklyavivöről Írok most. Olyanról, amilyenből ma egyre kevesebb van. Olyanról, amilyenből ma egyre többre lenne szükség. Az állandóan . igazságot kereső emberről. Akiről, ugye tudjuk, hogy relatív jelenség; s mégis mily lehangoló leírni, hogy az igazi ember veszedelmes ember. Fábry Zoltánnal élve írtam le utóbbi gondolataimat. Tíz éve nem élt már Czabán Samu, amikor 1952-ben a Pozsonyi Magyar Szóban, nemzetiségi irodalmunk nagyja igy írt róla: „Az igazság veszedelem. Az igazi ember tehát veszedelmes ember. Veszedelmes, mert igaz ember, csak tiszta ember lehet. Vele szemben csak egy védekezés van: elgáncsolni, bemocskolni, elhallgattatni, a hatalom segítségével semmivé, hatástalanná törpiteni..." Ki az, akiről így kellett írnia Fábrynak? Ki volt Czabán Samu, akit bizony sokszor aljas módszerekkel lehetett — de csak rövid időre — elhallgattatni? A rozsnyóiak (Rozfiava) nagy sétatérnek nevezik azt a még aránylag csendes helyet, ahol 1969 óta Czabán Samu mellszobra áll. A helybéliek ezzel kívántak tisztelegni a tanító előtt. A csizmadiamester legkisebb fia előtt, aki 1878. február 17-én született e kis bányászvárosban. Itt, Rozsnyón ismerkedett meg kisdiákként az iskola hangulatával, hogy azután élete végéig a tanterem és az ott folyó munka vonzásában maradjon. A népiskola és gimnázium elvégzése után elhagyta szülővárosát, hogy elvégezve a tanítóképzőt, ott tevékenykedjen majd, ahol szükség van rá. Az elhanyagolt viszonyok között működő tiszai ágostai evangélikus egyházkerület eperjesi tanítóképzőjének a növendéke lett három évre. Korán elvesztette édesanyját, és eperjesi évei alatt meghalt az édesapja is. Gyakorlatilag magára maradt. A nyári szünidőkben másodmagával erdélyi fürdőhelyekre indult pénzt keresni. Jól játszottak különféle hangszereken, s ezzel próbálták előteremteni az iskolai és megélhetési költségeiket. Itt szabadidejében román és székely népdalokat gyűjtött, már a jövőre gondolva, amikor ezeket a tanításnál is jól fel tudja majd használni. Pályáját segédtanítóként kezdte Albertirsán, az 1987/98- -as tanévben. Abban az időben egy ilyen gyakorló tanítói szolgálati év kellett ahhoz, hogy a tanítóképzőt elvégezve, az oklevélhez is hozzájussanak a leendő oktatók. Czabán Samu 1898. július 26-án Eperjesen jeles oklevelet kapott, de maradt Albertirsán tanítani. Már itt elkezdte népnevelői munkáját: a nyári szünidőkben gyümölcsészeti, szőlészeti, gazdasági tanfolyamokat vezetett a falu népének. 1902-ig maradt ebben a községben. Ekkor nevezték ki állami tanítónak. Az ország északi részébe, a myjava-rudníki irtványmajorba került. Szlovák környezetben, szlovák gyerekeket kellett tanítania magyarul. Nem értett egyet azzal, hogy a gyerekeket ne anyanyelvükön oktassák, mégis mindent megtett azért, hogy közelebb kerüljön ezekhez az emberekhez. Mivel nem volt hajlandó részt venni a helyi választási mesterkedésekben, s véleményét erről és az iskoláról nyíltan elmondta feletteseinek, rövid időn belül el kellett hagynia ezt a vidéket. Az ország déli részébe helyezték, Temes megyébe. Az 1906/1907-es tanévet ott, Klopódián kezdte meg. Az a település akkoriban valóságos tűzkatlan lehetett, hiszen a kb. kétezemyi lakos négy nemzetiségre és öt vallásfelekezetre oszlott. Czabán ott már együtt élt feleségével, az északon megismert tanító lányával és annak édesanyjával. Klopódián ismét öszszeütközésbe került a helyi elöljárókkal. A cselédek sivár életét és nyomorúságát látva tanácsokkal látta el őket: követeljék munkájuk valódi bérét. Annak, hogy Czabán itt is a nép mellett állt, hamarosan meglett a következménye: „aratósztrájkra lázitó tanító" lett belőle, s felsőbb utasításra, 1911-ben a Békés megye délnyugati részében fekvő Nagyszénásra helyezték. Az iskolai munka mellett, eddigi gyakorlatához híven, ott is ismeretterjesztő előadásokat tartott a föld történetéről, az állatvilágról, a történelemről, a polgári jogokról és kötelességekről. Ottani ellenségei éppen ez utóbbi alapján készítettek súlyos vádakat ellene. A szénási értelmiséggel ellentétben a szegényparasztok és nincstelenek között érezte jól magát. Pedagógusként is kivált a tanítók közül. Tanítványai nem ismerték a testi fenyítést, a szó erejével igyekezett rájuk hatni. Nagyszénás'! tanítóskodása idején került kapcsolatba a magyarországi radikális tanítómozgalommal. A mozgalom lapjába, az Új Korszakba Írott bátor cikkei tették országszerte ismertté nevét. 