Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-01 / 36. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil 23. Éjszakai vándorlásaira Franciska továbbra sem emlékezett, viszont szemlátomást gyöngült. Harmadnap reggel megpróbált kikászálódni az ágyból, hogy kimenjen a szükségét végezni. Ahányszor megpróbált felemelkedni, annyiszor esett vissza. — Gyuszika. Gyuszika ... — Pisilni kell — mondta, hogy fia az ágyához lépett, s gyöngéden megsimogatta. — Hozzam az ágytálat? Az öregasszony makacsul rázta a fejét, hogy nem, „ágytálba ö nem tud". — Segits! Gyula egyik karjával édesanyja dereka alá nyúlt, a másikkal a térdhajlásába. Egy mozdulat és Franciska az ágy peremén ült. Lábait lelógatta, arcát a tanácstalanság és a félelem megfeszítette. Félénken próbálkozott, de sikertelenül. — Nem tudok felálni. Segitsl Gyula átkarolta a derekát, hogy talpra segítse. Nem úgy, nem úgy. rázta meg a fejét az öregasszony. szőrmékkel, gyapjúholmikkal, egyet a tábori postán, a másikat a Vöröskereszt útján. Az egyik megérkezett, a másik nem. A meleg alsók nélkül ott maradt volna a fejvesztettség, az árulás poklában. Szegényke, érzékenyült el. most ő bolyong a voronyezsi hómezökön, ő mered a kietlen láthatárra. Megcéloz egy fekete pontot a távolban, hogy odáig el kell érnie. Fél nap alatt vergődik oda, és a romba dőlt tanyáról ugyanaz a kép tárul a szeme elé. A kékes fényű havat csontig metsző szél kavarja. Szenvedéssé dermedt végtelenség. Franciska mozdulatlanul feküdt az álom és a paplan kettős takarója alatt. Nem látszott, hogy szenvedne. Csörrent a kulcs a zárban, száz kilójával, jókedvével, jóindulatával, bevitorlázott a szobába Juliska. — Megjöttem! — jelentette az előszobából, kissé meglepetten. — Hát a mérnök úr nem ment el ?... A küszöbön elakadt a szava. — Anyuka itt van? — kérdezte, s már az ágynál nézelődött. A sebet az orvos beragasztotta, a párnán a vérfoltok felkeltették Juliska érdeklődését. — Megeredt az orra vére ? — Majd a húgommal megbeszélem, ő is szereti anyukát. Tessék csak rám bízni! Felváltva gondozzák az öregasszonyt, az egyik nappal, a másik éjjel. A mérnök úr majd fizet nekünk, amennyit az ápolónőnek fizetne. Az bizony sokra fog rúgni... — folytatta sóhajtásformán, és az összeget is megmondta; a havi átlag majdnem hogy meghaladta Gyula havi fizetését. Különmunka után kell néznie; — Most tessék elmenni a hivatalba vagy pihenni, én vigyázok anyukára. A játszótérre ment, nem sétált, hanem öregurasan leült egy padra levegőzni, fülét megtöltötte a kergetödző gyerekek lármája, anélkül hogy zavarta volna. Növekvő tisztelettel és szeretettel gondolt Juliskára, aki önként vállalkozott a beteggondozás hálátlan feladatára. Jó. hogy nem ingyen, nem tehette, hiszen szegény, azt azonban pontosan tudta, hogy nem a pénzért csinálja. Az ilyen szolgálatokat különben sem lehet megfizetni. Benézett az Intézetbe. Estefelé azzal a reménnyel indult haza, hogy a majdnem egyheti álmatlanság után végre J i/’íR & í/fflS & E T T W í — Szembe állj velem! Engedelmeskedett. Franciska két karjával átölelte a nyakát, ö a derekánál fogta meg. Amint emelte az a benyomása támadt, mintha édesanyja csontjai megolvadtak volna. Óvatosan emelte fel és szoritotta magához. Gyula hátrálva ment, édesanyja együtt lépett vele, gyöngéden, bizonytalanul, aprókat. Jó időbe beletelt, amíg elvezette a vécéhez, megfordította. és vigyázatosan leültette. Miután a művelet befejeződött. az előbbi módon kisérte vissza az ágyba. Az öregaszszony kimerültén rogyott le, lábát már a fia emelte be az ágyba, a saját erejéből nem futotta. — Mire jutottunk — sóhajtotta búsan —, mire jutottunk? Gyula A víg özvegy egyik részletét rakta föl a lemezjátszóra. A megviselt arcon valami fény tűnt föl, de mindjárt el is oszlott: — Francika. Francika — motyogta. Fiatal korában igy becézték az udvarlói. Hosszú szünet, s most már lemondón, fitymálva, szomorúan ejtette ki ugyanazt a becenevet. — Francika. Ellivel többször összeszólalkoztak, az asszony egyre elszántabban sürgette Gyulát, hogy vessen véget „esztelen próbálkozásának". — Kikészíted magad, anélkül, hogy anyádon segítenél. Nem való ez neked. Nem értesz a betegápoláshoz. Ősegei Gábor, az SZTK-orvos is ezt a véleményt osztotta. Franciska azonban annyira irtózott a kórháznak még a nevétől is, hogy Gyula sehogy sem bírta rászánni magát erre a lépésre. Hiába a szólamok, hogy a