Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-01 / 36. szám
Kovács Magda Filomén A barátom feje rőt füvön nyugszik. Háromszögű ősi csend, két figyelő szemmel. Földtörténeti korok távolából nézzük egymást. közös anyagunk titkait kutatva. Fölöttünk tűz a nap, forró a levegő, a sárga agyag görbületén bogarak sorakoznak. Zöld füvek bújnak a tavalyi zörgősre száradtak helyére. Pillanatokon belül győzedelmeskedik a tavasz. A zászlófelvonás nagy aktusát várjuk az erdő alatti hétvégi kertben. A barátom rezzenéstelen szemmel egyre csak figyel. Aztán óvatosan kijjebb araszol földalatti üregéből. Két mellső lábát úgy helyezi az üreg szélére, mintha egy újonnan felfedezett földrészre lépne. Most jellegzetes hüllötartásba merevedik. Az ősi bizalmatlanság szobra. Válla és nyaka mélyedésébe sötét foltot vet az árnyék. Torka remegve lüktetni kezd. Napenergiával töltekezik. A barátom egy gyík. Filomén a neve. Filomén rendkívül barátkozó természet. Már-már tolakodó. Főleg a vedlés állapotában, amikor a bőre fokozatosan szárad le róla. fejétől a farka irányába, egyre többet mutatva meg az új ruganyos bőr zöld-aranyából. Mozgása ilyenkor lomha. a terhes asszonyok járására emlékeztető. Szimatolva jár-kel a nyomomban, mint egy szikrázó kis ékszerkutya. Még a tornácra is utánam kapaszkodik, karmos ujjú lábaival a falépcsökön kaparászva, s hogyha napozva végignyúlok a pokrócon, egyszerűen mellémkucorodik. Kitüntető bizalmától átmelegszik a szívem. Leszállók gyíklétem régióiba, arany páfrányok tövébe. aranyos fényű vízbe merítve pikkelyes, páncélos testemet. Hatalmas és esetlen vagyok ebben az arany őskorban. Cuppogó léptekkel gázolok a lágy iszapban. Zsákmányt kutatva csörtetek gigantikus, lombtalan faoszlopok között, ahol a gőzölgő, nedves félhomályban az oszthatatlan magány leselkedik rám. így, a csordaszellem világára áhítozva hagyom ott öslénységemet, s kúszok fel idegszálaimon az aranyfény borította pokrócon fekvő végső (?) önmagamhoz s Filomén metamorfózisához. Tavaszonként kiújuló barátságunk fénypontja ez a látványos börcsere. Mélyen benn a május zuhogó színeiben. Filomén ifjan, szikrázón, mint a világ hajnalán. Egy tenyérnyi éden. Veszendő. A világ fémes hangjainak távoli morajlásából máris lecsap ránk az első fülsiketítő motorbőgés. Aztán újak és újak jönnek. Újkori fémszörnyek. Tépve, tiporva, taposva a földet. De csak osztani tudják a fájdalmat, ök maguk érzéketlenek. Gondolod, hogy ilyenné leszek majd önmagam végső, világvégi metamorfózisaként? — kutatnék barátom tekintetében. De ö lehunyt szemmel saját, belső csendjét figyeli. Megértettem. Csak a múltunk közös. Filomén a jelenünk néhány megható pillanata. Én, az örök áruló, már nem tartozom hozzátok. A barátom nem osztozik kesergéseimben. Az erdő felé figyel, ahol egy ifjú nyírfa ágára felhúzta s kibontotta gyözedelmi zászlaját a tavasz. Körben felharsan az ünnepi kórus a megújhodás dicsőségére. Aztán csend lesz, békesség. Gyönyörű édeni béke, amiben csak az én hangom csörgedez kiapadhatatlanul. Felolvasok Filoménnek a görög mitológiából. Behunyt szemmel hallgatja az emberélte csodákat. Telik felettünk az idő s szövődnek a mesék. Őskori szörny páncéljából kilépve, mielőtt egy újkori szörny páncéljába bújna, elidőz veled kicsit — az ember. Hallgasd szavát, Filomén! Tücsökdal A harmadik felszállás után rájövök, hogy nem illik félni. Valahogy nem civilizált. S nem civilizáltnak lenni, isten őrizz. Jó képet vágok hát. Alattam tízezer méteres mélység. Egyfolytában. A