1912-ben, az Állami Tanítók Egyesülete közgyűlésén bejutott a vezetőségbe és megválasztották az egyesület elnökének. Ebben az időszakban előadásai és felolvasásai miatt osztályellenes izgatással vádolták. Ennek oka egyedül az volt, hogy nyíltan mert beszélni a jogfosztottságról. Fegyelmi tárgyalást indítottak ellene, melyen védöbeszédében őszintén elmondta gondolatait: „Igazságra tanítottam, szeretetre, az élet mint legnagyobb érték megismerésére s megbecsülésére. Öntudatot ébresztettem, a gyengéket erőssé tevő összetartozás és szolidaritás érzését kifejleszteni törekedtem." A fegyelmi választmány Czabán Samut vétkesnek mondta ki, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fegyelmi tanácsa pedig 36 éves korában megfosztotta állásától és nyugdíjától. A Szociáldemokrata Párt segítségével Czabán a fővárosba került, és 1915-ben sikerült tanítói álláshoz jutnia. A párt óbudai szervezetének elnöke lett. Két és fél évig tanított, majd az iskolaköteles gyerekek beiskoláztatását végző hivatal helyettes vezetője lett. 1918. december 30-án megalakították az országos tanítói szakszervezetet. A következő év elején kinevezték Czabánt tanfelügyelőnek a minisztériumba. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása — 1919. március 21. — után ő lett a közoktatásügyi népbiztos, és az elemi iskolák szervezésével is megbízták. Ugyanakkor elnöke lett az óbudai kerületi tanácsnak, tagja a Fővárosi Munkás- és Katonatanácsnak és a Tanácsok Országos Gyűlésének. Czabán ebben az időben minden idejét a népbiztosságon és a kerületi munkástanács hivatalában töltötte. Itt hivatalosan is azért dolgozhatott, amiért addigi életében oly sok megaláztatásban volt része. A Tanácsköztársaság leverése után többször letartóztatták, gyüjtőfogházba hurcolták. 1921-ben sikerült Miskolcon keresztül Kassára (Kosice) menekülnie. Néhány hónap után, barátai segítségével tanítói álláshoz jutott az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalján, a magyar lakosságú Beregszász állami iskolájában. Figyelemmel kísérte a magyar haladó kisebbség aktivizálódását Szlovákiában, és igy került kapcsolatba Fábry Zoltánnal. Beregszászon az iskolán kívüli tevékenységét a gyári munkások között kezdte. Természettudományi, történelmi előadásokat tartott számukra. A magyar elemi iskolák részére új olvasókönyvet szerkesztett, melyet azonban az irredenta Magyar Párt — ennek esküdt ellensége volt Czabán — propagandájának köszönhetően nem sikerült elterjeszteni. Ezután Czabán „Jó barátom" címmel gyermeklapot adott ki és szerkesztett 1927 és 1929 között, melynek költségeit is saját pénzéből fedezte. Ugyanitt harcos lapot indított a kárpátaljai és szlovákiai magyar tanítók számára, és a tízes évek pesti radikális lapjának nyomán „Új Korszaknak" nevezte el. 1934 márciusa és 1936 novembere között élt e lap. Az „Új Korszak" utolsó számának megjelenése után Czabán ellen fegyelmit indítottak, fizetésének egyharmadát megvonták tőle. 1938-ban nyugdíjazták. 1940-ben még válaszolni tudott az „Új Korszakot" ért támadásokra, de a történelmi események viharos fordulatai, a hamis vádaskodások nagyon megviselték már amúgy is beteg szervezetét. 64 éves korában, 1942. december 16-án fejezte be küzdelmes életét. Szocialista szellemű pedagógus volt. Hitte) hogy „lesz világosság az iskolában, világosság, bátorság a nép lelkében". S azért, hogy igy legyen, Czabán Samu tett is, s nem keveset. Nekem, fiatal szlovákiai magyar pedagógusnak, egyik példaképem. Hiszen igazságra, nyíltságra tanított. Embereket nevelt. AMBRUS FERENC Fotó: archív A lámpás „ Tanácsadója, pártfogója, védelmezője is voltam a föld népének, azoknak, akik egy életet töltöttek el nehéz, sorvasztó munkában.” (Czabán Samu (ŐHz)