kórházban így meg úgy, állandó orvosi felügyelet alatt lesz, emlékezett Uzoni szavaira. tudta, hogy a kórház a biztos halált jelentené. Nem hajlott a szóra egészen addig, amíg be nem következett, amitől Elli meg az orvos óvták, s amitől ő maga rettegett. A hatodik éjszakán elnyomta az álom, nem hallotta meg Franciska lépteit, sem azt. hogy ismét elesett. Reggel az ablak mellett talált rá eszméletlenül, vérfoltos hálóingben, mintha elszállt volna belőle az élet. Uzoni titkárnője vette föl a kagylót, a főorvos úr a minisztériumban tárgyal, de ha ágy szükséges a „kedves mamának", azt ö is el tudja intézni. A körzeti orvost otthon találta. Azonnal kocsiba ült. percek múlva már náluk volt. A fecskendő szúrására Franciskának az arcizma sem rezdült meg. — Nincs más hátra, Gyuszikám, kórházba kell vinni — ezzel búcsúzott. Leült a karosszékbe, szemben az ággyal. Eleinte azt nézte, aztán tompán maga elé bámult, egyre az járt az agyában, hogy amire készül, tulajdonképpen árulás. Ha szüksége volt valamire, gyerekkorában, férfikorában, Franciska mindjárt ott termett és segített, kérnie sem kellett. Azzal is neki adósa, hogy élve tért meg Voronyezsből. Két csomagot küldött. Közbeszólás nélkül hallgatta végig a beszámolót, s vette tudomásul Gyula bejelentését, hogy mivel így és igy történt, ápolónő nincs, ő képtelen édesanyjáról gondoskodni, visszaviszi a kórházba. — Ott mindent megkap, amire szüksége van — ismételte a mérnök többször egymás után, konokul, mintha saját magát akarná meggyőzni. — Na, én elmosogatok — mondta Juliska, megigazította a párnát a beteg feje alatt, és a konyhába ment. Zúgott a forró víz a bojlerben, egymáshoz koccanó edények csörömpöltek. A földszinten megszólalt a rádió, szemben a puli vadul ugatta valamelyik járókelőt. — Mérnök úr — hallotta Juliska hangját. — Tessék csak idejönni. Boldogan sietett ki. Flogy ez korábban nem jutott eszébe! A maga ízes, szemléletes módján, Juliska bizonyára elbeszél valami történetet, ami eltereli a figyelmét az előtte álló lépésről, legalább másodpercekre megszünteti a fájdalmat. Felgyűlt ujjal, kissé felhevülten a munkától meg a forró víztől. Juliska a mosogató előtt állt. — Gondolkoztam a dolgon, mérnök úr — mondta, és közben megtörölte kiveresedett kezét a kötényében —, és azt mondom, ne tessék anyukát a kórházba vinni. Ne tessék úgy bánni vele, mint a többi gyerek. Tartsa itt, mérnök úr. Legyen szép emléke róla. És neki is a mérnök úrról. Édesanya csak egy van. Sokat tapasztaltam életemben, mérnök úr. és láttam, hogy pusztulnak el az öregasszonyok, mikor a gyerekeik magukra hagyják őket. Mintha tulajdon gondolatait hallaná. Tanácstalanul emelte föl és hullatta combjára a kezét. Válasz helyett Juliska intett, hogy üljön le. Ö maga lassan elhelyezkedett a másik konyhai ülőkén. Köténye sarka a fél kezében — másik keze a háta mögött. — Mérnök úr — mondta egyszerűen —, addig is, amíg más segítséget tetszik találni, én elvállalom anyukát. Meglepetésében Gyula nem bírt megszólalni, szeme az asszonyon, aki nyugodtan nézett szembe vele, ajka körül félmosoly, magatartásában eltökéltség. — Hogy képzeli. Juliska? — kérdezte hosszú hallgatás után. — Tessék csak rám bízni — hangzott a magabiztos válasz —, szolgáltam én már kórházban a háború alatt. Meg tudom mosdatni... Csak injekciót nem tudok adni... Valószínűtlennek látszott, hogy a helyzet ilyen gyorsan és gyökeresen megoldódik. Megkönnyebbülése nem sokáig tartott. Az elmúlt napok eseményei ólomsúllyal nehezedtek a tagjaira, a szeme égett, a füle zúgott. — Köszönöm, Juliska — mondta tompán —, de nem fogadom el az áldozatot. Maga sem bírná tovább négy-öt napnál, és akkor megint csak ott tartanánk, ahol most. Az asszony barátságos makacssággal rázta meg a fejét: kialudhatja magát. Ápolónőt akart, arra azonban nem gondolt, hogy fekvőhely csak kettő van a lakásban. Juliska félig levetkőzve a karosszékben helyezkedett el, lábát széken nyugtatta. Azt mondta, úgysem feküdne le. mert a testsúlya miatt bajosan tápászkodik fel, ha pedig anyuka útnak indul, gyorsan kell cselekedni. — Tessék csak lefeküdni — biztatta. Hiába csukta magára az ajtót, vett be dupla adag altatót, az aggodalom beleette magát az idegeibe. Valahányszor a túlsó szobában valaki moccant, már ugrott ki az ágyból, hadd lám, mi történt. — így nem sokat fog pihenni, mérnök úr — intette Juliska. (folytatjuk) Fotó: NAGY LÁSZLÓ