gép griff (GG) gyomrában különben egész jól elvagyunk. Zsibongunk, trécselünk, nevetgélünk. GG áramkörei kifogástalanul működnek, megnyugtató, puha fényt szórnak ránk. Csoportunk alig fér a bőrébe (pedagógusok jutalomüdültetése). Mögöttünk Leningrad, előttünk Volgograd. Sebesen röpülünk az éjszakában. GG nagy kortyokban nyeli a levegőt. Nyeli, sűríti, kilövellj. Időnként némi táplálóbb üzemanyagot is vesz magához. Csinos kis jószág. Fegyelmezetten működteti gépszerveit. Hirtelen korszakalkotó ötletem támad. Mi lenne, hogyha egy helyben lebegve kivárnánk, itt fent a levegőben, amíg a Föld alánk pörgeti úticélunkat, ha már úgyis forog? Hülye, a légréteg együtt forog a Földdel, világosítanak fel művelt kollégáim. Elszontyolodva intek búcsút zseniális ötletemnek. Akkor csak repüljünk! Alattunk a kivilágított Moszkva, mint egy nyitott képes mesekönyv. Gyönyörű. Jó lenne leszállni, fényeibe bódulni, aztán huss tovább repülni. De ekkorra Moszkva már távolbatűnő kis földi csillag. Lent a mélyben, mintha lidércek bolyonganának, apró fények villanának. Városok, falvak. S két fénypont között a sötétség mélyén valami finom derengés. A Föld fénye. Van mit nézni a sötét éjszakában Leningrad és Volgográd között. Kétórás utunk végén GG simán landol. Ovális rés támad gépgyomrán, s mi vígan kiözönlünk rajta a volgográdi csillagfényes, meleg éjszakába. A sztyepp végtelen síkja! Egyelőre lebetonozva a lábam alatt, de arrébb, a repülőtéren túl az élő, a napszítta, a széljárta, az emberdalolta, gyönyörűséges pusztaság. Szeretem. Hogyha egyedül lennék, leborulnék s megcsókolnám. így üdvözölném vándorló őseim időbevesző lábnyomait. Két óra várakozás az autóbuszra. Hogy teljék az idő. mindenfélét csinálunk. Beszélgetünk, cigarettázunk, nézzük az idegeneket, azok minket. Leülünk, felállunk, járkálgatunk. Kint díszbokrok, virágok, egy nyitva felejtett vízcsapból surrogva folyik a víz. Megmosakszom benne, iszom belőle, megfröcskölöm körben a virágok fejét. Felnézek s megkeresem kedvenc csillagképemet, a Göncölszekeret. Fényesebb, mint az otthoni égen. (Jaj, otthoni ég!) A repülőtéren apró szünetekkel szaggatott gépzúgás. Érkező, felszálló gépek s még ki tudja minek hangjai. Egyszerre különös dologra leszek figyelmes. Még nem tudom, mi az, de bensőmben a jól ismert izgalom figyelmeztet. Tehát figyelek. Igen, már meg is van. A gépzúgások rövid szüneteit a sztyepp irányából vékony kis hangocska próbálja kitölteni. Esdeklő, cirpelő hang. De belebög és elnyomja egy újabb gépzúgás. Aztán újra a hangocska s újra a gépzúgás. Vetélkednek. Egyre nekikeseredettebben. A hangocska szívós, tántoríthatatlan. Most már fölismerem. Ez a sztyepp lelke — tücsökdal. S nem hagyja magát. Egyre magasabban szárnyalt. Roham roham után. Gépzúgás, tücsökdal. Gépzúgás, tücsökdal. A tücsöknek drukkolok. Még egy kicsit! Még, még! Aztán: Heuréka! Győzelem! Takaródét fújnak, elmémulnak a gépzajok. A sztyepp fölött zengve száll, egyre száll a tücsökhang, győzedelmesen betöltve ég és föld között a teret. Mielőtt csatlakozom az autóbusznál sorakozó csoporthoz, furcsa képzettársításként átfut az agyamon — a volgográdi csata győztese. Képzeletben babérkoszorúval ékesítem a tücsöklegény homlokát. De minimum egy babérlevéllel. Hátratekintve még megpillantom a legyőzött hadat. A hallgatagon sorakozó gépek fekete tömegét. Bűnbánóan súgom halkan a csendnek: — Ne haragudj GG. Elárultalak. Capd agyon! Kislányom egy bizonyos életkorszakában, úgy a harmadik-negyedik életéve között, hirtelen véget ért az az osztatlan bizalom, amit minden élők iránt tanúsított. Amíg a lét tagoltságának tudata, vagy inkább ösztönös ráérzése be nem következett nála, gyöngéd szeretettel, ujjongó örömmel becézgette maga körül a világot. Boldog sivalkodással rohangált a bogarak és békák után a kertben, hogy utolérje s megsimogassa őket. És sírt megbántódásában, mert azok elbújtak előle. A csigabigákkal szerencséje volt s a gilisztákkal is. Zsebeit, kezét teleszedte velük. — Nézd, anyukám, neked hoztam — ragyogott az arca. s már szórta is le elém. A giliszták tekeredtek, vonaglottak, a szalamandrák ki akartak ugrálni a beföttesüvegből a szekrény tetején, a levelibékák őrülten brekegtek a rekamié alatt. — Szereted a kígyót? — kérdezte ártatlanul. — Hogyne — mondtam. — Hozzak neked? Van a kertben. — Hát persze — mondtam. — Lehetőleg pápaszemeset, tudod, nem szeretném. hogyha elhibázna — élcelödtem. De Zsófi félreértette, s nagy komolyan ment, hogy felkutassa a kígyót (szerencsére csak sikló volt), ám az megunva az örökös zaklatást, világgá kúszott. Egyszer aztán szegényesnek találta kertünk állatvilágát. — Vegyünk egy elefántot — javasolta. — Vagy egy krokodilt — kontráztam. — Egy vízilovat! — Kengurut! — Jegesmedvét! — Pelikánt! — Osbölényt! — Tigrist! — A Loch Ness-i szörnyet! — tettem pontot bravúrosan a felsorolás végére. — És egy lovat — kunyerált még a lányom. — Nincs rá pénzünk — védekeztem. — Hát vegyünk azt is — javasolta ő. — Pénzt? — Pénzt. Vegyünk pénzt. Sokat. — Csakhogy nekünk annyi pénzünk sincs, hogy pénzt vegyünk rajta — világosítottam fel gazdasági helyzetünkről. Kicsit elszontyolodott, aztán hozzálátott, és rajzolt mindenféle állatot. A Loch Ness-i szörny rám hasonlított. Ki is függesztettük a konyhába a vendégek ijesztgetésére. Boldog tudatlansága burkán egy kis fekete pók ütötte az első rést. Víg bukfencek, forgások és pörgések közepette ereszkedett lefelé a plafonból, nem zavartatta magát az otthonos légkörben. — Anyukám, visított fel a lányom, capd agyon. Gyorsan capd agyon — rémület ült az arcán. Az első rémület. Váratlanul tört elő a résen álló ösztönök mélyéről. Gyerekem találkozása a félelemmel szíven ütött. — De hisz ez egy pók. Nem bánt senkit. Nézd, milyen mulatságosan tomászik — próbáltam reménytelenül visszafordítani a visszafordíthatatlant. — Félek tőle — nyöszörögte. Ekkor ölembe vettem, s leülve tündérkertünk romjaira, elmodtam neki egy mesét. Egyszer régen, még a világ kezdetén, az ember menedéket keresve megbújt egy barlang homályos sarkában. Ám alig kucorodott össze (minden élőlény kicsire húzza magát, ha fél), amikor így sikoltott fel a kispók a fél barlangot betöltő pókhálóban: — Anyukám! Cipd agyon! A pókanya gyorsan az ember fölé ereszkedett, óvatosan körbetanulmányozta. és megkönnyebbülten így szólt csemetéjéhez: — De hisz ez az ember. Nem kell félned tőle. Egyáltalán nem ártalmas, s a legyet sem szereti. Elfér itt nálunk. Ő lent. mi fent. Nem. nem csípem agyon. Elhallgattam, s feszülten vártam, mit mond a lányom. Rémülete csökkent, de tekintetében megmaradt a furcsa, idegenszerű kifejezés, ahogy a pókot nézte. — Legalább dobd ki, óvatosan, nehogy megüsse magát — szólt csendesen. Puha rongyot fogtam hát, s kidobtam a pókot. A lányom azóta egyre több mindentől fél. S nekem nincs elegendő puha rongyom. Csak nézem tehetetlenül, ahogy biztos érzékkel rákanyarodik erre az embertaposta őscsapásra. Az egyetlenre, amelyen időtlen idők óta — lázongva vagy alázatosan — járjuk az utunkat.
